Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare idézetek 2

Önmagát kétszer rabolja meg,
Ki vesztésén mód nélkül kesereg.

 

Én azt hiszem, nem a szememmel imádlak,
Az tudja, hogy hibád mily rengeteg;
Szívemnek jó, mit néma társa megvet,
A látvány ellenére az szeret.

 

Könnyebb nekem húsz embert megtanítani arra, hogy mit volna jó cselekedni,

mint egynek lenni a húsz ember közül, aki követi saját tanításomat.

 

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 

Árulónk a kétség:
Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk,
Ha volna merszünk.

 

És árulás sujt minden szent Hitet
és Becsületet rút gyanu aláz.

 

Ó, több veszélyt rejt a te két szemed,

mint húsz kivont kard!

 

Féltékenységtől őrizkedj, uram!
A zöldszemű szörny koncán kéjeleg,
Csámcsogva fal föl! Ó, még boldog az,
Ki megcsalatva nem szeret tovább,
De poklot jár, ki kétkedik, rajong,
Gyanakszik - és halálosan szeret.

 

Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokolfekete.

 

Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

 

Van, aki nagynak születik,
van, aki naggyá teszi magát...

 

- Egy csigahéjban ellaknám

 s végtelen birodalom királyának vélném magamat,

csak ne volnának rossz álmaim.
- Ez álmok épen a nagyravágyás:

mert a nagyravágyónak egész lénye

 csupán egy álom árnyéka.

 

Örömre várni nem kisebb öröm,

mint már örülni...

 

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

 

Az igazi szerelem útja egyszer sem sima.

És mindenemet lábadhoz terítem
S követlek az egész világon át.

 

Kérlek, ne vedd sértésnek a gyanút:
Magamat védem vele. Efelől még
Igaz lehetsz.

 

Semmi sem olyan hétköznapi, mint a vágy,

 hogy ne legyünk azok.

 

A természet varázsát ontja bőven.
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!

 

Testünk a kert, akaratunk a kertész.

 

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

 

Üstökén ragadd meg a percet.

 

A kegyelem kapuit mind bezárom
S a zord szivű, a vásott katona,
Vérengező kezével, szabadon,
Pokol-tág lelkismérettel dühöng.

 

Eszközzel őrizni emlékedet
Az volna, hogy elfelejtettelek.

 

Jaj, gyöngeségünk bűnös ebbe, nem mi!
Úgy alkottak, hogy így tudunk szeretni

 

Lehed mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma a szépségeden.

 

Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.

 

A szó csak szó; és hogy gyógyítanád az összetört szívet a fülön át?

 

Kételd, a nap hogy forgandó,
Kételd, csillagtűz ragyog;
A valót, hogy igazmondó:
Csak ne azt, hogy hű vagyok.

 

Lám, ifjak szerelme nem is a szívbe gyúl, csak a szemekbe.

 

A gondolat az élet rabja csak,
Az élet pedig az idő bohóca,
S az idő, amely a világ tanúja,
Megáll majd.

 

Gyarlóság, asszony a neved

 

A természetben nincs rút, csak a jellem;
De bármilyen szép: rút, aki galád.
Az erény - szép; míg, a szépség, ha olcsó
Jellem köntöse: csak festett koporsó.

 

Ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt.

 

Kín a halál, de a kínt is lezárja.

 

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.

 

Csinálj bármit, mindig az számít, hogy hogyan csinálod, és van-e kivel,

 mert ez csapatjáték, és már az is ajándék, ha figyelsz arra, aki rád figyel.

 

Nehéz idő sújt: itt engedni kell,
És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.

 

Amit nem érzel, arról nem beszélhetsz.

 

S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme!

Mily határtalanok tehetségei!

Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!

Működésre mily hasonló angyalhoz!

Belátásra mily hasonló egy istenséghez!

A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe!

 

Kizökkent az idő; - ó kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.

 

De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.

 

Aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyalóhoz.

 

Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet,

s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán,

oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány,

a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok.

 

Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,
S goromba zsarnok, hogyha közelít.

 

A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.

 

De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.

 

Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harc rohanta meg,
S percig-valóvá tette, mint a hang,
Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé!
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók, nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.

 

Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.

 

Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet
Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.

 

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született.

 

Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.

 

Mindenkit szeress, ne sokban bízz,
Ne bánts senkit, ellenséged inkább féljen,
Minthogy legyőzd, barátodat szívedre rejtsd,
Szidjanak hallgatásért, ne beszédért.

 

A katona lelkiismerete mindent elnyel,

mint a pokol szélesre tárt kapuja.

 

Minden órán
Inkább viseljük a haláli kínt,
Mint meghaljunk egyszerre.

 

Kioszthatatlan részed, egy veled,
Jobb részednél is jobb részed vagyok.
Ó, ne szakítsd el tőlem így magad!
Mert tudd meg, édesem, egy csepp vizet
Könnyebb háborgó tóba ejtened,
S onnan kivenned tisztán, csökkenés
S növekedés nélkül, mint tőlem magad
Elvenned és nem vinned engem is.

 

Add mindenkinek a füledet,

de csak keveseknek a hangodat!

 

Misanthropos vagyok, gyűlölöm az
Emberiséget. Bár volnál kutya,
Hogy szeresselek egy kicsit!

 

Fent lenni éjfél után és akkor lefeküdni – az korán van:

így hát éjfél után lefeküdni annyi, mint korán lefeküdni.

 

Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben
Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,
Akár a mennyek szárnyas hírnöke,
A visszatorpanó, döbbent halandók
Fehéren-égre-ámuló szemének,
Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,
A lég hullámain és elvitorláz.

 

Gyűlölsz, kedves? Már tudom, mi az ok:
Te látót szeretsz - és én vak vagyok.

 

A képzelődés oly játékot űz,
Hogy ha örömre gyullad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Vagy képzeletben, éjjel megijedve,
Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?

 

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

 

Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat,

hanem önmagunkban.

 

Mily vad a gyűlölet - s a szerelem!
Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet!
Ó, semmiből fogantatott valóság!
Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság!
Ó, szépségek förtelmes káosza!
Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst,
Virrasztó álom, sorvasztó öröm:
Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyűlölöm!

 

Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.

 

Ki magához nem jó, mást sem szerethet.

 

Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.

 

A jóhír hiú és fölöttébb csalfa fogalom.

Gyakran elérjük érdemtelenül és elveszítjük ártatlanul.

 

Színház ez az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl és lelép; jut több szerep is egy
Személyre...

 

Nem élhetem meg az új híreket;
De íme, jóslok; Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,
Mi okozá. A többi, néma csend.

Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.

 

Ne indulj te se föl, se le:

Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll.

 

Bolond a szerelmes, oly fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.

 

Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.

 

Idő! te bontogasd ki ezt, nem én;
Ez a bog nékem szerfelett kemény.

 

Miként minden bölcs ember fia tudja,

az utazások a szerelmesek egymásra találásával végződnek.

 

Féltékenységtől őrizkedj, uram!
A zöldszemű szörny koncán kéjeleg,
Csámcsogva fal föl! Ó, még boldog az,
Ki megcsalatva nem szeret tovább,
De poklot jár, ki kétkedik, rajong,
Gyanakszik - és halálosan szeret.

 

Becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi,

mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.

 

Az igazság egy, akárhogy számítjuk.

 

Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.

 

Mert hol te vagy, ott a világ maga.

 

Oly szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve.

 

A nyomorultnak nincs más vígasza,
Csak a remény.

 

Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

 

Az élet egy félkegyelmű meséje.

 

A szerelem csak füst és könnyű pára.
Ha boldogul: a szem parányi lángja.
Ha nincs remény: a könnyek tengere.

 

A hű szerelem nem beszél,

azt tett dicsőíti és nem szavak.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

remek

(Evelin, 2015.10.06 08:48)

Remek!!!Evelin

mama

(mama, 2013.07.09 06:48)

Nagyon szép!