Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare- szonettek - 81- 120 /Szabó Lőrinc fordításában/

William Shakespeare

Szonettek

 

LXXXI

Akár én írom fejfádat, akár
Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
Emléked innen nem vész soha már,
Bár nekem minden ízem elfelejtik.

Neved mostantól örökéletű,
De ha én halok, végleg meghalok;
A sír, mely nekem juthat, egyszerű:
Tied emberi szemekben ragyog.

Szerető versem lesz emlékműved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.

Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
Ott, ahol legjobban él s lehel az élet.

LXXXII

Úgy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd
Hát bátran az ajánló szavakat,
Melyekkel a költőid udvarolnak,
Szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy.

Tudásban szép, akár arc-színre - ha
Dicséretnek az én szómat kevesled,
Friss veretül magadra ebben a
Haladó korban új díszt kell keresned.

Keress is, drágám. De ha gyönyörű
Stíljük túlélés fényét veti rád,
Igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű
Szóval mit tudott az igaz barát;

S hogy dús ecsetük nem illik, csak a
Vértelen archoz; tenálad: hiba.

LXXXIII

Sohase láttam, hogy festékre van
Szükséged, s így nem is festettelek;
Úgy tudtam (véltem tudni), magasan
Állsz egy költő szűk adója felett:

Bóbiskoltam hát a dicséretedben,
Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad,
Tollával mily gyönge a mai szellem,
Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.

Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
Mert mások, éltetve, ölték a szépet,
Mikor én, tétlen, hallgattam csupán.

Több élet él szép szemed fél egében,
Mint amennyi két költőd énekében.

LXXXIV

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál
A gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?
Annyi kincsre hol és kiben akadnál,
Hogy versenyre hívd benne másodat?

Kór ínség lakja a pennát, amely
Semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,
De aki rólad csak azt mondja el,
Hogy te te vagy, már örök glóriát ád.

Másolja csak, mi beléd íratott,
S ne rontsa meg természetes derűd:
Szellemét oly képmás hirdeti, hogy
Ámulat lesz stílusa mindenütt.

Te szép áldásod átokkal tetézed:
Dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!

LXXXV

Múzsám némultan vonul vissza, míg
Magasztalásod, gazdag hódolat,
Arany tollal tárolja betűit:
Kilenc Múzsa csiszolja szavukat.

Más jó szókat ír, én jót gondolok,
S - bamba sekrestyés - Ámen-t zendítek
Minden himnusznál, mellyel hivatott
Elmék műgondja áldja nevedet.

Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér,
S szívem minden ünneplést megtetőz,
De csak lelkemben, amely érted él
S (bár szóban lassú) mindenkit előz.

Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem,
Nekem igaz, gondolathalk beszédem.

LXXXVI

Az ő vitorlaröptű dala tette,
Mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,
Hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,
Sírja lett az öl, amelyben fogant?

Szellem némít, melynek szellemek
Súgtak emberfelettit írni? Nem,
Sem ő, sem a cinkos éji sereg
Nem döbbentette vissza énekem:

Sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,
mely éjjel ál-tudással csalja meg,
Nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,
Nem tőlük félve lettem én beteg:

Hogy verse oly visszhangot vert szívedben,
Az halkított, az némított el engem.

LXXXVII

Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy,
Eléggé tudod magad is, mit érsz;
Kincslajstromod bontja lelkünk kötését,
Ami jogom volt rád, mind véget ért.

Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp;
S mi érdemem mérte föl szíved árát?
Nem ok szülötte volt e szép ajándék,
És így hitellevelem visszaszáll rád.

Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és
Akinek engem, rosszul - túl! - becsültél:
Juttatásod - alapja félreértés! -
Újra tied, most, hogy jobban ítéltél.

Éltem birtokod bűvölő hitében,
Király álmomban, sehogysem az ébren.

LXXXVIII

Ha kedved jön lenézni, s megvetés
Szeme elé hurcolod érdemem,
Melletted küzdök, magam ellen, és
Vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:

Én ismerem legfőbb gyöngéimet
S egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,
Hogy foltjaim is téged mentsenek
S engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.

S jól járok e döntéssel, mert feléd
Hajlítva teljes, szerelmes szívem,
Vállalt gyalázatom kész nyereség:
Ha neked haszon, kétszer az nekem.

Úgy szeretek, úgy csak javadra élek,
Hogy minden rosszat elvállalok érted.

LXXXIX

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértés rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.

Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kívánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:

Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Harcot fogadok érted magam ellen,
Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

XC

Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:

Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.

Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;

És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.

XCI

Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste, vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben

Másoknak agár, sólyom, paripa;
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
Mindent egyetlen fő-jóvá javít:

Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólymoknál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;

Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.

XCII

De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt:
Míg élek, biztos birtokom maradsz;
Szerelmeddel életem is kialszik,
Hisz szerelmednek ez függvénye csak.

Így aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz,
Hisz végez velem bármelyik kicsi.
Úgy látom, új helyzetem több mosolyt hoz,
Mint szeszélyed rabja, az eddigi:

Nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,
Dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam;
Ó, mily boldog jövő tárul elém:
Boldog teveled, boldog a halálban!

De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne?
Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.

XCIII

Úgy fogok élni, hűnek tartva téged,
Mint rászedett férj: így szerelmes arcod,
Noha változtál, megjátssza hűséged:
Szemed rajtam csügg, míg szíved csatangol.

Tekintetedbe nem fér gyűlölet,
Így abból nem tudom meg árulásod;
Sok szem körül elmondják a szívek
Álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:

De te úgy gyúrattál, hogy arcodat
Ne lakja más, csak édes szerelem,
S bármit tesz benned szív vagy gondolat,
Szemed szava csak édesség legyen.

Éva almája leszel. Gyönyörűség,
Ha külsőd nem tölti mézízű hűség.

XCIV

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérhetetlen és lassú marad,

Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.

A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:

Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.

XCV

Mily édes báj a szégyen, ha tiéd,
Mely, mint illatos rózsát az üszök,
Szennyezi bimbós neved gyönyörét!
Ó, milyen mézbe mártod a bűnöd!

A locska nyelv, mely mindenütt kísér
(S pajzánkodik mulatságaidon),
Csak úgy gyalázhat, hogy közben dicsér:
Nevedtől szentség lesz a rágalom.

Ó, micsoda boldog székhelyre lelt
A bűn, amely épp tebenned lakik,
Hol minden foltot szépség fátyla rejt.
S mind, mit szem láthat, szépül s elvakít!

Vigyázz (drága szív), félj e nagy sikertől,
Csorbul rossz a legélesebb tőr.

XCVI

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmű vagy!
Az véd: Kecsed a könnyed ifjúság!
De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy:
Báj lesz a hiba, ha a te hibád.

Mint trónoló királynő ujjain
Hitvány kövek is gyémántként igéznek,
Amit szem benned rossznak látna, szín-
Igazként igazolhat az ítélet.

A bősz farkas hány bárányt csalna meg,
Ha bárányként forgathatná szemét,
Hány imádó követne tégedet,
Ha erőd s pompád mind kifejtenéd!

Nem, nem, ne tedd, mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.

XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegye méhe a holt férj magzatát:

E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

XCVIII

Távol telt tőled tavaszom, midőn
A pettyekkel tündöklő Április
Ifjúságot lehelt szét a mezőn,
Hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.

De sem a víg madárfütty, sem a tarka
És jószagú ezerféle virág
Nem vett bizony rá semmi nyári dalra
S szedetlen maradt a sok büszke ág.

Nem csodáltam a hó-liliomot
S a rózsa szirmán a mély karmazsint;
Drágák voltak, édesek, gazdagok,
Örök mintád utánzatai mind.

Nélküled mégis tél volt mindenütt:
Mint árnyaddal játszottam velük.

XCIX

Így szidtam a túlbuzgó ibolyát:
ȃdes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról! Büszke bíborát
Lágy arcod színe az Ő ellopott
Véréből, de túlmohón itta át!«...

Kezed zsákmánya volt a liliomnak,
Hajad a majorán bimbaja lett;
A riadt rózsák tüskéken szorongtak,
Ez szégyenpír, az fehér rémület:

Egy harmadik, se piros, se fehér,
Kettős rabló volt, s leheletedé,
De, büntetésül, bármilyen kevély,
Hernyótól lankad most sírja felé.

Más virágot is láttam, volt elég:
Mind tőled lopta mézét vagy színét!

C

Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká
Felejti azt, aki minden erőd?
Szent dühöd méltatlanra száll alá,
S te fakulsz, hogy a hitvány fénybe sződd?

Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy
Zengj, és pótold sok mulasztásodat,
Zengj a fülnek, mely becsüli dalod
S tolladnak tárgyat és szellemet ad.

Föl, rest Múzsa, légy a szép arc bírája:
Látsz kedvesemén akár egy redőt?
S ha látsz, légy a hanyatlás szatírája
S gúnyolj mindenütt roncsot és Időt.

Tedd híressé őt, mielőtt levágja
Az idő görbe kése és kaszája.

CI

Renyhe Múzsa, hogy pótlod a mulasztást,
Fested-e már az Igazat a Szépben?
Kedvesemé a Szépség s az Igazság;
Ahogy te is: rangodra ez az érdem.

Felelj, Múzsa! Vagy - mondod - színigaznak
Nem kell színezés, mert színével egy?
A szép nem ón műve, de igaz alkat,
S legjobb a legjobb, ha nem kevered?

Mert nem szorul rád, maradj néma? - Ne
Mentsd így csönded; hisz neked van erőd,
Hogy aranyos sírt túléless vele
És őt ragyogtasd minden kor előtt!

Múzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,
Hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.

CII

Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt;
Csak modora változott, ő soha;
Árú az érzés, melynek nagy becsét
Folyton zengi tulajdonosa.

Új volt szerelmünk, s még csak tavaszán,
Hogy annyit köszöntötte a dalom:
Így csattog nyárelőn a csalogány
S elhallgat az érettebb napokon;

Nem mintha nem volna oly szép a nyár,
Mint mikor a gyászdalt leste az éj,
De vad zenéje kertünk terhe már
S mézét veszti a túlgyakori kéj.

Kihagyok hát, mint a fülemile:
Fél dalom, hogy fárasztalak vele.

CIII

Ah! be hitvány, amit Múzsám elér,
Hogy, mikor ily cél hívja rímeit,
A puszta tárgy magában többet ér,
Mint ha dicséretembe öltözik!

Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében!
Nézz tükrödbe, s amely megjelenik,
Az arc legyőzi lankadt leleményem
S fakó versemmel csak megszégyenít.

Nem volna bűn, emelni vágyva, csak
Rontani szépségét a tartalomnak?
Hisz kimeríti minden vágyamat,
Hogy, szépség, s szellem, neked udvaroljanak,

S versemnél mégis sokkal többet érsz el,
Kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.

CIV

Nem öregedsz szememben, szép barátom:
Amilyennek először láttalak,
Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
Három tél szórt le három dús nyarat,

Három szép tavaszt kevert sárga őszbe
A gyors idő, balzsamos április,
Háromszor lett vad, júniusi hő, s te
Ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.

Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
Ahogy óralapon a mutató:
Arcod színe is, mely látszatra tétlen,
Illan, s talán az én szemem csaló.

Ezt félve, halld, jövendő távola:
Előtted meghalt a szépség nyara!

CV

Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás
S ne mutasd bálványnak kedvesemet,
Noha dalom s himnuszom sose más:
Róla, neki, mindig s örökre egy.

Jó ma szerelmem, holnap újra jó,
Állhatatosság, csodásan szilárd;
Ez versem korlátja is, ez a szó:
Egyet fejez ki s minden mást kizár.

Szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem,
Szép, jó s igaz: ezer a változat;
Szócserékben merül ki leleményem,
Három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!

Szép, jó s igaz élt, már, külön, gyakorta;
Soha, mint most, hármasban egybeforrva.

CVI

Ha nézem a múlt krónikáiban
Drága hősök s holt dámák képeit
S hogy a szép, ó rím szépségittasan
Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:

Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
E dús tárlata mind arra mutat,
Hogy antik toll oly szépet akart
Festeni, mint amilyen ma te vagy.

Korunkról jósolt tehát toll s ecset
S rólad, te, előzetes látomás,
És mert csak sejtő szem idézhetett,
Dicsőítésed nem teljes varázs.

És mi, kiknek megadatott élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.

CVII

Se saját rémem, sem a nagy világ
Jós lelke, mely a jövőt kémleli,
Nem jelzi szerelmem lejáratát,
Mint büntetést, mit törvény szabna ki.

A földi Hold megélte elfogyását,
S nevetnek már a búsult augurok;
Mi kétes volt, erői koronázzák,
S a béke örök pálmaként ragyog.

Most, hogy balzsamot permetez a kor,
Frissül szerelmem, s hátrál a Halál:
Bamba s néma hordákra rátipor,
De szegény rímem győzve ellenáll,

S akkor is őrzi emléked, mikor
Érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.

CVIII

Van új az agyban, amit toll leírhat
S mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
Benned a kincs s bennem a szerelem?

Nincs, édes fiú; ahogy a pap misézik,
Mondom mégis az örök szöveget:
Én s te: nem látom réginek a régit:
Mint először volt, oly szent szép neved.

Friss díszében az örök szerelem
Nem méri az évek súlyát, porát,
Nem hisz az arc sorsos redőiben
S ifjú apródnak tudja vén korát.

Mert vágya rügyét látja ma is ott,
Hol idő s külszín csak romot hagyott.

CIX

Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár - távol - hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:

Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.

Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;

Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.

CX

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.

Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.

Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm,
Terád vágyom csak, szerelem ura.

Üdvözülj hát, Isten után egem,
Legtisztább, legszeretőbb kebleden.

CXI

Ó, pörlekedj a Szerencsével értem,
Szidd rút tetteim bűnös istenét,
Hogy ami lett belőlem s amin éltem,
csak Köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.

Nevemet üszök innen lepi be;
Innen, hogy jellemem szinte ragad
Munkámtól, mint a mázoló keze:
Könyörülj, s kívánd tisztulásomat;

S vad kóromra, jó beteg, iszom újra
Az ecetet, és újra, ha kiittam,
És nem lesz epe az epe, de dupla
Bűnhödés, hogy javulásom javítsam.

Könyörülj, drága barát: biztosítlak:
Könyörületed maga megjavíthat.

CXII

Szerelmed és szánalmad leveszi
Homlokomról a botrány bélyegét;
Mit nekem mások ítéletei?
Csak född te hibám, lásd te, ami szép!

Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj.
Dicséretet s kifogást te ossz;
Nem élek másnak, más nekem nem él
Érc-lelkemre hatni, ha jó, ha rossz.

Idegen szavak gondját én olyan
Örvénybe dobtam, hogy kígyófülem
Hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:

Lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
Hogy mindenki holtnak hisz kívülem.

CXIII

Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
S ami azóta mondja, hol az út,
Félig szolgál, félig vakságba vész:
Látni látszik, de tényleg kialudt;

Mert nem adja át a szívnek, amit
Elkap, madarat, rózsát s egyebet;
Gyors tárgyai nem hatnak lélekig
S a maga képeit sem őrzi meg;

Mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
Mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
Hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
Éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.

Csordultig veled, többre képtelen:
Így tesz hűtlenné túlhű szellemem.

CXIV

Lelkem, hogy te vagy koronája, tán
Királyi mérget, ámítást iszik?
Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán
Szerelmedtől rontva bűvészkedik,

Mikor szörnyekből s a sok korcs alakból
Édes angyal-másaid látja ki
S tökéletes jót varázsol a gazból,
Ha fényét érik a lét tárgyai?

Az első áll! Szemem itala ámít
És nagy lelkem királyként hajtja fel:
A szem tudja, ura mily ízre vágyik,
S borát ínye szerint készíti el;

S ha az méreg, kisebb a bűne: menti,
Hogy szereti s ő maga kezdi inni.

CXV

Hazugság, amit tollam egykor írt,
Az is, hogy nem tudlak szeretni jobban;
De agyam okot képzelni se bírt,
Hogy telt lángom majd még fénylőbbre lobban.

De, látva az ezercselű időről,
Hogy esküt repeszt, király szavait
Töri, szépséget cserz, vas-tervet őröl
S érc-lelkeket elbizonytalanít;

Ah, a zsarnok időt rettegve, mért is
Ne mondtam volna: »Most delel a vágy!«,
Mikor a férc is acél volt s a kétes
Holnapért megkoronáztam a mát?

Gyerek a szerelem; hiba tehát
Kész felnőttnek mondani a babát.

CXVI

Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
Sose írtam s szív sose szeretett.

CXVII

Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem
Mindazt, ami jóságod viszonozta;
Hogy édes szívedet nem emlegettem,
Pedig mind több lánc köt hozzá naponta;

Hogy idegen lelkekkel csavarogtam
S tékozoltam drágán-vett birtokod;
S minden szelet a vitorlámba fogtam,
Mely szemedtől legmesszebb vontatott.

Ródd fel sok botlásom, önfejűségem,
S tetézze gyanúd igaz bűnömet;
Végy célba a haragoddal egészen,
Csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.

Mert fellebbezek: Miért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderüljön!

CXVIII

Mint ha étvágyát fokozni keres
Az ember ínycsiklandó ízeket, s még
Messzi kórt félve önmaga szerez
Bajt, hogy később kerülje a betegség:

Örökfriss mézed élvezve fanyar
Mártást kevertem étkembe; s a jólét
Betege: felcsaptam én is hamar
Betegnek, bár semmi bajom se volt még.

Képzelt baj ellen a politikusság
A szerelemben így vitt bajba, s ép test
Romlása lett a túlzott óvatosság:
Amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.

De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.

CXIX

Szirén könnyek mily italait ittam,
Belül pokolszenny csövek párlatát,
Sírva reméltem és remélve sírtam
S kezemből a kész siker is kiszállt!

Mily gonoszul tévedett a szívem,
Mikor azt hitte, hogy üdvözített!
Ez az őrült láz milyen képtelen
Tévutakra csavarta szememet!

Ó, balsors haszna! te vagy mesterem:
Bajokban edzve egyre jobb a jobb;
S romjaiból, ha kél a szerelem,
Szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.

Megtérek hát, bukva s elégedetten,
S háromannyit nyerek, mint veszítettem.

CXX

Örülök, hogy bántottál valaha,
S akkori kínom még úgy bennem él,
Hogy vétkem tán földre is sújtana,
Hisz az inam nem érc s nem vert acél.

Mert ha gőgöm úgy sújtott, ahogy engem
A tied, akkor megjártad a poklot,
S mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,
Hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.

Ó, bár leglelkembe idézte volna
Kínunk éje, mi a valódi seb,
S ahogy te, hamar vittem volna azt a
Szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!

Régi botlásod váltság most szememben:
Téged enyém, oldjon a tied engem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.