Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare- Szonettek 41- 80 /Szabó Lőrinc fordításában/

William Shakespeare

Szonettek

 

XLI

Kecses bűneid, mikre a szabadság,
Ha szíved elhagy néha, rákapat,
Szép éveid illő ékeit adják.
Hisz kísértés követ, bármerre vagy.

Kedves vagy, így tehát megnyerhető,
Szép vagy, tehát ostromok ingere;
S van-e, kit nő szült, s ki, ha vívja nő,
Fut, morcosan, hogy ne bukjék vele?

Ó, jaj! kerülted volna házamat,
Szidva szépségedet s kóbor kéjedet,
Mely odavitt, hol egy vad pillanat
Két hűséget szegni kényszerített:

A lányét, ki szépségedért elárult,
A tiédet, mert szépséged vele csábult.

XLII

Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom,
Pedig megmondhatom, nagyon szerettem;
Hogy te övé, az a fő-bánatom,
Az szúrt sokkal mélyebbre a szívemben.

Drága kínzóim, eképp mentegetlek: -
Te szereted, tudván, szeretem én is;
S a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg,
Barátom csókját tűrve, mely enyém is.

Elvesztlek? A nő kapja veszteségem.
Őt vesztettem? Barátom lelte meg!
Egymást nyerik, ha pusztul dupla tétem,
S ők értem rakják rám keresztemet:

De ez gyönyör: barátom velem egy;
Bús kéj! a lány így csak engem szeret.

XLIII

Lecsukva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
De ha álmodom, terajtad pihen,
És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
Árny-képed, a még jobban ragyogó,
Ha másod csukott szemnek így tüzel!

Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
Nappal látva tégedet, ha halott
Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
Szép, vértelen képed így átlobog?

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

XLIV

Ne volna testem nehéz hús, de szellem,
Nem bénítana irigy messzeség,
Mert, a teret legyőzve, mérhetetlen
Végekről rögtön hozzád szállanék.

Mindegy volna holléted távola,
S hogy a föld szélén állok: oly hamar
Pattan vizen s szárazon által a
Gyors gondolat, s ott van, ahol akar.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,
Nem ugrom hozzád mérföldeken át,
De, túl sok sár s víz keveréke, csak
Sírok, s várom az idő vigaszát;

Nehéz könnyet, mást nem adhat e két
Lassú elem, közös kínja jelét.

XLV

Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,
Veled időzik, akárhol vagyok;
Ez gondolatom, abban vágyam ég,
S e két itt-ott-szárny villámként suhog.

Mert ha elment e két gyorsabb elem
Hozzád, gyöngéd, szerelmi hírnökül,
A kettővel négy-gyúrta életem
Bánattól nyomva halálba merül;

Míg csak meg nem gyógyítja keverék
Életem a megtért két gyors futár;
Épp most jönnek vissza, s mondják, de szép,
De viruló vagy, derű és sugár;

Örömhír ez; de üdvöm ellobog:
Visszaküldöm őket, és búsulok.

XLVI

Gyilkos csatát vív szemem és szívem:
Hogy osszák meg látásod birtokát?
Szívemet képedtől tiltja a szem
S ez vitatja amannak jogát:

Úgy tudja, hogy ő őrzi alakod
(Kristály-szem sose-járta rejtekén),
Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy
Te csak őbenne élsz, szép tünemény.

A pörben ítélni gondolatok
Esküdtszéke, a szív jobbágyai,
Ült össze, s az végre döntést hozott,
Hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,

Eképp: szememé külsőd, azt szeresse,
S szívem joga szíved belső szerelme.

XLVII

Frigy köti szememet-szívemet,
S most egymást segítik hűségesen;
Ha éhes szemem arcodért eped,
Vagy sóhajoktól fuldoklik szívem,

Képeddel a szem festett lakomát
Ad a szívnek, kit vendégségbe hív;
S máskor társának a másik barát
Küldi szerelmes gondolatait:

Így vágyam vagy képmásod idevon,
Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;

S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.

XLVIII

Mily gonddal zárta, útra kelve, hű
Reteszek alá minden holmimat:
Hasznom ne használja tolvajkezű
Hamisság, de védje biztos lakat!

De téged, aki legfőbb bánatom,
Egyetlen gondom, kincsem java vagy,
Vigasz, ki mellett a gyöngy szürke lom,
Rongy zsiványok kezére hagytalak.

Semmi szekrénybe nem zártalak el,
Csak ahol nem vagy, bár úgy érzem, ott vagy,
Keblem gyöngéd rejtekébe, amely,
Hogy jöjj-menj, békén nyitódhat-csukódhat;

S félek, onnan is kilopnak: ily ár
Még a hűségből is tolvajt csinál.

XLIX

A jövő ellen, ha jön oly jövő,
Hogy hibáimtól arcod komorul,
S szerelmed, fukarkodva, kitűnő
Szempontok szerint számolni tanul;

A jövő ellen, ha mégy, idegen,
S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
S hagyva múltját, benned a szerelem
Érett kimértséggé komolyodik;

E jövő ellen sáncot verek és
Értékem tudatába költözöm,
S magam fogok magamra kezet és
A te jogodat védi majd pöröm:

Szigorú jog, koldust, elhagynod engem,
Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.

L

De nehezen haladok utamon,
Tudva, hogy a célban, ha ott leszek,
Gúnyosan mondja majd a nyugalom:
»Ennyi mérföldre van a kedvesed!«

Csügged kínomtól és csak vánszorog
Az állat, mely visz; a bú nagy teher!
Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy
Nem siet ura, hisz tőled megy el.

Sarkantyút mérgem hasztalan merít
Oldalába, hogy kibuggyan a vér,
Válasza engem, ha nyög s fölnyerít,
Jobban sért, mint őt az éles acél;

Mert hangjára folyton agyamba döbben:
Elöl bánatom van, s üdvöm mögöttem.

LI

Így mentheti szívem rossz lovamat
Lassú bűnéért, ha tőled igyekszem:
Mért száguldjon onnan, ahol te vagy?
Majd visszafelé! addig mért siessen?

De, ó, mi menti akkor majd szegényt, ha
Kellő gyorsan semmi iram se száll,
Ha sarkantyúznám a szelet is, és a
Szárnyas viharra azt mondom, hogy áll?

Vágyammal nem lesz versenyezni ló:
A vágy, a legteljesebb szerelem
Nyerít majd, nem rest hús, de vágtató:
S a paripát így menti a szívem:

Minthogy tőled kelletlen baktatott csak,
Száguldok majd én feléd - ő kocoghat.

LII

Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

LIII

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,
Millió idegen kép vesz körül?
Mindennek van, mindennek, árnya, egy,
S te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedül.

Írd le Adonist, s ha a kép remek,
Koldus másod születik meg vele;
Rakd Helénára száz varázs-szered,
S téged fest újjá Graecia dísze;

Dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,
Ez szépségedet mutatja nekünk,
Az mint gazdag jóságod jelenik meg,
S mindenben áldott mintádra ismerünk.

Társ vagy valahogy minden testi szépben,
De senkivel, senki veled, hűségben.

LIV

Ó, mennyire megszépíti a szépet
Az édes dísz, hogy nemes, igazi!
A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes
Illattól, amely körüllebegi.

A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,
Mint a fajrózsák párfőmös zománca,
S nyáron, ha a bimbók álarca nyílik,
Épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.

De mert kincse csak tűnő tarkaság,
Csak él, s hervad, nem nézi senki sem,
S magába hal. Más az édes virág:
Édes párlatba hal át édesen:

S így illatozik majd, gyönyörű gyermek,
Ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

LV

Márvány s királyi arany oszlopok
Nem élik túl hatalmas versemet;
Tündöklőbb őreid e verssorok,
Mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor
És gyökerestől szaggat házakat
S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol:
Emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irigy
Feledésen; babérod üdezöld:
Rajtad minden jövendők szeme, míg
Végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt,
Versem és a szeretők szeme éltet.

LVI

Újítsd erődet, édes szerelem;
Ne mondják: élet tompább, mint az éhség,
Melynek, bár ma torkig lakva pihen,
Étvágya holnap újra feni kését.

Tégy így te is; és ha éhes szemed
Ma gyönyörök el is nehezítették,
Holnap nézz újra: így nem öli meg
Szellemed az örök túltelítettség.

E bús időköz legyen óceán két
Part közt, ahová folyton kiszalad
Két szerető, s a másik visszatértét
Látva mindegyik egyre boldogabb.

Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,
Háromszor oly szép utána a nyár.

LVII

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A világhosszú időt se szidom,
Fenség, folyton az órát lesve érted,
S felejtem, bár keserű volt nagyon,
Hogy szolgád egykor távozásra kérted.

Kérdezni sem merem féltékenyen:
Hol jársz s miért? Semmit se gondolok,
Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem,
Hogy akikkel vagy, milyen boldogok.

Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel
Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

LVIII

Ments isten, ki raboddá tett, hogy én
Gyönyöreid ellenőre legyek,
Vagy csak féke óráiknak: szegény
Vazallus, tisztelem önkényedet!

Ó (azt lesve csak, hogy ints), hadd viseljem
Szabadságod börtönös távolát;
Mindent tűr kínhoz idomult türelmem:
Sérelmeimért nem ér semmi vád.

Légy, ahol tetszik; pátensed szilárd
Joga, hogy te oszd be napjaidat;
Tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,
Hogy magadnak ártva, fölmentsd magad.

Nekem várnom kell, bár pokol kínoz,
S nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

LIX

Ha nincsen új s mind volt már, ami van
De rászedi agyunk a képzelet,
Mely folyton újra tör, hogy kínosan
Megszülje a már megszült gyermeket!

Ó, forgathatnák csak vissza előttem
A Nap körútját ötszázszor az évek,
Hogy viszontlássalak egy régi könyvben,
Melyben először lett betű a lélek!

Csak látnám, hogy állt tűnt korok előtt
Szép alakod csodás épülete;
Hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;
S a körforgás mindig ugyanaz-e!

Ó, az biztos: aki akkor írt igaz dalt,
Himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

LX

Mint a kavicsos part felé a hullám,
Úgy futnak a halálba perceink,
És előde helyére benyomulván
Küzdelmes láncban mind előre ring.

Az élő mag fürdik a fényözönben
Nő, megérik, de alig volt dicső,
Sanda sötét tör glóriája ellen
S amit adott, megrontja az Idő:

Lemarja friss hamvadat, ifjúság,
S ráncokat vés a szépség homlokára,
Habzsolja létünk kincsét, legjavát,
S nincs amire le ne csapna kaszája.

De bárhogy dúl is vérengző keze,
Dalomban te mindig dacolsz vele.

LXI

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?

Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?

Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.

Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túlközel.

LXII

Az önzés bűne szállta meg szemem,
Testem-lelkem az járja át meg át,
S erre a bűnre gyógyszer nem terem,
Úgy a szívembe vette már magát.

Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
És nincs hűség igazabb és nagyobb;
Saját bírám, én döntöm el, mit érek:
Mindenkinél mindenben több vagyok.

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.

Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.

LXIII

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,
Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,
Ha vére szárad, s arcára kemény
Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele

Elérte már a Kor meredek éjét,
S mind a báj, amin ma uralkodik,
Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
Tovalopva tavasza kincseit.

Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája
Élét csorbítva, hogy valamiképp
Szerelmem szép varázsát ki ne vágja
Az emlékből, ha már az életét,

Szépségét őrzik e sötét betűk,
S ő megosztja örökzöld életük.

LXIV

Látván az Idő, zord kéz, hogy töröl
S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt;
S dicső tornyokat néha hogy letör,
S hogy percnyi düh rabja az örök érc;

Látván, az éhes óceán hogy önt
Végig a parti királyságokon,
S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
Mert rommal nő a tár s tárral a rom;

Látván a lét cseretüneteit,
Vagy magát a dúlt létet romlani,
Rájöttem, e sok roncs mire tanít:
Jön az Idő s szerelmem elviszi.

Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
Siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

LXV

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás töri le,
Ily dühvel hogyan birkózhatna meg
A szépség halk, sziromnyi ereje?

Ó, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy
S málik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?

Egy se!... vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

LXVI

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

LXVII

Ah, mért most él ő, e ragályban, itt,
Létével mentve a gazt, a pogányt,
Míg általa a bűn emelkedik
S társaságával díszíti magát?!

Tolvaj ecsetnek adjanak csinált
Látszatot arca élő színei?
Szegény szépség mit keres imitált
Árny-rózsát, ha az övé igazi?

Mért most? Itt a természet csődje: fürge
Erein nem süt át, hisz pang, a vér;
Egész kincstára ő: sokakra büszke,
De ma csak az ő betétjein él.

Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:
Mily dús volt e nyomorult vég előtt!

LXVIII

Így arca tűnt napok rajza, mikor
Úgy élt és halt a szép, mint a virág;
Mikor fattyú dísz még nem volt sehol,
Vagy nem lakhatta élők homlokát;

Mikor halottak arany fürtjeit,
Sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,
Hogy második főn éljék második
Életüket, mint mások öröme.

Benne ama szent antik kor virul,
Mely cicomátlan volt, igazi, hű,
Mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,
S nem régi dísztől új és gyönyörű;

Őrzi is a természet, mintaképp:
»Nézd, korcs Művészet, mi a régi Szép!«

LXIX

Azon, mit rajtad földi szem elér,
Nem javíthat szívbeli gondolat;
A nyelv (a lelkek hangja) csak dicsér,
Mondván, bár ellenség, színigazat.

A külső dics külsődre korona;
De mind, aki így elismert, szavát
Másképp forgatva, elferdíti, ha
Beléd a szemeknél mélyebbre lát:

Lelked szépségét lesi, s ahogy a
Tettek mérlegén szállsz alább s alább,
Szeme nyájas bár, rút gondolata
Buja gyom-szaggal övez, szép virág:

S hogy színre s illatra egy nem lehetsz,
Azért van, mert elközönségesedsz.

LXX

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
A vád mindig a nemest kezdi ki;
Gyanú a szépség ornámense, a
Varjú, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,
A rágalom is csak emelni fog;
Mert az üszök bűn szűz bimbót szeret
És folttalan derű a tavaszod.

Túl vagy az ifjúság csapdáin: a
Harc elkerült, vagy győzted rohamát,
Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
Hogy az irigység ne nőjjön tovább:

Ne érne vád, egymagad már szívek
Országait szerezted volna meg.

LXXI

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;

Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.

Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mond ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;

Mert a bölcs világ átlát szíveden,
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

LXXII

Hogy a világ ne kérdje szüntelen:
Mi érdemem volt arra, hogy szeress
Még holtan is, felejts el, kedvesem,
Hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.

Hogy kegyes hazugsággal valamit
Emelj, azt kéne, hogy tetézve rakd
Rám, halottra, a kevés díszt, amit
A fukar igazság önként megad.

Hogy ne lássék hamisnak hű szíved
Amiatt, hogy szeretve túldicsér,
Földeljék el velem a nevemet,
S akkor szégyen egyikünket sem ér.

Mert szégyen rám, amit versbe szedek,
S rád, hogy silány művemet is szereted.

LXXIII

Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

LXXIV

De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.

Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
Neked szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
Jobb része szellem s az tiéd tovább:

Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek
Koncát veszted, az élet seprűjét,
Egy cenk tőr gyáva prédáját - minek
Emlékeznél rá? -: túlhitvány szemét!

A mű kincse: amit tartalma ad,
És az ez itt, s ez teveled marad.

LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

LXXVI

Új dísztől dalom mért oly tar? Dicső
Hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?
Mér nem sandítok, ahogy az idő,
Új módszerekre, ritka ötvözetre?

S ötletem mindig a tegnapival
Födve, miért ismétlek egyre csak,
Hisz minden szó szinte nevemre vall,
Mutatva, honnan s hogy jött, az utat?

Ó, drágám, én mindig rólad írok,
Versem ti vagytok, te s a szerelem;
Még jó, ha vén szókra új mezt húzok,
A már adottat adva szüntelen:

Mert ahogy a nap régi s új naponta,
Szerelmem, amit mondott újra mondja.

LXXVII

A tükör int: szépséged színe vesz,
Az óra: drága perced elsuhan,
De e fehér könyv elméd őre lesz
S lapjaidnak ily tanulsága van:

A tükör sok mély ráncában szemed
Ásító sírok seregére lát
S órád árny-keze jelzi, hogy siet
A tolvaj perc az öröklétbe át.

Amit nem tud megőrizni agyad,
Bízd ez üres lapokra s egykor itt
Úgy látod viszont a fiaidat,
Mint szellemed új ismerőseit.

Tégy így, és ha felütöd lapjait,
Nyersz vele és könyved gazdagodik.

LXXVIII

Múzsámul annyit invokáltalak
És erőd oly szépen megsegített,
Hogy utánoznak, s védelmed alatt
Más pennák is ontják verseiket.

Szemed, melytől a néma dalra kap
S égbe röppen a tunya butaság,
A tanult szárnynak újabb tollakat
S a bájnak kétszeres fenséget ád.

De legbüszkébb az én munkámra légy,
Mert te nemzetted s tőled születik;
Stílusban javítod csak más művét
És éked művészetet ékesít.

Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,
Nehéz agyam égjáró tudománya.

LXXIX

Míg más, hogy segítsd, nem fordult feléd,
Verseimé volt minden gráciád,
De romlik édes zeném, s most helyét
Beteg múzsám másnak engedi át.

Tudom, szívem méltóbb munkára vár
S tollra édes tartalmad; de mikor
Költőd rólad valamit kitalál,
Csak rád költi, amit tőled rabol.

Erényt említ; s honnan lopta szavát?
Magatartásodtól! Szépséget ad;
S arcodon lelte: bármit mond reád,
A dicséret élő lelke te vagy.

Ne köszöngesd hát, amit emleget,
Hisz bármit nyújt, te magad fizeted.

LXXX

Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok,
Hogy egy jobb szellem használja neved
S úgy magasztal teljes hatalma, hogy
Glóriáddal elnémít engemet:

De mert értéked (roppant óceán)
Hord vitorlát, sok délceget s kicsit,
Friss sajkám, bár az övéhez silány,
Ím nyílt tengeredre merészkedik.

Legcsekélyebb segítség fölkap engem,
Míg hangtalan mélységed szántja ő;
Vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,
S ő büszke alkotmány, nagy és dicső.

Így, ha győz, s engem szirtek összetörnek,
Legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.