Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Venus és Adonis 2

William Shakespeare

Venus és Adonis

 

Lihegve küzdvén, visszatartja még
Égi nedvét Adónis bibor ajka;
Mily drága ízü, Vénus tudja rég,
És szomjat érez, bár még dőzsöl rajta.
        Azt gyötri hőség, ezt örök hiány,
        Lerogyva csüggnek egymás ajakán.

 

Most a heves vágy zsákmányára ront,
Tobzódva élvez s jól még sem lakik,
S már ajka győz, s mit győző dölyfe mond,
Oly díjra készti foglya ajakit,
        S kesely-mohón azt oly magasra tűzte,
        Hogy ajka kincsét kimeríti tűze.

 

Izlelve már, mily édes martalék,
Dőzsölni kezd rá és vakon dühöngni;
Gőzölg az arcza, izzó vére ég,
A gondtalan kéj szilajodva tör ki;
        Feledve minden: ildom szózata,
        Szégyen, pirúlás, tisztesség oda.

 

Hév öleléstől bágyad az s hevűl,
Mint ha szeliddé válik vad madár,
Vagy mint ha űzött gyors őz kimerűl,
S durczás kicsinyt álomba ringatál:
        Dacz nélkül enged, s díjat szed a másik,
        A mennyit csak tud, bár még többre vágyik.

 

Nem puhul-é meg legmerőbb viasz,
Hogy rajt’ nyomot hagy bármi kis erő!
Hol már remény sincs, merj, s czélhoz jutasz,
Szerelem kivált korláton túl merő;
        Nem gyáva ez: leghőbben ostromol,
        Ha az imádott daczosan komor.

 

Ha megijed imént a boszus arczon:
Nem szína most nektárt ajakirúl.
Harag szerelmest vissza ne riaszszon:
Rózsát szakítunk, bár tövise szúr;
        Bár száz lakattal őrzik is a bájt,
        A szerelem átront mindannyin ált.

 

Szegény bohó! most kezd könyörgni, kérni;
Megszánja Vénus, s elbocsátja foglyát,
Nem tartja őt, bucsút vesz, s arra kéri
Hogy csak szivének jól viselje gondját,
        Mert esküszik Cupidonak nyilára,
        Magával vitte azt, keblére zárva.

 

 „Ez éj, oh kedves! bú közt múlik el,
Mert virasztásra készt beteg szivem.
Látlak-e holnap? oh uram, felelj!
Eljösz-e, monddsza! eljösz-e? – Igen?”
        „Nem, nem! – viszonza – tervünk már nekünk:
        Barátaimmal vadkant kergetünk.”

 

 „Vadkant!” kiált föl, s halvány szín fut át
– Mint patyolat ha rózsafára hull –
Arczán, remegve hallja válaszát
S nyakára fűzi karját járomul.
        Igy függve rajta hátra rogy a fűre,
        Hátára ő, amaz reája dűlve.

 

Szerelmi küzdtér most nyilt meg neki,
Hév harczra kelni fen ül bajnoka;
De látja, hajh! mi csalfák képzeti:
Rajt ül, de nincs nyargalni szándoka.
        Oh! Tantalusnál szenved iszonyubban:
        Nem lelni üdvet az Elysiumban!

 

Festett szőlőn csalódik a madár,
Míg szeme kéjelg, begy üres marad:
Ép így epeszti a vágy, a sovár,
Mint hiu étvágy megcsalt madarat.
        Az ifju tüzét, melyet alva lel.
        Fölszítni vágyik csókja ezrivel.

 

De mind hijába! Nincs siker, királyné!
Meg nem kisértve nincs bár semmi sem!
Megérdemelné; hűn küzdött dijáér’;
Szeret, s szerelmet nem nyer szerelem.
        – „Fujh! – szól amaz – bocsáss már, megfutok
        Hogy visszatarts itt, nincsen semmi ok!”

 

 „Hisz messze volnál már, édes fiú, rég,
Ha emlitést vadkanról nem teszesz!
Hadd ójalak! Ah, nem tudod te azt még,
Ha dárda éri, mily ádáz vad ez:
        Pusztán kiálló agyarát feni,
        S mint szörnyü hentes, kész öldökleni.

 

 „Meggörbült hátán állnak hadi sorba’
Fenyegetően a sörték, nyilak;
Sírgödröt ás fel, merre csak megy orra;
Mint fénybogár, ég szeme düh miatt;
        Fölingerelve rontva gázol által,
        Széttépve mindent szörnyü agyarával.

 

 „Nem egy hamar hat kopjád hegye át,
Sörtézett bőre oly szilárd paizs;
Nem könnyen éri seb zömök nyakát,
Ráront, ha bőszült, még arszlánra is;
        Egygyé fonódott cserjebokrok, ágak,
        A merre csörtet, félve szerte válnak.

 

 „Ah! nem tekinti ő majd arczodat,
Melynek adózva hódol szerelem:
Kristály szemed’ se, sem méz ajakad’,
Bár ily tökélyt világ csodál velem:
        Ha megragad, mint rétfű – szörnyü eszme! –
        Hajh! mind e bájad letiporva, veszve.

 

 „Ocsmány vaczkából, kérlek, ne zavard ki,
Ily szörnyeteghez bájnak nincs köze;
Barát tanácsát üdvös elfogadni:
Ne lépj kiszántan a vészhez közel.
        Vadkan nevére – el nem titkolom –
        Ijedve reszketett egész valóm.

 

 „Nem láttad arczom’? szólj! nem volt-e halvány?
Nem ült szememben lesben az ijedtség?
Nem rogytam-é le rögtön elalélván?
És e kebelben, melyen te pihensz még,
        Sejtő szivem ver, zajg és nem pihenhet,
        S földindulásként téged rázva renget.

 

 „Mert szerelemnek táborában, itt
Örsként a féltés áll aggályival:
Vad riadót ver, zendülést gyanit
És bék-időben – „kard ki kard!” – rivall;
        Gyöngéd szerelmet igy veszt, ront meg ő,
        Mint tüzet elfojt víz és levegő.

 

 „E békerontó, rút, rágalmazó
Féreg, szerelmi bimbót rágva szét,
Viszály-szülő kém, száján pletykaszó,
Olykor való hír, majd hazug beszéd:
        Fülembe súgja, szivemen kopog,
        A kit imádok, féljek, veszni fog.

 

 „S szemem elé – óh, még több iszonyat! –
Dühödve fújó vadkant is varázsol;
Vérrel rutítva agyari alatt
Hanyatt feküdve egy kép – hah! te látszol;
        S a mint a vér a fris virágra hull,
        Gyászolva bágyad s kelyhe lekonyul.

 

 „Hogy hatna én rám a való dolog,
Ha puszta képzet már igy megriaszt;
Vérzik szivem, ha csak rá gondolok,
És felső aggály jóssá teszi azt:
        Jóslom halálod, s rám örökre gyász az,
        Ha te a kannal holnap szembe szállasz.

 

 „És ha vadásznod kell már okvetetlen,
Fogadd tanácsom: gyáva nyúlat űzz;
Őzet, ki daczczal soh’sem álla szemben,
S rókát, ki annyi cselt, furfangot űz;
        Hajtsák kopók e félénk vadakat,
        Szilárd tüdőjü ménen ülj magad.

 

 „S a vaksi nyúlnak nyomdokára lelvén,
A vész elől, nézd, mint szökik szegény,
Szelet előz meg s száz meg száz tekervény
Fortélyos útján csavarogva mén;
        A sok gyepű-rézs, melyen átszökell,
        Gúnyt űz elámult ellenségivel.

 

 „Oda fut olykor, a hol a juhnyáj áll
S ravasz eb orra itt nyomot veszit;
Majd földturó tengeri nyúl lyukánál
Tűn el, s vadász-zaj rögtön elvesz itt;
        Vagy más vadakkal elegyedik össze:
        Ily cselre aggály és vész ösztönözte.

 

 „Ott elvegyűl a többivel csapása,
Megszomorodnak a fürkész ebek,
Hangjok eláll, míg hosszu kutatásra
Megint a veszett nyomra értenek,
        S új csaholás kel, viszhang válaszolva,
        Mint égbe’ fönt ha szint ily hajsza volna.

 

 „Szegény bohó, egy dombon álla meg,
Két hátsó lábán, ekkép hallgatózik,
S kémleli, űzik-é még ellenek.
Hajh! hallja, zúgnak hangos riadóik,
        S bizonynyal oly bús neki ez a hang
        Mint nagy betegnek a halálharang.

 

 „Harmattul ázva, jobbra balra lépni
Lát’d zeg-zug úton, keresztül-kasul;
Lábát galádul minden tüske tépi,
Minden kis árnyra, neszre meglapul;
        Mindenki rálép s tapod a nyomorra,
        S nem védi senki, ha le van tiporva.

 

 „Feküdj nyugodtan s hallgass egy kicsit még
– Hijába küzdesz, nem bocsát karom –
Hogy a vadűzést meggyülöljed végkép,
Hűtlen magamhoz
szíved’ oktatom
        Erkölcsi tanra, s lesz sok tanuság,
        Szerelem ismer minden szivtusát.

 

 „Hol is hagyám el?” – „Bárhol, mind egy az;
Bocsáss el, így jól végzed a mesét.
Az éj is elmúlt.” – „S aztán?” szól amaz.
„Baráti kör már várja részesét;
        Sötét van, és ha megyek elesem.”
        – „Sötétbe’ lát legjobban szerelem,

 

 „S ha elbukol, csak vígasztald magad’,
Beléd szeretve gáncsot vete föld,
Hogy megrabolja csókos ajakad’:
Dús martalék lopási vágyra költ;
        Hogy csókot lopva eskjét meg ne szegje,
        Diána elbú sűrü föllegekbe.

 

 „Most értem én, mért oly sötét az éj:
Ezüst sugárit rejti Cynthia,
Mig meglakol természet bűneér’,
Hogy égbül ily istenmintát lopa,
        Alkotva téged a menny ellenére,
        Nappal nap, éjjel a hold szégyenére.

 

 „Sors istennőit is megvesztegette,
Hogy megcsufolják ritka remekét:
Gyarló hibákkal a bájt elegyítve,
Rút torzítással tiszta szép tökélyt,
        És rajta inség, őrjitő nyomor,
        Mint martalékján zsarnokul tipor.

 

 „Az izzó láz, sápadt hideglelés,
Dühöngő téboly, mérges döghalál,
Agyat maró kór, vérfölhevülés,
Háborgó hagymázt támasztó ragály:
        – Természet ellen – undor és fekélyek
        – Mért tett remekké – összeesküvének.

 

 „És mind e vészek legkisebbje bár
Egy percznyi harczban véget vet a bájnak;
Illat, zamat, szín és mindannyi báj,
A mint imént még annyin bámulának,
        Pusztúl, enyész és rögtön száll tova,
        Mint dél-sugártól olvad bércz hava.

 

 „Azért, a meddő szűziség daczára,
Fásult apácza, Vesta őrző szűze,
A ki a földi faj vesztére várva
Minden fiú- és lánysarjat kiűzne:
        Legyen pazar, mint égi éji lámpa
        Olajt adózva fénylik a világba.

 

 „Egyéb-e tested mint sír-temető,
Mely ivadékod’ nyeli bé magába?
Joggal igényli tőled azt idő,
S te visszafojtnád a sötét homályba?
        Oh a világ is megutálna téged,
        Ily szép reményt hogy szétdul büszkeséged!

 

 „Igy semmisülsz meg, tenmagadban elvészsz,
S ez iszonyúbb mint belviszály hada,
Mint az öngyilkos kétségbe esett kéz,
Mint önfiát mészárló bősz atya.
        Elásott kincsen dúló rozsda van,
        Míg új aranyt szül a használt arany.”

 

 „Eh! – szólt Adónis – látom, te megént
Az elkopott, a régi dalra kezdesz.
Csókot hijába adtam hát imént?
Ár ellenében mind hijába küzdesz
        Az éjre, kéj rut dajkájára; téged
        Csak meggyülöltet mindinkább beszéded!

 

 „Bár húszezernyi nyelved vón’ neked
S beszélne mind ez egynél bűvösebben,
Mint búja sellő zöngvén éneket:
Nem kapna választ csábszó a fülemben;
        Tudd meg, szivem vár ott fölfegyverezve
        És semmi csalfa hangot nem ereszt be,

 

 „Hogy e kebelnek csöndes rejtekébe
Be ne lopózzék a csábos zene;
Szegény szivem meg lenne rontva, tépve,
Felüdülést ágyán sem érzene.
        Nem, nem! kesergni nem kiván szivem,
        Egyedül alszik s alva megpihen.

 

 „Megczáfolhatnám mind, mit állitasz.
Veszélybe síma ösvények vezetnek;
Nem szerelem a gyűlölt, élved az:
Kitárni keblét bármely idegennek;
        Czélod: tenyészet. Oh szép ürügy ez,
        Midőn az ész kéj kerítője lesz.

 

 „Ne hivd szerelmnek; ez fölszállt az égbe,
Nevét mióta ronda kéj bitorlja,
S a szüziesség színét öltve képe
Sok üde bájnak lett bemocskolója,
        És megrabolja, rontja zsarnokúl,
        Mint gyönge sarjon hernyó rágva dúl.

 

 „Záporra nap a szerelem, vigasztva,
De vihar a kéj s nincs napfény vele;
Örökre ifju szerelem tavasza,
A nyár felén már jő a kéj tele;
        Meg nem csömörlik az és színigazság,
        Tobzódva hal meg ez s merő hazugság.

 

 „Mondhatnék többet, ám legyen elég;
Avúlt a tárgy és oly ujoncz a szónok.
Szivem boszús, arczom szégyentül ég.
Bocsáss, megyek, s nem tréfamódra szólok.
        Mely buja ajkad hallgatá: e fül
        Ily nagy bünéért ime már hevül.”

 

S magát kitépve lágyan ölelő
Karjából, mely őt kebelére füzte.
Sötét sürűn át haza siet ő,
Szegényt kinok közt hagyván ott feküdve.
        Mint hulló csillag égről lelövell,
        Vénus szeméből akként tűnik el.

 

Utána bámul, mint ki parton állván
Néz a hajóra szállt barát után,
Míg eltünik a vad hullámok árján,
Ormuk ha már a felhőt éri tán:
        Igy burkolá be kegytelen sötét
        Éjárny az ifjat, szeme gyönyörét.

 

Elhül, ki vizbe ejt véletlenül
Egy ékkövet, egy drága súgarut,
S az éjutas is, gyanús erdőn belül
Ha hirtelen fáklyája kialudt:
        Háborgva így küzd, nem lelvén magát
        Elvesztve útja szép őrcsillagát.

 

És most kezétől verve keble dobban;
Szomszéd odúk mind fájó panaszit
Utána zúgják, mintegy fölriadtan:
A szenvedély tompán viszhangozik.
        „Oh jaj nekem! oh százszor jaj!” kiált,
        S ismétli százszor száz viszhang jaját.

 

Meghallva ő ezt, bős dallamra zendül,
S a rögtönzött dal oly bús, gyászoló,
Mint lesz rab ifju s vén a szerelemtül,
S ez mint bohón bölcs s az bölcsen bohó.
        Dalának folyton jaj a vég szaka,
        S utána zúgja viszhangok kara.

 

Egész éjen tartott hosszú dala:
Mert szeretők órái hosszuak;
Hiszik, mi nékik élv s öröm vala,
Abban mások is velök tartanak;
        Gyakorta kezdett bőszavu meséik’
        Nem végezik, s nem hallja senki végig.

 

S kikkel virasztott? milyen társak ők?
Üres viszhangok mind, élődiek,
Sipító szolgák, készen felelők,
Hizelgve vendég kedvszeszélyinek;
        Ha ő igent mond: visszafelelik;
        Ha nemet: ezt is; mind egy az nekik.

 

Im! a pacsirta fáradt nyugalomtul
Magasra fölszáll nedves fészkiböl;
Ébred a reg s hó kebléről kiindul
A nap, egész fönségben kelve föl:
        Dicsően a világon áttekint,
        S ég czédrus és bércz arany fényekint.

 

Üdvözli Vénus, jó reggelt kiván:
„Sugárzó isten, minden fény ura!
Tetőled kapja csillag, égi láng,
Hogy tündökölve gyúl ki sugara;
        Ám túlhalad föld egy szülöttje téged,
        S mind földnek adsz te fényt, adhatna néked.”

 

E szóra eltűn egy mirtus ligetbe,
S azon tünődik: ifja még se jő!
Holott a reg is már-már múlni kezde;
A kürt szavát s eblármát lesi ő.
        Egyszerre hallja a vidám rivalgást,
        S indul legott a zaj felé szaladvást.

 

S a mint fut, útján egy bokor karát
Öleli, arczát csókolván a másik;
Ez, hogy megálljon, czombját fonja át,
S ő mind lerázza cserjék karolásit.
        Igy megy üsző, ha duzzadt tőgye fáj,
        Szoptatni borját, mely rejtekbe’ vár.

 

Hah! most ijedten nyínak az ebek…
Fölriad erre, mint ki rút kigyót lát
S megrémül ettől, borzad és remeg,
Ha vészgyürűkben fekszi által útját:
        Ugy a szorongó szűkölés zajátul
        Egész valója megdermed, elámul.

 

Mert tudja, hogy már ez nem könnyü vad,
De büszke arszlán, bősz kan, durva medve.
A lárma hajsza egy helyben marad,
S föl-fölvonyít az ebcsapat ijedve.
        Látván a szörnyet, egyik vár a másra,
        Nógatva egymást első támadásra.

 

E szörnyű zaj fülébe búgva száll
S azon keresztül meglepett szivéhez;
Ijesztő aggály ront rá s borzadály,
Zsibbad agyában minden a mi érez;
        Mint hadsereg félénk vezér alatt,
        Nem mer megállni, rútul megszalad.

 

Igy áll remegve s lázasan hevülve,
Majd bátorítja dúlt érzékeit:
Csak dőre tévely, ál képzelme szülte,
Hogy valamennyit aggály fog el itt.
        És kéri: többé ne remegjenek…
        De ím az űzött kant pillantja meg.

 

Száján pirosra van tajtékja festve,
Mint mikor össze vér és tej vegyül.
Megborzad újra minden izma, teste,
Tébulva futkos minden czél ne’kül;
        Most erre ront, majd arra visszatér,
        Korholni a kant gyilkos tettiért.

 

Száz kín szeszélye csalja száz irányba,
A mely uton ment ismét visszajő;
Mohón siet s megint megáll hijába;
Ugy tesz miként a mámoros velő:
        Meggondolásból a ki mit se gondol
        És mit se végez csupa sok dologbol.

 

Emitt nyujtózik egy eb fáradottan
A bokor alján; kérdi: hol ura?
Nyalja sebeit egy másik amottan
– Legjobban ír mérges fog marásira –
        És csak mogorván kuczorog s vonyítva
        Felel, midőn őt Vénus megszólítja.

 

Egy csüggő ajku zord eb kezdi rá,
Szünvén a rút fülbántó orditás;
Üvöltve orrát égre forditá,
Felelve rá itt egy s ott újra más.
        Lecsüggő farkkal a földet verik,
        Vérezve rázzák tépett füleik’.

 

Miként a balga földi nép elámul
Ritka csodákon, tünemény-jelen,
Döbbent szemekkel hosszan rája bámul,
S eltölti jósló rémes sejtelem:
        Igy fúl el ő is ama gyász-jelekre.
        S szól a halálhoz, ismét föllihegve:

 

 „Rút arczu zsarnok, undok vézna váz!
Szerelem átka! – igy kezd káromolni –
Ádáz kisértet! mily kedvet találsz
Az ő lehét és báját megrabolni,
        A ki míg élt a rózsának adott
        Szinragyogást, ibolynak illatot.

 

 „Ha halva volna! – Nem! Ledöntened
Nem lehetett, ha láttad bájait.
De mégis! Oh hisz nincs neked szemed,
Vaktában hullnak bősz csapásaid;
        Czélpontot aggkor, s ím álnok nyilad
        Téveszti czélját s kisded szivbe hat.

 

 „Ha inted őt, s ha megszólal, beszél:
Hatalmad elvész hangja hallatára.
A párkák is megátkoznak ezér’,
Gyom helytt virágot tépsz szavok daczára.
        Szerelmi nyil kellett voln’ őt hogy érje,
        Nem ében dárdád, melylyel meglövéd te.

 

 „Tán könyt iszol, hogy annyi könyet ontasz?
Mi hasznod, rám ha súlyos gyász borúlt?
Örök homályt szemére mért borítasz?
Hisz látni más szem is attól tanúlt.
        Természet ím már nem néz félve rád,
        Legszebb müvét mióta szétdulád.

 

Kétségbesetten megtörik; lezárul
Pillája, s mint zsilip-zár fogja föl
A tiszta árt, mely tünde két arczárul
Most bájos keble völgyibe ömöl.
        Ám áttöri ezüst özön zsilipjét
        S erős folyással azt kinyitja ismét.

 

Oh, szeme s könye kölcsön mint vesz, ád:
Szemben könyű, könyűben szem ragyog;
Két kristály látja egymás búbaját,
Majd fölszáritják nyájas sóhajok;
        De, mint borúlt napon szél és eső:
        Száraz sohajra új köny árja jő.

 

Fölváltva egyes érzések tolongnak,
Versengve: melyik illik fő bujához;
Az ép jelen kín látszik legnagyobbnak,
Mindegyik érzés úgy munkál, csatároz,
        De egy se győz; majd mind egy árba forrván
        Mint sok felhőből alakúl egy orkán,

 

Most messze hall vadászi zajt, hahót
– Nem édesebbek dajka éneki! –
S a rémet, mit félelme alkotott,
Most új remények hangja űzte ki,
        S a kedv, mely őt vidítva ébredez,
        Hizelgve szól: Adónis hangja ez.

 

S most könye szűnni kezd, a szem rabul
Mint gyöngyöket magába foglalá,
S ha olykor egy fényes csepp még lehull,
Az arcz föliszsza, nem esik alá
        A ronda földre, melynek arcza ázik,
        S mely még csak ittas, bár megfúlni látszik.

 

Oh szerelem! mily ritka, furcsa az:
Nehéz hitű vagy, s bárki elhitet.
Búban, örömben folyton túlozasz,
S kétség, remény csuffá tesz tégedet:
        Egyik hizelg valószinűtlenül,
        Megöl a másik rögtön, ok ne’kül.

 

Fölbontja most, imént mit egybeszőtt;
Adónis él, mért szidná a halált?
Nem nyelve volt, mely elgyalázta őt,
Sőt rút nevéhez dísz czimet talált:
        Királyi sirnak híja, sírkirálynak,
        Minden halandó legfőbb kényurának.

 

 „Édes halál! – szól – nem, nem! tréfa volt;
De megbocsáss, hogy első rémületben
Látván a vadkant, bőszülten komort,
A ki nem ismer irgalmat, kegyetlen:
        Ekkor, szelid Árny! hogy valót beszéljek –
        Félvén szerelmem’ – gúnynyal szennyezélek.

 

 „Nem én hibám, a vad bujtotta nyelvem’:
Láthatlan úr te! rajta töltsd boszud;
Ő bánta, a szörny, én csak őt követtem,
Ő volt, ki rólad rágalmat hazudt.
        Kétnyelvü a bú, s tíz nő esze nélkül:
        Két nyelvet a nő nem bir tartni fékül.”

 

Ekkép remélve, hogy Adónis él még,
Szépítni kezdi a hamar gyanút;
És hogy soká virúljon még e szépség,
Hizelgni a halálnak megtanúl:
        Sírboltot, szobrot, emlékkövet emlit,
        Dicsőjtve fenen hírét, győzedelmit.

 

 „Oh Zeusz! – kiált – mily gyönge, dőre voltam,
Mily balga: sirni megholt kedvesemhez,
Ki él s nem is hal meg míg szétbomoltan
A földi nemzet végképen ki nem vesz:
        Mert ő ha meghalt, a báj van megölve;
        S ha halva a báj, új zür éje tör be.”

 

 „Fujh! ijedős vagy, balga Szerelem!
Mint kincses útas rablótelt vidéken;
Mit föl se vesz tán még se fül, se szem:
Szived evődik gyáván kicsiségen.”
        Fölzúg e szóra víg tülök zaja,
        S ő felszökell, ki oly megtört vala.

 

Mint csalmadárra sólyom úgy suhan,
Még fű se hajlik, oly könnyen lebeg;
De míg rohan, fut – hah! boldogtalan! –
Vadkan levágta ifját látja meg.
        Oh gyilkos látvány! szeme éjbe vész,
        Mint nap elől ha csillag elenyész.

 

S mint csiga, szarvát érje bárki újja,
Ijedve vissza héj-odvába mászik;
Nem egyhamar bú a szabadba újra,
Ben meghuzódván, árnyban ül sokáig:
        A vér-látványra szeme igy buvék be
        Feje sötét, mély rejtek-üregébe.

 

Lemondva tisztét – látást – leteszi;
Ám rendelkezzék a ravasz velő,
Ki őt tovább is éjbe fedezi,
Hisz a mit itt lát az csak szívölő;
        S ki, mint ijedt király a trónusán,
        Felzokog a szem-hiradás után.

És a vazall nép erre mind remeg


– Mikéntha a szél mélység börtönében
Küzködve föld alapját rázza meg –
S fagyos ijedtség vesz erőt a népen:
        E minden tagját dúló háborúra
        Sötét ágyából fölkel szeme újra.

 

Ah! vonakodva hulla csak sugára
A sebre, mely a kan marása volt;
Gyöngéd csipője tiszta liljomára
Seb sirta könyek biborárja folyt:
        Körül virág, fű, gaz, fa levele
        Vérét lopá s együtt vérzett vele.

 

Részvét jelét szemléli Vénus abban;
Fejét fél vállra függeszté alá,
Némán vivódik őrült indulatban:
Nem halhatott meg, nem halt! gondolá;
        Elfúlva hangja zsibbadásba veszve,
        Hogy sirt előbb már, gyötri ez az eszme.

 

Olyan merően csügg a sebnyiláson,
Három sebet lát káprázó szeme;
Korholja s tiltja, hogy torzítva lásson
Több sérvet ott, hol egy se kellene;
        Kettőzve látja arczát, mindenét:
        Mert vét a szem, ha a velő setét.

 

 „Egyért se lelne bánatom szavat,
S im halva itt kettő is, két Adón!
Sohajom elfogy, könyem elapad,
Égő tüz a szemem, szivem meg ón:
        Szív súlyos ólma, olvadj szemtüzén!
        Tűz cseppü vágytól igy enyészszem én.!

 

 „Szegény világ, jaj! mily kincsed veszett el!
Megnézni méltó arcz maradt-e élve?
Kétkedni tudsz még múlt s jövő kecseddel?
Kinek szavában zeng most zene élvre?
        Kedves virágok színe üde bár,
        Ő vele élt s halt a valódi báj.

 

 „Minek ezentúl fátyol és kalap?
Csókotokért a szél s nap nem eped;
Nincs bájatok, nincs félni hát alap;
Kifütyül a szél, a nap kinevet.
        Ah! míg Adón élt, metsző szél s a nap
        Meglopni báját lesben álltanak.

 

 „És kalapot viselt is ő azér’;
Alá tekinte kandi napsugár,
Lefújta s játszott fürti közt a szél,
Míg nem Adónis sirni kezde már;
        Majd a fiúval szánást érezők
        Szárítni könyét versenyeztek ők.

 

 „Hogy lássa arczát egy gyepű megett
S meg ne ijeszsze: arszlán rejtve jára;
Ha kedvtelésből dalla éneket:
Tigris figyelt szelídülve reája;
        Ha szólt: a farkas zsákmányt eleresztve
        Az nap juhnyájat többé nem ijeszte.

 

 „Ha képe mását nézte a patakban:
Körül sürögték az arany halak;
A madarak ha látták: elragadtan
Majd dalra keltek, majd meg hoztanak
        Epret, cseresnyét, így etetve őtet,
        Bájával tartván ő az ehetőket.

 

 „De e galád, e rút sünorru kan,
Ki földre nézve csak sírt, kútat ás,
Nem látta őt díszében bájosan:
Mutatja ez a nyájas fogadás!
        Ha látta arczát, tudom, agyara
        Véletlen ölt csak, csókot akara.

 

 „Igy halt Adónis, oh! való, igaz!
A kanra sujtott gerelyének éle;
Nem is fené rá agyarát amaz,
Csókkal kivánt ő megbékülni véle,
        S szaglászva mellén, csupa szeretetbül,
        Véletlen vágta ágyékát keresztül.

 

 „Ha agyarom van, meg kell vallanom,
Hogy csókolás közt már előbb levágta.
Meghalt s övével ifju szép korom’.
Hajh! meg nem áldá: ez most éltem átka.”
        Lerogy e szónál ott álló helyébe’
        S aludt vérével arczát szennyezé be.

Dividers

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.