Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Venus és Adonis 1

2012.02.12

William Shakespeare

Venus és Adonis

 

Végső bucsút alig hogy vett vala
A síró regtől bíbor napgolyó,
Rózsás Adónis már kün nyargala:
Sovár vadász, szerelmet gúnyoló.
        Egyszerre Vénus ott áll kór szivével
        S szerelmet esdvén ostromolja hévvel:

 

 „Oh háromszor szebb mint én! – kezdi kérni –
Dicső virág, páratlan gyönyörű,
Nymphákra árnyt vetsz, nincs ily báju férfi,
Rózsánál rózsább, hó galambszinű;
        Vitában önmagával terme téged
        Természet; s oda a világ, ha véged.

 

 „Szállj le lovadról, csodalény! a kápa
Hadd tartsa féken a kevély fejet;
Oh esdve kérlek: jóságod dijába
Száz titkot, édest, közlök én veled;
        Nem sziszeg itt kígyó a fű alatt,
        Ülj ide, jöszte, csókba fojtalak;

 

 „S nehéz elteltség még sem émelyit,
Sőt a bőség sóvárabbá teszen;
Sápadsz, kigyúlsz ott: tíz csók oly rövid
Mint egy, s oly hosszu mint húsz egy leszen;
        A nyári nap mint kurta óra száll
        Idő-csalás ilyen játékinál.”

 

Nedves kezét most gyorsan megragadja,
Élet s erőtelj mintaképe az.
„Oh balzsam! – igy szól s reszket indulatja –
Te földi ír, ki istent gyógyítasz!”
        Igy gerjedez, s erőt ád szenvedélye
        Hogy bátran ifját a ménről letépje.

 

A deli ménnek fékét tartja karján,
A szép fiút más karja öleli;
Duzzog s pirúl ez kedvetlen, mogorván,
Nincs vágya még, nem tud enyelgeni.
        Egyik piros-hév, mint izzó parázs;
        Szégyenpiros, de jéghideg a más.

 

A hímes fékszárt fürgén bütykös ágra
Csavarja most (mily gyors a szerelem!);
Áll már a mén; most a lovast sovárgja
Szintén lekötni nyügbe hirtelen:
        A gyepre dönti – bár ő tenné véle! –
        Lebirja, ámde nem birhatja kéjre.

 

Melléje tüstént maga is lehúll,
Könyök- s csipőre dűlnek mind a ketten;
Ez simogatja, az haragra gyúl;
De csókba fojtja gáncsait az isten;
        Csók közben kéjes-tördelten rebeg:
        „Lezárom ajkid, hogyha pörlenek!”

 

Szégyentül ég az; arcza szűz tüzét
Könyével oltja Vénus, majd meg újra
Sóhajt s aranyló fürtit szórja szét,
Szárazra arczát ekkép törli, fúja;
        Az arczátlannak mondja és perel,
        A többi szót ez csókkal fojtja el.

 

Mint bőjt után az éh-sovár kesely
Prédája húsát, tollát tépdeli,
Csattogva mindent nagy mohón lenyel
Míg préda elfogy vagy gyomor teli:
        Igy csókol arczot, állat, homlokot,
        S hol végezé, meg újra kezdi ott.

 

Az türni kényszerűl (engedni nem),
S fáradva fölliheg arczára vissza;
És Vénus édelg e lehelleten,
Mint égi nedvet, üde léget iszsza.
        Vón bár virágkert arcza, azt kivánja,
        S ily permeteső harmatozna rája.

 

Mint a hurokba bonyolúlt madár,
Ölén Adónis úgy van fogva épen;
Szégyen s viódás felbőszíti már,
S ez újabb bájt szül haragos szemében;
        Mint telt folyóba hogyha hull a zápor:
        Kitörni készti azt a parti gátbol.

 

Venus könyörg még, s oh mily szende-szépen,
Hisz szép fülekbe szánva a szavak;
Az még mogorva, boszuság szivében,
Szégyenpir arczán vagy sápadt harag;
        Pirúlva oly szép, halványan pedig
        Új inger és báj még szebbé teszik.

 

De igy vagy úgy: Venus egyként imádja,
S esküt teszen szép, halhatlan kezére,
Hogy gyönge kebliről el nem bocsátja
Míg nála könye enyhet s czélt nem ére,
        A rég ömlő köny, melytől arcza ázik,
        S nem váltja csók meg tenger-tartozásit.

 

E szóra állát az fölveti mostan,
Miként habokból kibukó buvár,
Ki embert látva elbú újra gyorsan:
Igy nyujtja azt, mit a nő vágyva vár;
        De a midőn már ajkát emelé,
        Szemet huny az s elfordul más felé.

 

Mint nyári vándor egy ital vizér’:
Egy csókjaért oly szomjat éreze.
Ott az üdűlés, melyet el nem ér,
Könyűkbe’ fürdik s mégis ég tüze.
        „Oh könyörűlj, te kő sziv! – sirni kezd –
        Csupán egy csókot! ne tagadd meg ezt!

 

„Mint én tehozzád, úgy esdett maga
Hozzám a harczok zordon istene,
Kinek hadakban nem tört meg nyaka
És győze mindütt hol megjelene;
        És mégis ő, lásd, foglyom lőn s rabom,
        S kértét neked kéretlen megadom.

 

„Oltárom ormán függött gerelye,
Győző sisakja s a tördelt paizs;
Kaczagva, lejtve édelgék vele,
Volt közbe tréfa, pajzán, dévaj is;
        Nem csügge dobján, vérszín zászlaján:
        Harcztér ölem lett, sátra nyoszolyám.

 

„Igy úrkodám hatalmas úr fölött,
Rózsás bilincsen tartva szolgaként,
Vas erején edzett vas megtörött,
S mégis türé mint rab a női kényt.
        Ne dicsekedj, hogy te azt leveréd,
        A ki leküzdé küzdés istenét.

 

„Szép ajkad oh hadd érjen az enyémhez!
Ez is piros, de hajh! szebb a tied;
Tied lesz a csók s ép úgy az enyém lesz.
Mit látsz a földön? Tartsd fölebb fejed;
        Tekints szemembe: arczod képe rajt’;
        Ha szembe szem, miért ne ajkon ajk?

 

„Csókolni szégyelsz? Húnyj szemet tehát,
S éjjé lesz a nap hol ketten vagyunk,
A szerelem vigan ül lakomát.
Csak rajta! Rejtve játékunk s magunk,
        Nem fecseg itt a kék erű iboly’,
        Hisz mit sem ért kettőnk játékibol.

 

„Mutatja pelyhes, csábos ajakad,
Nem vagy megérve; ám jó ízü már.
A percz előnyét használd, megragadd!
Árván, magán ne zülljön el a báj!
        Ha nem szakítjuk le tavasz-korában,
        Hamar lehervad a virág magában.

 

„Ránczos ha volnék, rút, ocsmány, öreg,
Nyershangu, béna, aljas, durva vér,
Kiélt, megútált, köszvényes, hideg,
Aszott, kiszáradt, fél vak, ösztövér:
        Méltán utálnál nem neked valót;
        De mért gyülölsz hibátlan bájolót?

 

„Csak egy redőt se látsz arczom felett,
E fénylő kék szem fürge s játszi még;
Bájam megújul mint a kikelet;
Lágy, teli húsom, agyvelőm meg ég;
        Csak fogd e nedves puha szép kezet,
        Hogy szinte olvad, szétfoly, azt hiszed.

 

„Mondd, hogy csevegjek, s megigéz beszédem;
Tündér gyanánt lejtek a homokon,
Vagy zila fürtü nymphaként a réten
Tánczra kelek s nem látni nyomdokom:
        Szerelmi szellem csupa tűzböl áll,
        Nem földre sülyed, fel magasba száll.

 

„Nézd, kankalin-virág a fekhelyem,
Ugy fekhetem rajt’ mint szilárd faágon;
Gyöngéd galambpár száll ott fen velem
Reggeltül estig, hova jutni vágyom.
        Ily könnyü, lásd, a szerelem, holott
        Te kedves! oly nehéznek gondolod.

 

„Talán szived tenarczodért dobog?
Talán szerelmes jobbod bal kezedbe?
Lopd meg magad, s vádold, ki meglopott;
Esdj tenmagadhoz és légy visszavetve.
        Igy áldozá fel Narciss önmagát
        S árnyat ölelni a habokba szállt.

 

„Ékszer diszűl van, fénynek van a fáklya,
Izlelni étket, bájt élvezni kell;
Virágba illat, gyümölcs kell a fákra;
Törvényszegés magáért nőni fel;
        Mag kél a magból, báj meg bájt nemez:
        Nemzettek egykor, most magadd nemezz.

 

„A föld gyümölcsit mint élvezheted,
Ha föld gyümölcsöt tőled nem talál!
Természet rendje szól: kell nemzened,
Hogy sarjad éljen, ha te meghalál.
        Halál daczára túléled magad,
        Hisz gyermekedben másod itt marad.”

 

Izzadni kezd most szerelem betegje,
Mert elhagyá árny pázsit-nyoszolyájok,
S Títán a hő dél magasán lebegve,
Égő szemével izzón néze rájok.
        Bár itt Adónis ülne – gondolá –
        És ő feküdnék Vénus oldalán.

 

És már Adónis lomhán fanyalog,
Kelletlenül néz, fanyaron, mogorván,
Mint kék eget nehéz ködgomolyok,
Szép szeme fényét bús ború takarván.
        „Elég! – kiált – szerelmed úgy se kell;
        Arczomba tűz a nap, hadd menjek el!”

 

„Ah! – szóla Vénus – ifju, s ily kemény!
Mily puszta mentség, hogy tőlem mehess.
Im égi lágy sohajt lélekzem én,
Ez hűvösít, ha a nap oly heves;
        Hajam árnyával foglak óvni téged,
        S könyemmel oltom, hogyha ez is éget.

 

„A nap nem izzón süt, csak melegen,
S lám én a nap közt s közted feküszöm.
Nem e hőség, oh! nem ez fáj nekem,
Engem szemed tart égető tüzön,
        S ha halhatatlan nem vagyok: az ég
        S föld napja közt, oh! már rég elveszék!

 

„Oly zord vagy-é, s kemény, mint kő s aczél?
Oh kőbb a kőnél! szirtet víz kiváj;
Nő szült, s szerelmet még nem érezél?
S azt sem: hiánya mily sajogva fáj?
        Oh! ha anyád is ily fagyos rideg:
        Téged se szült, meddőn halt volna meg.

 

„Ki vagyok én, hogy gőggel megtagadj?
Hol óhajomban az a nagy veszély?
Egy árva csók megrontja ajakad?
Szólj, szép! de szépen. Vagy ne is beszélj:
        Egy csókot adj, hisz vissza lészen adva,
        S ha kettő kell tán, egyet rá kamatba’.

 

„Fujh! szivtelen kép, dermedt kő, komor!
Fujh! czifra bálvány, báb te, holt hülye!
Csupán a szemnek tetszetős szobor!
Bár férfi-forma, ám nem nő szüle;
        Nem férfi, oh nem, bár külsőd olyas,
        Mert a ki férfi, önként csókol az.”

 

Most tűrtelenség hallgatásra birja,
S szünetre készti zajgó szenvedély;
Hirdeti búját lángszem s arcza pirja,
Bár szívbiró
, ah! itten nem itél;
        Majd sirni kezde, majd szóhoz foga,
        Majd meg könyekbe fúl el szándoka.

 

Fejét csóválja, majd kézen ragadja;
Olykor reá, majd le a földre bámul;
Lánczként fonódik olykor rája karja,
S az futni vágyik e kar békójábul;
        S míg így vivódik menekülni onnan,
        A liljom ujjak tartják egybefontan.

 

„Lásd, kedvesem! szépen körülkerit
Ez elefántcsont sövenyű garád!
Én a vadaskert, gímem lészsz te itt:
Bárhol legelhetsz, hegy-völgy vár reád;
        Kezdd ajkimon, s ha a hegy fen hideg lesz,
        Bolyongj alább a kies kútfejekhez.

 

„Van e határban élvezet elég:
Lágy völgyi pázsit, nyájas hegyi sik,
Halmok körűl, berkek, vad sűrüség
Vész s zápor ellen vadomat fedik.
        Kerted vagyok hát, légy gímem magad,
        Nem bánt eb itten, bár ezer ugat.”

 

Mosolyg Adónis erre megvetően,
S kettes gödör kél arczán két felül:
Ámor teremté, hogy e temetőben
Ássák el őt, ha holtan majd ledül.
        Szerelem
él ott, jól tudá a csalfa;
        S hogy nem omolhat ő e sirba halva!

 

Két kerek örvény tárul fel igézve,
Vénus szerelmét hogy magába nyelje.
Tébult előbb már, most hogy jőjön észre?
Mért új csapás már elvérző kebelbe?
        Szegény királynő! ön törvényed ér:
        Gunyos mosolyt nyersz hév szerelmedér’!

 

Vaj mit tegyen most? mit szóljon tovább?
Szava kifogyván, hajh! nő egyre kínja.
Idő repűl, az ifju futni vágy,
Ölelő karját tépi, leszakítja.
        »Irgalmat! – igy sír – szánó jó szivet!«
        De az felugrik s ménjéhez siet.

 

De ím, a szomszéd cserje sűrüjében
Bokros kapáló ménje egy bokorban
Szép deli kanczát szimatol meg épen,
S ez megíramlik s fölnyerítve horkan;
        A vas nyakú mén fékét a faágrul
        Letépi s menten el utána száguld.

 

Garral nyerít, ágaskodik, szökell,
Széjjelszakad kivarrott hevederje;
A földbe mély sebet vág körmivel
És ennek öble reng mint menny dörejje;
        Vas zabolát harapja két felé,
        Széttörve azt mi eddig őt töré.

 

Fülét hegyezve, ívded szép nyakán
Lengő sörénye mind élére szökken;
A léget iszsza, s ismét orrlyukán,
Miként kohóból füst, száll kilökötten;
        Kevély tüzében szeme égve lángol
        Pezsgő erőtől s buja hevü lángtol.

 

Most csak üget, léptit számolva tán,
Szelíd fönséggel és kevély-szerényen;
Majd felriad, rúg, tombol azután
Miként ha szólna: mind e dús erényem
Azért dicsekszik csak, a deli kancza
        Tekintetét hogy szépségemre vonzza.

 

Mit néki a boszús, zajos lovas?
Megállj-kiáltás, hízelgő hahó?
Mit a szuró sarkantyu, zablavas?
Mit czifra csótár, gazdag takaró?
        Szerelmit látja, ezt csak egyedül,
        S mást meg se lát dölyfében e kivül.

 

Ha túlhaladva művész a valót,
Rajzolna mént s rajt’ szép arányt, kecset,
S győzelmet élőn nyerne a halott,
Versenyre szállván természet s ecset:
        Ép ily kiváló, ily tökély ez íme!
        Alakja, csontja, lépte, tüze, színe.

 

Szilárd járásu, csülkén hosszu szőr,
Széles szügy és far, nyílt szem, czimpa tág,
Ritkás sörény, bojtos fark, sima bőr,
Magas nyak, kis fej, fül, kerek paták;
        Minden tökélyes, egy hiánya csak:
        Kevés hátára a kevély lovag.

 

Most messze száguld, s ott egy helyre bámul;
S pehely ha rezzen, szökken más felé;
Szalad szelekkel verseny-fogadásul,
Nem tudja a szem, fut-e, repül-é;
        Farkán, sörényén fú szél zöngve át,
        S lobogva lengnek tollas szárny gyanánt.

 

Nézi a kanczát s rá nyerítve vár ott;
Ez értve mintegy szándokát: felel,
S nőstény levén, mert látja mint sovárog,
Hideg begyesség színét ölti fel
        Szerelmi vágyát gúnynyal eltaszítja,
        Gyöngéd próbáit körme veri vissza.

 

Kedve-szegetten a bús mén kifárad,
Lecsüngve farka, mely toll-ernyőképen
Párolgó hátán tarta hűvös árnyat
Kapálva kapkod légy után dühében.
        Kedvese látván, mint dühöng, bogárzik,
        Nyájasb leszen, s a bőszűlt megjuhászik.

 

Mogorva arczczal most közelg lovagja
De a bogáros kancza fut riadtan,
Mert fél, gyanakszik: őt is még befogja
S a mén Adónist szint elhagyja ottan.
        Őrűlt-vadúl a sűrübe rohannak,
        Velök nem érnek a fen szálló varjak.

 

Leül Adónis, szörnyen dúlva-fúlva,
Átkozza a vad csökönös lovat.
Kór szívü Vénus szóhoz juthat újra,
Kedvezve most az áldott pillanat:
        Mert kétszeres kín marja a szivet,
        Mondják, segélyre nyelv ha nem siet.

 

Kohó bedugva izzóbban lobog;
Rakj gátot, s a víz bőven nő vele:
Igy a szerelmi titkolt bú-bajok:
Enyhíti tüzök’ szó szabad szele;
        De ha a szív ügyvéde néma lett,
        Oda a védencz, a kétségb’ esett.

 

Őt jőni látván, gyúl az ifju arcza,
Alvó parázst mint fölszít szél megint;
S levonja fövegét a boszus arczra,
Háborgó szivvel földre letekint;
        Föl sem vevén a már közel levőt,
        Csak oldalaslag tartja szemmel őt.

 

Oh nézni így mily látomány ez! íme
A vad ifjúhoz mint megy lopva most,
És látni mint küzd vívó arcza színe,
Mint űzi egymást: hószin a pirost.
        Most arcza halvány, közbe’ mint a villám
        Czikázik által rajt’ lángszínü csillám.

 

Im, most jut épen az ülő elé,
S szerény imádóképen oda térdel,
Egy’k szép kezével fővegét vevé,
Arczát simítja gyöngén más kezével;
        A puha arczon ott a kéz nyoma,
        Mint fris havat ha a láb bényoma.

 

Oh szemeik közt most mily harcz kele!
Esd Vénusé, víja Adónisét;
Ez néz azéba s még sem lát bele;
Az kéri ezt, ez megveti azét.
        S e néma játék mentét, folyamát
        Köny tolmácsolja végig kar gyanán

 

Most kézen fogja szende bájosan,
Liljom virág jut hó-börtönbe itt;
Elefánt csontnak márvány nyűge van,
Fehér barát fehér ellent körit.
        Gyönyörü harcz: ez támad, az vivódík,
        Mint két ezüstszin gerle csókolódzik.

 

Rákezdi újra lelke hirnöke:
„Oh! bár te nő és Vénus férfi volna,
Te, földkerek legbájosb gyermeke!
Ép vón szivem s a tied vére folyna:
        Csak egy tekintet, s meggyógyítanálak,
        Bár enmagam kén’ adnom a halálnak.”

 

„Bocsásd kezem’, miért szorongatod?”
„Bocsásd te szívem, s elbocsátalak,
Míg kő szivednél kővé válik ott
S be nem nyomúl lágy sóhajok alatt,
        Többé nem ért meg szerelem-panaszt:
        Adónis szíve kővé tette azt.”

 

„Szégyeld! – kiált az – menjünk már! ereszsz!
Oda a szép ma, eltünék lovam,
S hogy igy veszítém, a te bűnöd ez.
Kérlek, eredj már! hadd legyek magam;
        Egy munka, egy vágy, egy gond vár reám:
        Hogy mentsem a kanczától paripám’?”

 

Vénus felel: „Gyönyörrel követi
Az édes ösztön hév vágyát lovad.
Le kell kivánság tüzét hűteni,
Mert tőle máskép a sziv meggyulad.
        Van óczeánnak, vágynak nincs határa,
        Nem csoda hát, hogy méned rád se vára.

 

„A fához kötve, mint egy gebe állt ott,
Rabúl lenyügzé szíjával a fék;
De látva szépét, mint szerelmi álmot,
Megvetve lőn a hitvány kötelék:
        A nyomoru szíjt leveté nyakárul
        S megszabadulva szűgye, szája tágul.

 

„Ha bárki szépét látja mez ne’kűl,
Ki hóbb szinű mint hószin lepedője,
S ha szeme dőzsöl s élvben elmerűl:
A többi érzék részt nem kap-e tőle?
        Ki volna gyáva, kün ha télfagy éri,
        Tűzhöz kezével hogy ne merne érni!

 

„Oh meg ne feddj, hogy ménedet kimentem!
Szivből könyörgök, tőle hogy tanúlj
Kínálkozó kéjt megragadni menten;
Ha néma volnék: itt ő példaúl.
        Tanuld meg a szerelmet, könnyü ez,
        S hűn megtanúlva többé el se vesz.”

 

„Én nem tanúlom, soh’se is fogom;
Vadkan ha volna, űzné fegyverem.
Nagy kölcsön az, fölvenni nincs okom,
Szerelmet csak gyalázni szeretem.
        Élet-halálnak mondják a szerelmet,
        Nevetni, sírni látja egy lehellet.

 

„Fél-kész, esetlen öltönyt vaj ki hord?
Ki tép le bimbót, mely nem is fesel?
Ha a mi most nő, arra láb tiport,
Mit sem teremve zsöngében vesz el.
        Csikót ha terhelsz ideje előtt,
        Soh’sem nyersz többé büszke ménerőt.

 

„Bocsásd kezem, fáj; váljunk már; eredj!
Tovább fecsegned czéltalan, hiu;
Ingatlan e sziv, vidd ostromszered,
Ily riadóra nem nyilik kapu.
        Ál köny, hizelgés, eskü: mind nem árt.
        Hijába vínak, hol a sziv szilárd.”

 

„Hah! szólni ís tudsz? van nyelved neked?
Ne volna bár, vagy én ne hallanék!
Vesztemre hallék szirén éneket,
Most sujtolóbb nagy terhem súlya még.
        Zord égi szózat! visszás tünde zengzet!
        Fülnek gyönyör, a szívet sértve sebzed.

 

„Szemem ha nincsen: fülem jutna élvhez,
Láthatlan benső szépséged szeretve;
Siket ha volnék: mind mi rajtam érez
Külbájidon merűlve élvezetbe;
        Ha sem szemem nem volna, sem fülem:
        Tapintásomban vón’ a szerelem.

 

„És ha tapintó érzékem se volna,
Nem érzenék, nem látnék s hallanék,
S nem élvezhetnék máskép csak szagolva:
Szerelmem ép oly hő maradna még:
        Mert illatozva száll ki a lehellet
        Szád lombikából s ekkép szül szerelmet.

 

„De ajh! az inynek volnál lakoma,
Ki dajka és őr mind a többi négyen

Vágynám: ne múljék ez a tor soha,
Mig kapuzárni a gyanu kimégyen,
        Hogy belopózván élvök’ ne zavarja
        Féltés, e gyűlölt, zord vendég, mogorva.”

 

Megnyílik újra a rubinszin ajtó,
Mely mézutat nyit a fiú szavának,
Miként piros reg, vészt előre mondó:
Vészt a hajósnak, búbajt a madárnak,
        Gondot juhásznak, zivatart mezőre,
        Ádáz zimankót nyájra és az őrre.

 

Jól látja Vénus, s érti bajt jelent ez:
Mint szél elöl mielőtt ár zuhog,
Bogyó szétpattan mielőtt beszennyez,
S vicsorg a farkas mielőtt morog;
        Miként halálos csőből a golyó,
        Nem hallik bár még szava: gyilkoló.

 

S e pillantásra rögtön leomol:
Mert egy tekintet öl s életre hív;
Harag sebére balzsam egy mosoly;
Boldog ha még ily vígaszt lel a szív!
        Az ifju dőrén megholtnak gyanítva
        Verdesi arczát, mig kipirosítja.

 

Ijedtiben felejti szándokát,
Hogy élesen korholni akará;
Ravasz szerelmi csel meggátolá;
Ha ildom igy véd, ég áldása rá!
        Holtként feküdt a földön, míg az ifjú
        Belé lehelve, újra életet fú.

 

Arczát simítja, orron csípi, aztán
Erét tapintja, ujját hajtogatja,
Melengeti ajkát, száz szert megragadván
Írúl a sebre, melyet ő szakajta.
        Csókolja, s kész ez soh’se kelni föl,
        Mig ajakára a csók így ömöl.

 

Nappalra vált most a búbánat-éj:
Fölnyitja lassan két kék ablakát,
S mint üde díszben a nap gömbje kél
S hajnalt köszönt vidúló földön át,
        S mint napsugártól mennybolt tündököl:
        Szemfénye arczát úgy diszíti föl.

 

S a síma képen a szem nyugovék,
Mikéntha lángját mind csak tőle venné.
Soh’sem vegyűlt ily négy szemfáklya még:
Azét boszús árny téve fénytelenné,
        Ezé a kristály könyön átvilágla
        Mint a tó vizében éji hold világa.

 

„Földön, vagy égben – szól – oh hol vagyok?
Mi zajg köröttem? tenger, tűzi láng?
A fáradt est ez, vagy hajnal ragyog?
Halál, vagy élet: melyik vágya bánt?
        Éltem, s halálos kín volt ez az élet;
        Meghaltam, s holtom boldog életté lett.

 

„Megöltél engem: óh csak ölj meg újra!
Zord szikla szíved, oktatá szemed’,
S ez tőle oly gunyt, megvetést tanúla,
Hogy árva szívem gyilkolója lett.
        S hű kalaúzom, e szem, vak marad,
        Ha meg nem gyógyul ajkaid alatt.

 

„Soká csókolják egymást ők ezért,
Pirjok ne kopjék – e bibor ruha –
S elűzni a közelgő dögveszélyt,
Fris virulásuk ne múljék soha!
        S csillagvető, haláljós vallja ki:
        A vészt elűzték ifjam ajaki.

 

„Édes pecsét, ajk! mily alkura lépjek,
Hogy többször is még ajakomra zárd?
Magam’ eladni szerződésre lépek,
Hahogy te vészsz meg s lerovod az árt;
        S ha kötve alkunk – cselt, hibát kizárva –
        Nyomd ajk-pecséted’ ajkam viaszára.

 

„Ezer csókon szivem’ megveheted,
S tetszés szerint fizethetsz bár mikor.
Csak egy ezer csók, hisz mi ez neked??
Végére ér hamar a kurta sor.
        S ha nem fizetsz s a szám lesz kétszer annyi:
        Oly nagy baj-é az, húsz száz csókot adni!”

 

„Oh szép királyné! zsönge éveimmel
Mérd, ha szeretsz, hogy oly hideg valék.
Ismerni mért vágysz, kit maga sem ismer?
Nem kell halásznak a halivadék,
        A puha szilva önként hull a földre,
        Korán letépve savanyu a zöldje.

 

„Nézd, a világ vigasza fáradottan
Len nyugaton napszámát végzi be;
Az éji hírnök, kuvik sí amottan,
Cserénybe nyáj, madár tér fészkibe;
        Szén színü fellegárny borúl az égre,
        S elválni int, jó éjt kivánni végre.

 

„Jó éjszakát hát! Mondd te is utánam.
Jó éjt ha mondasz, ajkam csókot ád.”
„Jó éjt!” rebeg, s búcsu vég szakába
Elnyeri válás mézédes diját.
        Nyakára fonja karjait a nő,
        Egy testté válnak s arcz az arczra nő.

Dividers

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.