Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Venus és Adonis 3

William Shakespeare

Venus és Adonis

 

Ajkára néz most: „Oh mily halovány!”
Kezét szorítja: „Oh milyen hideg!”
Fülébe sugdos fájdalom szaván:
A gyász igét nem hallja holt ideg;
        Fölnyitja aztán zárt szemhéjait:
        Kiégve két mécs szállt homályba itt.

 

Két tűkör. Óh ezerszer nézte ő
Bennök magát! Nincs ott több viszsugár;
Kihalt a nem rég tünde fényerő,
Minden hatalmat bájok veszte már.
        „Boszúmra történt oh! világcsoda
        Hogy ég a nap még, fényed bár oda.

 

 „Te halva vagy már. S ime jósolom:
Szerelmet eztán búbánat kisér,
Követni fogja féltés, fájdalom,
Édes kezdetre fanyar véget ér;
        Mindig fonák-viszásan fűzve-kötve,
        Kinjával föl ne érjen összes üdve.

 

 „Legyen ledér, ál, fortélylyal tele,
Hervadva hullljon alighogy kikelt;
Aljába méreg, méz legyen föle,
S leghűbb szemű se lássa meg a cselt;
        Bármily erőset gyöngévé tegyen,
        Bölcs néma, bárgyu szónokká legyen.

 

 „Mostan pazarló, majd szűkmarku légyen,
Tánczolni kóros aggastyánt tanítson,
Bámész ripőköt epedővé tégyen,
A dúst kifoszsza, koldust gazdagítson,
        Dőrén szelíd most, majd őrjöngve vad,
        Vén ifjuvá tesz, vénné ifiat.

 

 „Hol félni nincs ok, bántson ott gyanú,
S ne féljen ott, hol nem kell bíznia;
Könyörü légyen s majd túlszigorú;
Lássék igaznak, hol gazul csala;
        Hol legmosolygóbb, ott legyen galád;
        Félénkké hőst, hőssé tegyen pulyát.

 

 „Egymásra bujtsa az apát s fiút,
S legyen ok, hogy vészhadak dúljanak,
Kész szítni minden forrongást, gyanút,
Miként tüzet a száraz gyúanyag.
        Halál dulá föl zsönge szép szerelmem’:
        Ne légyen üdv hát a leghőbb szerelmen!”

 

Ekkor az ifju – ott fekvén megölve –
Szeme elől mint pára oszla széjjel,
És vériből, mely szétomolt a földre,
Bibor virág kél tarkázott fehérrel,
        A halovány arcz s a vér képeül,
        Mely hószinén kerek csöppekben ül.

 

Fölé hajol, s kiárad illata,
Vélé, Adónis lehe száll reá;
Kelyhének otthont kebelén ada,
Ha őt magát már sír elragadá.
        Letöri szárát s onnan folyni kezd
        Zöld nedü csöppje: könynek nézi ezt.

 

 „Szegény virág! nemződ szokása volt
– Édesb atyának édes sarja te! –
Kis búra is hogy szeme könye folyt;
Elzárkozottság volt természete,
        S tiéd is az. Ám tudd meg: e sziven
        Ép ugy hervadhatsz mint ott, vériben.

 

 „Ez a kebel volt nemződ nyughelye:
Vérrokonáé most, tiéd e jog;
Nézd itt e bölcsőt, itt pihenj, jere!
Ringatva éj-nap szívem verni fog;
        S, kedves virág! nem múlik pillanat,
        Hogy rád ne hintsem forró csókomat.”

 

Megúnva ekként végre a világot,
Siet befogni hó-galambjait;
Könnyen lebegve föl, magasra hágott,
Gyors kocsijával levegőt hasit;
        Paphos felé tart, hogy elzárkozottan
        – Igy végezé el – s rejtve éljen ottan.

Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.