Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare- szonettek - 121- 154 /Szabó Lőrinc fordításában/

William Shakespeare

Szonettek

 

CXXI

Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.

Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?

Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.

Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?

CXXII

Agyam rejti ajándékod, a naplót,
S az őr emlékezet írja tele,
Hiú dolgok rangjánál maradandóbb,
Mely nem múlik el soha, sohase;

Vagy legalább a Természet parancsa
Míg élni megtűr agyat és szívet
S részét belőled míg mind át nem adja
A rágó feledésnek: él híred!

Nem kell, hogy szerelmed jelekbe öntsem,
S kicsi is neked az a foglalat:
Túladtam hát rajta, s abban a könyvben
Bízom, mely téged jobban befogad.

Eszközzel őrizni emlékedet
Az volna, hogy elfelejtettelek.

CXXIII

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;
Friss hatalmad nagy gúlái nekem
Se nem újak, se nem különösek:
Ruhák csak már volt jelenségeken.

Létünk rövid: ez csodáltatja meg
Elénk csempészett ócskaságaid,
S áltatni, hogy most s értünk született
A sok szépség, csak ezért tud a hit.

Ahogy téged, megvetem híreid,
Jelen vagy múlt többé nem érdekel,
Mert pennád s amit látunk, hazudik,
S mindent folytonos röptöd súlyt s emel.

De fogadom, s ez így lesz mindig: én
Hű leszek s győzök kaszád erején.

CXXIV

Ha szerelmem érdek gyermeke volna,
Apátlaníthatnák, Szerencse korcsát;
Perc kegyére s Perc dühére hajolna,
S gyom vagy virág: más intézné a sorsát.

De őt nem véletlen formálta; se
Mosolygó pompa nem rontja, se rab
Elégedetlenség szolga-dühe,
Ami ma egyre csábítóbb divat:

Nem réme politika, az eretnek,
Mely rövid óra-távra dolgozik:
Áll, maga, ura minden értelemnek.
Hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.

Tanúm erre az idő sok bolondja,
Ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.

CXXV

Mit érne baldachint tárnom föléd,
Külső dísszel külső hódolatot,
Vagy raknom az öröklét talpkövét,
Mely múlóbb, mint a parlag s a romok?

Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma
Híve lassan a túlnagy kamaton? -:
Jó étkét édes ízért tékozolta,
Szemén át tűnt el a koldus haszon.

Hódolat hadd legyek én a szívedben,
Amit áldozok, szegény, de szabad:
Nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,
S kettős cserével érted engem ad.

El, bújtó suttogás! a tiszta lélek
Ostromod tetőpontján ráz le téged.

CXXVI

Kedves fiú, ma a te birtokod
Az Idő sarlója s a gyors homok:
Nőttél, más fogyott; s tükrünkként kigyúlsz:
Barátaid hervadnak s te virulsz.

Ha a Természet (romon nagy király!),
Ahogy mégy, mindig visszainvitál,
Azért tart, hogy gúnyolhassa veled
Az időt, s ölje a gaz perceket.
Félj mégis, ó, kedvencek, gyönyöre:
Még véd, de nem vagy örök ékszere!

El kell számolnia (bár halogat),
S nyugtát csak úgy kap, hogyha visszaad.

CXXVII

Valaha nem tetszett a fekete,
S ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
Most meg az a Szépség örököse
S gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.

A természet minden lopja ma
S rútat kendőzés kölcsön-máza föd;
Nincs a szépnek szent neve, otthona:
Pogányként él vagy száműzött.

Ezért hollófekete a szemed
És szemöldököd, Úrnőm: amiatt
Hord gyászt, aki nem-szépnek született,
S mint szép, most a teremtés gúnyja csak;

De úgy gyászol, bánata olyan ék,
Hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!

CXXVIII

Hányszor, Zeném, ha játszol a
Boldog fán, mely együtt zeng és mozog
Édes ujjaiddal s a muzsika
Drót-összhangját fülembe kavarod,

Hányszor irigylem, hogy puha kezedre
Gyors billentyűk ugráló csókja hull,
Míg szegény szám, bár érett ily szüretre,
A vakmerő fa mellett csak pirul!

Ó, szívesen cserélnék alkatot
A táncos figurákkal, melyeket
Ujjad oly lágyan cirógat, halott
Fát üdvözítve élő száj helyett!

Ha a kis szemtelenek így vigadnak,
Nyújtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.

CXXIX

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;

Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;

Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.

Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?

CXXX

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.

Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.

Szívesen hallgatom - de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha -
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;

Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.

CXXXI

Oly zsarnok vagy, így is, mint akiket
Szépségük dölyfössé kegyetlenít;
Mert jól tudod, legfőbb, legékesebb
Ékszerének szívem téged tekint.

De van, aki megnéz s azt mondja, hogy
Aligha fog arcodért hullni könny;
S hogy cáfoljam, oly bátor nem vagyok,
Bár, titkon, szépségedre esküszöm.

S esküm igazát bizonyítani
Csak rád gondolok; és, tolongva, hű
Könnyek, sóhajok sírják, hogy ami
Fekete rajtad, nekem gyönyörű.

Csak a tetteidben vagy fekete,
S úgy látszik, ez a vádak gyökere.

CXXXII

Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
Tudván, hogy megvet s úgy gyötör szíved,
Feketébe öltöztek, s most kínomra
Mint édes gyász vetik részvétüket.

S bizony, nem illik a nap ifjú vére
Jobban kelet szürke orcáihoz,
S az a telt csillag, komoly nyugat őre,
Esténkre féloly dicsfényt sem poroz,

Mint amennyire arcod dísze két
Gyászoló szemed. Ó, gyászolna így
Szíved is, hisz a gyász teneked ék!...
Hordd mindenütt a részvét színeit,

S megesküszöm: a szépség fekete,
S rút, akinek nem tied a színe.

CXXXIII

Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet
Hordunk, ketten, s úgy zokog a szívem!
Engem zord kín sújt, de legédesebb
Barátom is rabság rabja legyen?

Azért űztél ki magamból, kegyetlen,
Hogy másik Énem még több láncba vesd?
Őt, téged s magamat elveszítettem,
Háromszoros bú e hármas kereszt.

Zárd szívem érc-kebledbe, de szegény
Hadd váltsa ki akkor barátomét;
Bárki engem, őt hadd őrizzem én:
Így véd zárkám attól, hogy durva légy:

De az leszel; mert, ha magadba zársz,
Rabod e szív, s mind, kit benne találsz.

CXXXIV

Most hát bevallottam, hogy ő tied,
És én önkényed záloga vagyok;
Én veszhetek, de másik énemet
Vigaszomra, ugye, visszaadod?

Nem, nem adod; s ő nem vágyik reá,
Te, mohó, és ő, jósággal teli:
Csak kezesként s értem írta alá
A kötvényt, mely ily erősen köti.

Szépséged biztos rabját akarod,
Uzsorás vagy, ki csak haszonra ád;
Értem járt közben s te lefoglalod:
Saját hibámból vész el a barát.

Elveszett máris: mindkettőnk rabod;
S teljes túsz ő, s szabad mégsem vagyok.

CXXXV

Villik rajzanak körül, száz lidérc,
Villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.
Ha túl nagy is az ostrom, mért ítélsz
Száműzetésre, ha körödbe vágyom?

Szíved villikkel áldott, s villogó
Seregükből kizárod ezt a villit,
Az én vágyamat? Fényed csillogó
Rajukból rám virágként sose nyílik?

A tenger, csupa víz, beveszi drága
Kincseihez a harmatot s esőt:
Fogadj be, villik, tündérek világa,
Fogadd be a megkésve érkezőt!

Kedveseidet kínozni nem illik:
Fogd mindet egybe, átölelve Willyd.

CXXXVI

Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,
Szid miattam, mondd: én is az vagyok,
S villi - tudják - szívedben joggal él:
Védd bennem a szabad akaratod.

E bűvös játék kéjünk leple; ó,
Mily boldog áldás, mily tündéri kegy:
Ha már a villik száma millió,
A millió közt eltűnik az egy.

S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt
Perdülni az ész: búvok; de tekints
Szívedbe, ott rejtőzöm; s néha nyílt
Színen az gyönyör, a titok, a kincs.

Nevem szeresd csak, és e szerelem
Engem szeret, hisz Willy a nevem.

CXXXVII

Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
Szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
Tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
S a fő-jó neki mégis fő-hamisság?

Ha túl elfogult, megrontott szemek
Ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
Csalfaságuk horoggá mért vered,
Rákötni a szívem ítéletét?

Mért tartsa szívem külön partnak azt,
Amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
S fessen rút arcra szép becsületet?

Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.

CXXXVIII

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,
Hiszek neki, bár tudom, hazudik:
Tartson gyereknek, ki nem sejti az
Élet s a világ finom cseleit.

Ifjúnak vél - vélem hiún - noha
Tudja, hogy delem mögöttem maradt,
S hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:
Így öljük duplán az egy igazat.

Mért nem vallja be, hogy csak ámít engem?
S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?
Ó, áltatni legjobb a szerelemben,
S a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.

Ezért hazudik nekem, s én neki,
Vétkünk a hazugságot élvezi.

CXXXIX

Ó, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,
Mellyel hidegséged lelkemre tör;
Ha nyelved tőr, szemedet ne forgasd:
Erő, légy erős, s ne álnokul ölj.

Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha
Épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;
Mért kacérul sebzel, ha rozoga
Páncélomon át szívembe hasíthatsz?

Menthetnélek: ah, jól tudja a kedves,
Mennyire gyűlöl szép tekintete,
S szeme arcomról, íme, tovarepdes,
Hogy haragja mást nyilazzon tele;

De már fél-halott vagyok, s ezt se bírom:
Végezz ki szemeddel: oltsd ki kínom.

CXL

Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
Gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
Mert kínom megszólal s a szó kimondja,
Szánalomesdő szívem mily beteg.

Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
Ha nem szeretsz is, mondd: szíved szeret
(Morcos betegnek, ha vége közel,
Az orvos csak gyógyulást emleget).

Mert megőrjít a kétségbeesésem
S őrülten még rosszat mondok reád,
S hit az őrült vád őrültek fülében,
Oly gonosz e ferde mai világ.

Hogy így ne járjak, s te se, szemed akkor
Is tűzzön rám, ha szíved elcsatangol.

CXLI

Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,
Hisz az tudja, hibád mily rengeteg;
Szívemnek jó, mit gúnyos társa megvet,
A látvány ellenére az szeret.

Fülemnek nem élvezet a dalod,
S a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid
Cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy
Érzéki lakomára csak te hídd:

De öt szellemem, öt érzék, ki nem ment
Szolgaságából egy bolond szívet,
Mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,
Ki gőgöd rabja és jobbágya lett.

De annyiban üdvnek érzem e bajt,
Hogy az büntet meg, aki bűnbe csalt.

CXLII

Bűnöm: szerelmem; s hogy gyűlölsz: erényed;
Bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
Ó, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
S nem lelsz okot, megróni; vagy, ha lelsz, nem

A te ajkadról, mely bíbor díszét
Már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
S volt szívek hamis frigyein pecsét
S kamat-élősdi mások ágya-kincsén.

Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
Vágyad, mint szemem téged, másokat les,
Ültess irgalmat a szívedbe, hogy
Irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.

Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
S akkor tán a saját példád tagad meg.

CXLIII

Ni, hogy kergeti tollas szökevényét
A féltő háziasszony! Leteszi
Kicsinyét, szalad, és lelke egy éhség,
Hogy utólérje, ami kell neki,

Míg az otthagyott gyermek őutána
Fut, sírva, kinek minden gondja csak
Az üldözendő és csöppet se bánja
A szegény fiút, akit megríkat.

Így futsz az után, ami menekül,
S így én, kicsinyed, jó hátul, utánad.
De, ha vágyad elfognod sikerül,
Térj vissza, csókolj meg, s mondd, hogy anyám vagy,

S imám lesz: akaratod meglegyen,
Csak jöjj s csöndesítsd zokogó szívem.

CXLIV

Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;
Szellemük szüntelen hajtóerő;
Gyönyörű férfi az egyik, az angyal,
Az ártóbb szellem egy rút-színű nő.

Hogy pokolra vigyen, a női rossz
Csalja tőlem lelkem angyal-barátját
S szemem sátánná rontani gonosz
Fénnyel hálózza annak tisztaságát.

S hogy az az angyal ördög lett-e már,
Még nem tudhatom, szívem csak gyanít,
De mert távol - és együtt - van a pár,
Sejtem: megjárták egymás poklait.

De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,
Míg a Jó el nem hamvad a Gonoszban.

CXLV

Ámor-mintázta ajka azt
Lehelte, hogy: »Szívem gyűlöl«,
De, látván: majd sírva fakaszt
És hogy az epedés megöl,

Szívébe irgalom suhant,
Dorgálva, hogy nem volt soha
Ily kegyetlen a drága hang;
S erre így köszöntött szava:

»Szívem gyűlöl« - s utána jött
Valami, mint hajnal ha gyúl
Az éjre, mely, mint ördögök
Raja, égből pokolra hull:

»Szívem gyűlöl, de...« - s életet
Adott a szó -: »nem tégedet«.

CXLVI

Sár s bűn központja, lelkem, te, szegény,
Saramé, mely lázad s pöffeszkedik,
Mért kínlódsz ott bent, romlás rabjaként,
Hogy úgy felcifrázd külső falaid?

Mért költesz rá, ha oly átmeneti
A bérlet és díszlakod omladék?
Férgek, e bőség örökösei,
Föleszik kincsed? Ez a testi vég?

Akkor hát, lélek, te használd ki őt,
A szolgádat, ne rontsd a készleted;
Por-órákon végy isteni időt;
Belül hízz, külsőd hitvány is lehet:

Hízz Halálon, aki embereken -
Haljon meg csak Ő, többé senki sem!

CXLVII

Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik,
Amitől szenved, mindig betegebben;
Habzsolja kórja fenntartó csíráit,
Hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.

Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
Látván, hogy minden receptje hiába,
Elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
Halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokolfekete.

CXLVIII

Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
Hogy nem jól jelzi, amit összeszed,
Vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem.
Hogy elrontja az igaz képeket?

Ha szép, ami úgy üdíti szemem,
Mért véli a világ, hogy nem való?
Ha nem szép, jól mondja a szerelem,
Hogy szeme rosszabb, mint máséi! Ó,

Mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,
Ha könny s virrasztás veti rá ködét?
Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,
A nap se lát, míg nem derül az ég.

Álnok szerelem, könnyed megvakít:
Tiszta szem látná bűnös foltjaid!

CXLIX

Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
Vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?

Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút
Magamon úgy, hogy jajdulok bele?

Milyen érdemem becsülöm, amely
Ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádattal tölti el
Lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!

De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
Olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

CL

Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?

Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?

Ki tanít, hogy lángom szítsa ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.

Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

CLI

Bűnét tudni gyermek a szerelem,
Bár - nem fia a lelkiismeret?
Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem
Együtt magad is bűnbe kevered:

Hisz példád nyomán csalom nemesebb
Részemmel durva testem árulásba;
Lelkem azt mondja húsomnak: Tied
A győzelem! s az, nevedre, fölállva

S eszét vesztve célbavesz tégedet,
Győzelmi díj. Díszeddel kérkedik:
Elég neki, hogy rossz rabod lehet,
S tettre te ajzod, s hogy veled bukik.

Így hát nem lelkiismerethiány,
Ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.

CLII

Tudod, mint hitszegő szerettelek,
Te, duplán az, hogy szerelmet fogadtál;
Tettleg törtél ágy-esküt s új hitet:
Az új nászból új gyűlöletbe csaptál.

De vádoljam kettős esküszegésed?
Huszat törtem én, a becstelenebb!
Mind egyet akart: behálózni téged;
Oda miattad minden becsület!

Nagy eskük zengték nagy jóságodat,
Eskük, hogy szeretsz, s hű vagy, igaz ember;
Hogy te ragyoghass, lettem, tudva, vak,
S cáfoltattam, amit lát, a szememmel.

Esküdtem: szép vagy; én, gazabb, én tettem
Hitet ily piszkosan a tények ellen!

CLIII

Tüzét letéve aludt Cupido.
Diána egy szüze hozzá osont, s a
Szívgyújtó fáklyát az ott zubogó
Völgyi forrás hűs habjaiba dobta;

A szent szerelemtől lobot vetett
A kút, ma is él s hat az ereje:
Hévíz lett, próbált fürdő, emberek
S ritka kórok királyi gyógyhelye.

Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,
Szívemhez ért próbaképp a Gyerek;
S én, lázban, a víz segélyére vágyva,
Odasiettem, bús, morgó beteg;

De jaj: fürdő, mely engem hűtene,
Csak az új tűz kútja, úrnőm szeme.

CLIV

Aludt a szerelem kis istene,
Ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;
Szűzfogadalmas nimfák serege
Táncolt arra; s lánykezével a legszebb

Megragadta a tüzet, mely nehéz
Lánggal gyúlt már légió szíven át,
S így lefegyverezte egy szűzi kéz
A forró vágyak alvó hadnagyát.

Majd tüzét hűs forrásba dobta; és
Örök hév lepte annak habjait:
Csodafürdő, betegnek üdülés
Vize ma is; de, úrnőm rabja, itt

Én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:
A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.

Fordította: Szabó Lőrinc

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.