Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Lucretia 91- 180

William Shakespeare

Lucretia

 

91.   „Képzeld mily aljas botrány volna ez
Ha hitszegésed’ másokban találnád.
A részrehajlás elsimít, szinez,
Csak ritka ember látja önhibáját:
Halálos ez, bár testvéredbe’ látnád!
        Gyalázatában ah mint elmerül,
        Ki félre sandit ön gaz tettirül.

 

92.   „Hozzád ez ajk, te hozzád esd, ahít,
Nem csalfa kéjhez, szilaj frigyesedhez,
Hogy számüzött felséged visszahídd:
hízelgő csáb fut, majd ha ő veled lesz,
Színe előtt a vágy varázsa elvesz
        S vakult szemedről köd borúja elszáll,
        Hogy lásd, hol állasz s rajtam szánakozzál.”

 

93.   „Elég! – kiált – a zablátlan dagály
E kérelemre nem fogy, sőt dagad.
Kis lángot elfujsz, nagy magasbra száll,
Melyet a szél csak elkap, fölragad;
Viszik adóul édes habjokat
        A sós királynak kis folyók vidéki:
        Bár árja nő, de íze csak a régi.”

 

94.   „Ugy, ugy! – viszonz az – tenger vagy, királyi!
S im hullámidba öntik mocskuk árját
Rút vágy, gyalázat, szenvedély dagályi,
Hogy megfertőzzék véred óczeánját.
Ha jobb valód’ e sok kis szeny hatá át:
        Tengeredet, hidd, fertő nyeli be,
        S nem fertő vész el tenger mélyibe.

 

95.   „Igy míg te rab lészsz, e rabok királyod;
Ők fölmagasztva, te lealjasodva;
Szép életök te, ők ocsmány halálod;
Pompában ők, te szégyenökbe vonva.
Árnyékba hitvány a nagyot ne vonja!
        Silány bokorhoz czédrus nem hajol,
        De czédrus alján hervad el bokor.

 

96.   „Szolgáidat hát, vágyad’ tova tőled…”
– „Elég! az égre! dugva már fülem!
Hajolj vagy durván széttép bősz gyülölet,
S nem lágy kezével érint szerelem.
Megvetve hullád’ vállra emelem
        S egy szolga czenk ágyára feldobom,
        Hogy osztakozzék csúfos sorsodon.”

 

97.   Igy szól, s a fáklyát eltiporja sarka,
Fény s kéj halálos gyűlölségben állván;
Szégyen van éjjel burkával takarva,
Legzsarnokabb a mély homálynak árnyán.
Rá ront a farkas, rí a árva bárány,
        Míg ön fehér szép gyapja temeté be
        Elfúló hangját édes ajk ürébe,

 

98.   Szájába éji köntösét betömvén,
Jaját befojtá s a sirási vágyat,
Hűtvén tüz arczát tiszta szűzi könyén,
Minő csak erkölcs bús szemébül árad.
Oh hogy mohó kéj megfertőz ily ágyat!
        Ömölni könye nem szűnnék soha.
        Hahogy lemosná foltját valaha.

 

99.   De éltinél is drágábbat veszit,
S az örömest veszitné mit nyere.
E kényszerű frigyből új harcz lesz itt:
Havakra kínt szül egy percz gyönyöre,
Fagyos közöny lép hő vágy helyire.
        Szűz tisztaságnak kincse kirabolva,
        S ím véle csak szegényebb lett a tolvaj.

 

100. A jól lakott eb veszti jó szímatját,
Tüzét az eltelt sólyom veszti fen,
Lomhán vadászva, menekülni hagyják,
Nem telik kedvök vad üzésiben:
A megcsömörlött Tarquin ép ilyen;
        Túlédes élvnek émelygéseig
        A telhetetlen kéjvágy eltelik.

 

101. Oh mélyebb a bűn semhogy mélyire
Korlátolt elme s képzet hassanak!
Az ittas vágynak hányás gyógyszere,
Ön undokságát ekkor látja csak.
Míg kéj dagályra tart: ható szavak
        Nem fékezik meg, gőgje, heve árad,
        Míg ló gyanánt ön makranczába fárad.

 

102. S most arcza petyhüdt, melyet színe hágy,
Szemöldje ránczolt, tántorg, szeme zárt.
A megalázott, gyönge, gyáva Vágy
Bukott koldusként sirja panaszát;
Míg lángja tartott, Bájjal szembe szállt
        És rajta dőzsölt; ám az véget ért,
        S kegyelmet esd most zendüléseért.

 

103. Igy jára Róma bűnterhelt fia,
Pedig a czélra mily lángolva várt!
Önmaga ellen kell most szólnia,
Hogy meggyalázva van egy élten át;
S feldulta lelke tiszta templomát,
        Hol a romokhoz gyűl a gond gomolyja,
        A megcsufolt királynőt tudakolva.

 

104. Alattvalói rútul pártot ütve
Földig leronták szentelt falait;
Megsemmisült halhatlansági üdve,
Melyet halálos vétkök veszni vitt:
Élő halál, örök kín rabja itt!
        Előre látva ellenállt soká,
        De lázadásuk’ nem gátolhatá.

 

105. Ily eszme gyötri őt az éjen által,
Győző fogoly, ki veszte, bárha nyert;
Gyógyíthatatlan sebet visz magával,
Mely nem enyészve gúnyol bármi szert.
Zsákmánya még hőbb kínok közt hevert:
        Nyomasztó súlyát hordja ez a kéjnek,
        Az viszi terhét a bünös kedélynek.

 

106. Az tolvaj ebként tova sompolyog,
Gyötör bárányként fekszik ez s liheg;
Az önmagát gyülölve háborog,
Ez körmivel ön húsát tépi meg;
Az futkos, izzad, s bűnösen remeg,
        Ez marad s felsir rémes éjhomályhoz;
        Az rohan s eltünt, útált élvet átkoz.

 

107. Az megy bűnbánó komor érzetekkel,
Reménytelen kidobva marad ez;
Az várva várja pirkad-e a reggel,
Ez – soh’se lássa fényit – esedez:
„Mert éji bűnt nap – úgymond – fölfedez,
        S igaz szemem soh’sem gyakorolá
        Elfödni vétket csalfa szín alá.

 

108. „Melyet szemem lát, akként véli ő,
Hogy azt a szégyent minden látni fogja,
S ohajtja soh’se múljék éjidő
S a látatlan bűn veszszen el titokba’:
Mert ő kitárja, mindent elzokogva,
        S könyűi – mint víz mar aczélt – bevésik
        Arczomba szégyen örök szenvedésit.”

 

109. Mit néki álom s nyugalom vigaszsza?
Legyen ezentul éj a szem felett!
Verdesve keblét, szívét fölriasztja:
Keressen – úgymond – e kebel helyett
Másutt magának tisztább lakhelyet.
        Őrült buvában átkai szünetlen
        Igy szórja titkos éj homálya ellen:

 

110. „Vigasz-ölő éj, poklok képe mása!
Szégyen tanúja, rémes lajstroma!
Fekete színpad, rút tett gyászolása,
Bűnnek dajkája, szennyrejtő loma!
Undok sötét név! burkolt vak rima!
        Halál odúja! rabló, cselszövő!
        Halk suttogással összeesküvő!

 

111. „Oh pára- s gőztelt, gyűlölt éjszaka!
Gyűjts hát ködöt s légy kelet elfedője,
Ha más bünömnek te levél oka;
Támadj a rendes folyamú időre;
Vagy ha fel is jut a szokott tetőre,
        Mielőtt a nap elérné nyughelyét:
        Mérges ködökbe rejtsd arany fejét.

 

112. „Fertőzze reggelt döglehelleted
És kórba döntse vészes pára mérge
A legfőbb bájt, a tiszta életet
,
Mielőtt fáradtan délpontra érne;
S a gőz gomolya oly sűrűen érje,
        Hogy a verőfény elfuljon borúján,
        Örök vak éjbe délbe már lehúnyván.

 

113. „Ha Tarquin éj vón’, mint most éj fia:
A hold-királynőt meggyalázza ő,
És szolgalányi megcsufolt raja
Sem nézne többé éj keblén elő;
S így volna társam, búmban részt vevő,
        S kínnak a részvét szolgál enyheül:
        Mint vándorút beszéd közt rövidül.

 

114. „Most nincs csak egy is, ki velem pirúljon,
Fejét lesütvén, karját fonja össze,
Elfödve arczát, szégyent rejtve, bújjon;
Egyedül élve, fel-felsirva közbe,
Földet ezüstköny árjával fürösztve;
        Szavamba köny, kínomba jaj vegyűl,
        Örök keserv muló emlékeül.

 

115. „Oh undorító füst kohója, éj!
A féltékeny nap arczomat ne lássa,
Melyet sötétlő burkoddal födél,
S itt elgyötörve fekszik, szennybe ásva;
Tartson tovább csak borud úrkodása,
        Hogy mit te szültél, minden bűnt, iszonyt,
        Árnyadba azt el is temesd viszont.

 

116. „Ne tégy ki nappal szátyár nyelvinek!
Elmondja a fény – homlokomra vésve –
Történetét szűz erkölcs vesztinek,
S szent nászi esknek hogy’ lőn megszegése:
Tudatlan is, nem tudja bár, hogy értse;
        Könyvek betűit, bűn-gyalázatom’
        Olvassa, érti ez ábrázaton.

 

117. „Kicsinyt ha altat, rólam szól a dajka,
Tarquin nevével sírókat ijeszt;
Nevünk’ együvé kötvén szónok ajka
S szónoklatába díszül fűzi ezt;
Ha lakomán majd dalnok zengni kezd:
        Figyelve hallják, mint gyalázza le
        Tarquinius engem s Collatint neje.

 

118. „Oh vajha érte jó nevem hire
– Üres, hiú szó! – foltatlan maradna!
Ha a világnak eljut nyelvire,
Az ő fatörzse is meg lesz rohadva;
S nem érdemelten rá is szenny ragadna,
        Ki e mocsoktól olyan tiszta, mint
        Tisztán szerettem eddig Collatint.

 

119. „Látatlan szégyen rejtett foltja im!
Csúf seb, nem érzett kebelébe verve,
Rút bélyeget hord arczán Collatin,
S Tarquin ily ígét olvas e czimerbe’:
„– Sebét nem harczon, bék’időbe’ nyerte!” –
        Ily rút sebet, ah! hányan hordanak,
        Az, a ki verte, látja, tudja csak.

 

120. „Becsűletét ha férjem rá tevé,
Elrabolá erőszakos roham.
Oda van a méz! s én, mint here méh,
Gyümölcse nélkül töltém el nyaram
S orvul kifosztva állok itt magam:
        Kóbor darázs tört gyönge kaptárodba
        És szűzi méhed mézit mind kilopta.

 

121. „De én tevém, hogy jó neved oda;
Ám ép nevedben fogadám el őt:
Hogy’ küldhetém csúfság ne’kül tova?
Hogy’ vethetém meg a tőled jövőt,
Ki fáradtságról szóla nőd előtt?
        Ki erényt magasztalt… Oh hogy’ sejthetém,
        Hogy erénylepelben ördög lép elém?

 

122. „Mért marja át a szűz bimbót a féreg?
Veréb tanyán mért költ gyülölt kakuk?
Forrásba mért hull rút varangyi méreg?
Hogy’ lesz nemes szív zsarnokul hazug,
S szegik királyok önhatározatuk’?
        Oh nincs e földnek oly jeles tökélye,
        Hogy megfertőző némi szenny ne érje.

 

123. „Az öreget, ki kincset kincsre halmoz,
Görcs gyötri, köszvény és kínteli csuz;
Alighogy ellát az arany halomhoz,
Már epedezve ül mint Tantalusz,
S dús aratásból hasznot mit se huz.
        Csak gyötrelem, mit kincséből nyer ő:
        Hisz kórja ellen nincsen gyógyerő.

 

124. „Övé a kincs, de nem tud vele élni,
S rövidnap a fiú kezén vagyon,
Ki elbizottan, gyorsan elfecsérli.
Fukar volt atyja, ő pazér nagyon,
S oda az áldott s átkozott vagyon.
        Ha édes vágyunk eljut birtokáig:
        E perczben poshadt émelygőssé válik.

 

125. „Szilaj vihart hoz nyájas kikelet;
Kigyó sziszeg a hol madárka zeng;
Vírággal együtt gyom ver gyökeret;
Derék mit alkot, szétrombolja czenk;
Nincs semmi jó, mi igazán mienk,
        Hogy vész ha jön rá, bármi alkalommal,
        Lelkét, becsét ne veszsze el azonnal.

 

126. „Oh Alkalom! mily súlyos a te vétked!
Tetté te érlelsz átkos szándokot,
Farkast te küldesz, hol juhot lel, étket;
Bűn-tervelőnek idejét szabod;
Te vagy, ki megvet törvényt, ész-jogot;
        S hol ki se vélné, éjsötét lakodba
        Bűn tör, magához lelkeket ragadva.

 

127. „Eskjét miattad szegi Veszta szűze;
A hű erényt hányszor meggyilkolád!
Ha olvad erkölcs: tőled gyúl ki tűze,
Hirhedt kerítő, lázító, galád!
Botrányt ki ültetsz, irtván dics galyát,
        Rabló, csalárd, orv! kitől az üdv búvá,
        S már édje válik fanyar savanyúvá.

 

128. „Nyilt szégyenné lesz titkos kéjhelyed,
S bőjtté lesznek zárt ünneplakomáid;
Roncsolt neved lesz síma czím helyett,
A czukrozott nyelv üröm ízre válik;
Hév hiuságod nem tarthat sokáig.
        Gaz Alkalom! szólj, hogy’ lehet tehát,
        Hogy ily gonosz vagy s oly sok les reád?

 

129. „Mikor lészsz árva esdeklő hive,
Ki gyámolítva vágyát érheti?
Lesz-é egy órád pört fejezni be?
Nyomorba lánczolt lelket menteni?
Írt adni kórnak, kínt enyhíteni?
        Vak, béna, sánta, csúzos les utánad,
        De – Alkalom! – föl sohasem találhat.

 

130. „Míg orvos alszik, meghal a beteg;
Bitorló dőzsöl, míg nyomorg az árva;
Míg sír az özvegy, biró kéjeleg;
Mulat a kormány, míg nő vész ragálya;
Az irgalom hí, s ah nem érsz te rája.
        Gyilkos, boszú, düh s rabló tetteit
        Szolgákként óvják átkos perczeid.

 

131. „Ha hozzád fordult az Erény, a Hűség:
Ezer a baj, hogy kértét visszavesd,
Pedig fizetne, mit nem teve Bűn még;
Ez, ha üresen jő is, örömest
Megadod néki, a mit tőled esd.
        Tarquin helyett jött volna Collatin,
        De hajh! te álltál gátul utjain.

 

132. „A te bünöd lopás és gyilkolás,
Esküszegés, csábítás a tied;
Fondor csalárdság, ármány, árulás;
Vérfertezés iszonyit te szüléd;
S múlt és jövő minden vétkit, bünét
        Czinkosul segítik csábjaid,
        Terméstől itélet napjaig.

 

133. „Te, czimborája, rút Idő! vak éjnek,
Mogorva gondok gyors előfutója!
Ifjú kor átka, álnok rabja kéjnek,
Bú-őr, erény-csáb, bűn terhhordozója!
Mindent te dajkálsz s ki is irtasz újra.
        Oh halld szavam hát, czélcsap, gaz Idő!
        Gyilkosom is légy, bűnre keritő!

 

134. „Miért csené el szolgád, Alkalom,
Tőled kapott nyugvási perczimet?
Mért dúlta üdvöm’, órjás fájdalom
Örök létéhez fűzvén engemet?
Idő kötelme, hogy viszályt temet,
        A bal hitet, tévelyt oszlatja szét,
        S nem, hogy tapodja nászágy szűz diszét.

 

135. „Dicső: lehetned trónok bék’-hozója,
Lerántva álczát, igazat kitárnod,
Kor bélyegét rásütnöd vénre, óra,
Felkötni reggelt, éjjel őrül állnod,
Szorítni jogra jogtalan galádot,
        Romokká zúzni büszke palotát,
        Porrul rutítni tornyai aranyát.

 

136. „Dulj féreg ette pompás szobrokat,
Feledést etess dolgok enyésztivel;
Ó könyveket ronts s ferdítsd szavokat,
Vén holló szárnyát tépd meg, hulljon el;
Száríts ki agg fát, új sarjat növelj;
        Aczélt emészsz meg, ős emlékekét,
        S forgasd a sors szédítő kerekét.

 

137. „A nagyanyának adj ős unkát,
Tedd férfivá a gyermeket, s viszont;
Irtsd ki a gyilkos tigrisek hadát,
Egyszarvut, arszlánt, s szelidíts vadont;
Tőrébe fogd meg, cselt ki cselve font;
        Gazdát vidits föl gazdag aratással,
        Morzsolj le sziklát vizcsepp hullatással.

 

138. „Mért, hogy nyomort szülsz vándorlásod útján,
Ha kárpótlónak vissza soh’se térsz?
Egy árva percz csak, ismét visszafutván:
S rögtön barátod százezernyi lész;
Okulva tudnók, hol les ránk a vész.
        Múlt éjjel is – ah! vissza egy órányit,
        S én megelőzöm vészed rombolásit!

 

139. „Örök lét soh’se nyugvó napja te!
Tarquint utában bal szerencse érje!
Sujtolja őt sors, vészek véglete,
Hogy szórja átkát átkos bűnös éjre!
Szemét ijeszsze rémes árnyak éje,
        Minden bokorban szörnyü büntudatja,
        Formátlan, undok ördögöt mutatva!

 

140. „Zavarja éjét nyughatatlan álom,
Senyvedjen ágyban sorvadó beteg!
Reá siralmas búbaj serge szálljon,
Hogy nyögjön és ne szánja senki meg!
Kövezzék őt meg kőkemény szivek!
        Vessék le szende voltuk’ szende nők,
        Tigris dühével hozzá eltelők!

 

141. „Engedj időt, hogy fürtit tépje ki,
Önmaga ellen dúljon megbomolva!
Kétségbe esni adj időt neki!
Engedj időt, hogy éljen – ronda szolga –
Koldús ocsúját vágyva szimatolja,
        És lássa, néki még ezek sem adják
        Az alamizsna megutált falatját!

 

142. „Engedj időt, míg elhagyják baráti,
S vidor bohó gúnyt, csúfot űz vele!
Engedj időt, bú idejébe’ látni:
Idő mi rest s mi gyorsan pörge le
A dőreség, a játék ideje!
        Engedj időt, hogy bűntudat panaszsza
        Galádul használt idejét sirassa!

 

143. „Te roszra, jóra tanitó! tanits
Átkozom őt, ki tanítál e bűnre!
Őrjöngve rontson még árnyára is,
Öngyilkolásra váltig bujtsa bűne!
S gaz keze ontson gaz vért: ’sz hol kerűlne
        Ez aljas ellen oly aljas, ki rajta
        Hóhér gyalázó tisztjét végre hajtsa?

 

144, „S csak aljasabb még, mert habár királyfi,
Megszégyeníti korcsként szép reményit;
A rang magasán inkább tűn ki bármi,
Mi meggyülöltet avagy feldicsőit:
A legfőbb polczon legfőbb szégyen ér itt.
        Hold elbuvását mindjárt érezik,
        Míg bár mikor csillag rejtezik.

 

145. „Szénszárnyu varju fetrenghet iszapban,
Nem látszik rajta szenny és sárdarab;
De csak fürödjék hószin hattyu abban,
A folt ezüstös tollain marad.
Király dicső nap, míg vak éj a rab;
        Szálló szunyogra nem is figyelünk,
        S a sas után bámulva néz szemünk.

 

146. „Eh mit! hiú szó! szolgálj jó bolondot!
Te gyönge biró, hangmeddő silány!
Tudósi körben legyen pörre gondod,
Botor vitákban soh’se lesz hián!
        Engem ügyemben már nem véd a jog,
        Szópörre biz egy batkát sem adok.

 

147. „Tarquinra, Éjre, és rád, Alkalom
S Idő! sok átkom mind hijába lész!
Hijába szégyent még káromlanom!
Hijába a dacz: megtörtént a vész;
Mit ér a szó-füst? Semmivé enyész;
        Egyszer segít csak valamennyi gondom,
        Ha meggyalázott véremet kiontom.

 

148. „Miért remegsz e szóra, gyáva kéz?
Dics rád, s szennyből ha megmenthetél:
Mert hogyha élek, szégyenemben élsz;
Ha meghalok, jó hírem benned él.
Ha védni úrnőd’ visszaijedél
        S az orvölést nem vállalád magadra:
        Öld meg magad, s őt, ki magát megtagadta!”

 

149. Szólj s a legázolt ágyról felriadtan,
Kétségbe esve gyilkos szert kutat;
De nem vágóhíd laka, s nincs szer ottan,
Lehelletének nyitni más utat,
Mely ajakán át lengve égbe hat,
        Szétfolyva mint füst Aetnabércz fölött,
        S mint mely kilőtt ágyú felfüstölög.

 

150. „Hijába! Élek, s nincsen eszköz áldott
Hogy éltemet, az átkost, érje vég.
Féltem, midőn ő kardot rántva állott,
S most – ölni szintén – kardot keresék.
Hű voltam akkor s igaz feleség,
        S az most is! – Oh hogy’ lehet az? Hiszen
        Ellopta Tarquin szűz hűség-diszem.

 

151. „Oda van, a mért élni szereték;
Nincs ok, halált hát hogy remegni kelljen.
Csúfság ruháján dics-jel lengne még
Ha a halálban megtisztulna keblem:
Haldokló élet, élő szégyen ellen!
        Szegény vigasz bár ártatlan szelenczét
        Égetni el, ha kilopák a kincsét.

 

152. „Oh Collatin! megfertezett ajak
Szennyteli ízét soha ne izeljed!
Esküszegőként hogy megcsaljalak,
S rászedjem a te hű, igaz szerelmed!
A fattyu sarj ne töltse bé e keblet,
        S ne dicsekedjék az, ki meggyalázott:
        Kölykét te dőrén atyaként vigyázod!

 

153. „S ne mosolyogjon titkos kedvteléssel,
S gúnynyal ne sértsen ő és czimborái!
Tudd meg: nem átkos aranyért vivék el
Kincsed’ lakodból, tolvaj rabolá ki!
Ensorsomért magam tudok kiállni,
        S nem lesz leróva kényszerü bünöm,
        Míg életemmel meg nem bűnhödöm.

 

154. „Ah soh’ se érjen bűnöm mérge hozzád!
Hibám ravasz mentséggel nem fedem;
Nem kendőzöm be bűn sötétlő arczát,
Ez álnok éj förtelmit rejtenem.
Mindent kitárok! zsilip lesz szemem.
        Mint bércz vizéből önti tiszta könyét,
        S lemossa árja szám beszéde szennyét.”

 

155. Elhallgatott a síró fülmile,
Lágy éji dalja már nem kesereg;
Éj ünnepélyes-búsan szálla le
Sivár pokolba, s fölpirúl a reg
S szépek szemét sugárral tölti meg:
        Arczába nézni e hölgy fél csupán,
        S ezért sovárog örök éj után.

 

156. Rézsen, nyiláson nap pillanta be,
Kémlelve mintegy, hol sír rejtekében?
Zokogva kéri: „Oh szemek szeme!
Miért kacsintasz ablakomba épen?
Csiklandva játszszál alvóknak szemében.
        Ne bélyegezd meg arczom’, fény-gyilok!
        Mért tudná nappal, a mi éjtitok.”

 

157. Igy kezd, a mit lát, mindennel perelni.
Valódi bú vak, s durczás mint a gyermek,
Kinek, ha duzzog, nincs kedvére semmi.
Agg kín ismer, az ifju nem, türelmet,
Míg régi bút a tartam hossza tör meg;
        Szilaj s ügyetlen úszóként az új
        Túl sok vívódás közben vízbe fúl.

 

158. Mélyen merűlvén gondok tengerébe
Mind arra, mit lát, pörbe szállva támad;
Bármely keservben búja tűn elébe
És bármi tárgynál megsajdúl a bánat,
S ily tárgy tolúlva gyorsan váltva árad;
        Fájdalma olykor néma, szótalan,
        Majd neki bőszül s tenger szava van.

 

159. Haragra gyúl, ha víg korányi dalra
Zendűl madárszó, édes dallamú;
Fájdalma mélyét jó kedv fölkavarja:
Vérig sebez bús szívet vig tanú,
Bú társaságán lel gyönyört a bú;
        Igaz keserv akkor vigaszteli,
        Ha együttérző mását fölleli.

 

160. Megfúlni partnál legkeservesebb;
Éhet fokoznak teli asztalok;
Balzsamja láttán jobban fáj a seb,
S enyhet ha lát, kín legjobban sajog;
Hömpölyg a mély bú, mint csöndes habok,
        Fentartva árjok’ gátló partokon,
        S gúnyt bú áttör korláton, jogon.

 

161. „Gúnyos madárkák eltemetve fojtsák
Keblükbe vissza dalló kedvöket;
Fülem ne bántsa zengő szózatosság,
Nincs nyugtalan szívharczban nyugszünet
;
Víg vendéget ház gyásza nem türet.
        Az halljon ily dalt, ki gyönyörrel éldel:
        Búdal a búnak, könyek ütemével!

 

162. „Ki meggyalázást dallsz, jer, Philomela,
Hadd rejteked e szétszórt fürtbe ásnom;
Sír rajtad a föld, s igy mind annyi méla
Dalnál szemem is egy-egy könyt bocsásson,
És az alaphang lesz mély zokogásom:
        Tereüst te zenged, váltva dús dalod;
        Mint vég sor én Tarquinról dúdolok.

 

163. „Kebled’ tövissel szúrod, sebezed,
Igy tartva ébren éles kínjaid’;
Szegény utánzód én meg tőrt veszek
S szemem íjesztve szívem tartom itt,
S elvérzik a szív, szem ha hunyorít,
        Mint hegedű láb, ily szer hangolója
        Szívhurjainknak fájó dalra, szóra.

 

164. „S szegény madár! mert nappal néma vagy,
Átallva, hogy meglásson bármi szem:
Hol izzó hőség s nincs zord téli fagy,
Lakunk magányos, mély vadon leszen,
Hol bús dalunk kisérletet teszen:
        Váljék szelíddé tőle a vadállat,
        Már az ember itt is barommá válhat.”

 

165. Mint felriasztott őz ijedve néz föl,
S utat futásra – tétováz – keresvén,
Vagy mint kanyargó téveg sűrüjéböl,
Ha nem találjuk, merre visz ki ösvény:
Igy haboz ő is, önmagába’ küzdvén.
        Élet, halál: vajon a jobb mi lesz?
        Fertőzve az, szégyen adósa ez.

 

166. „Magam’ megöljem! Ah, de hisz az ily tett
Lélekre, testre szennyül szállana!
Nem sínyli úgy, ki fél vagyont veszített,
Mint kinek elvész összes vagyona.
Ah, mily kegyetlen jár el oly anya,
        Ki két fia közül – ha egyik halott –
        Kész vón’ megölni társát is legott.

 

167. „Testem vagy lelkem: többet melyik ért,
Míg szűzi volt az s ez szállt egekig!
Ha részrehajlék szivem: melyikért,
Míg férjemé s mennyi volt mindenik!
Oh jaj! fenyő kérgét ha lenyesik,
        Ág, gally leszárad s elapad a nedve:
        Lelkem is így vész, kérge van lefejtve.

 

168. „Kivítta házát, nyugtát fölzavarta,
Lakját kifosztva szórta szét az ellen;
Templomba dúltan, csúfság mocska rajta,
Durván gyalázat tartja átölelten:
Oh hát ne mondd, hogy vétek isten ellen,
        Ha most e váron rézst ütök, hiszen
        Gyötrött lelkemet szabadra viszem.

 

169. „De nem halok meg, míg nem kora holtom
Okát, alapját meg nem tudja férjem
S rajt’, ki miatt kell éltemet kioltnom,
Boszút fogadjon vég perczemben értem.
Tarquiné legyen bűn mocskolta vérem,
        Ő szennyezé be, érte ontom én ki,
        Vég iratomban meg lesz írva néki.

 

170. „Legyen a tőré szűz becsületem,
Mert e csufolt test vész el általa.
Túladni dús, dicsetlen életen,
Úgy él egyik, ha a más meghala;
Hírnevet úgy szül szégyen hamuja:
        Holtommal a gúnyt, gáncsot leverem,
        Vesz a gyalázat, újra él hirem.

 

171. „De vaj! örökbe mit hagyjak tenéked,
Te drága dúlt kincs drága jó ura?
Nőd elszántsága legyen büszkeséged,
Példája intsen, hogy kelj boszura,
S tettéből olvasd, mit eléd ira:
        Mint én magam’ megölöm, ellened’
        Úgy kell neked Tarquint elvesztened.

 

172. „Vég rendelésem ím ez röviden:
Testem a földbe, lelkem égbe térjen,
Fogadd te édes eltökélt szivem’,
Becsűletem a sebző tőré légyen,
S nevem’ ki tiprá az övé a szégyen,
        S élők közt élő jó hirem kiosztva
        Kik léptemet nem ferdítik gonoszra.

 

173. „Collatinom! majd mind ezt végrehajtod:
Oh jaj mi végre hajtnak engemet!
Vérem lemossa a szégyent, a foltot;
Rút jegyü bűnt dicső vég eltemet.
Szólj, szív: igy, igy lesz! sorsod ne remegd!
        E kéz leszen, nézd, leverőd, ne rettenj!
        Veled hal ő is győztök mind a ketten.«

 

174. Elszánva búsan gyilkos tervezetben,
Letörli könyét fénylő szemirül,
S tompán cselédjét hivja és rekedten,
S mint eszme szárnyán a kötély repül:
Sietve az úrnőjéhez kerül,
        S meglátva arczát: rét lapály az, véli,
        Hol épen olvad rajt’ a hó, a téli.

 

175. Szelíden aztán jó reggelt kiván,
Halkan, szerényen: erkölcs hű jele;
Elborul ő is hölgye bánatán,
Ki homlokán bú öltönyt visele;
De szóba állni nem mert még vele:
        Két szeme napja mért borúlt homályba?
        Szép arczait mért mossa kínok árja?

 

176. De, mint a nap lementén sír a föld,
S egy-egy könyűs szem mindenik virág:
A lány szeméből a köny úgy ömölt,
Honnan rokonszenv s aggály sajtolák;
A hölgy egéről két szép napvilág
        Sós óczeánba vész el s huny ki lángja:
        Harmatos éjként sír ezért a lányka.

 

177. Igy áll sokáig a két szép teremtés,
Mint kútmedenczén márvány alakok.
Ah! egyiköknél jogos a kesergés,
Hogy társa is sír, csak részvét az ok;
Hisz e szelíd nem oly gyakran zokog:
        Fáj látniok idegen kínokat,
        S megtel szemök vagy szívök megszakad.

 

178. Viasz a nősziv, férfi szíve márvány,
Ugy alakulhat mint márvány akarja;
A gyönge hódol, s csel, erőszak, ármány
Más idegen minták után csavarja;
Bal sorsa bűnét hát ne rójjuk arra,
        Ki oly bűnös csak, mint viasz, ha rá
        Valaki ördög képét vakará.

 

179. A nő kedélye nyájas, síma róna,
Láttatja apró férgek seregit;
A férfi, mintha zordon erdő volna,
Odvakba titkos vészek búnak itt.
Kristályon porszem feltünik legitt;
        Bűnt bátor arczczal férfi rejt csak el,
        Nő arcza nyilt könyv, minden vétkivel.

 

180. Ne káromold az elhervadt virágot,
Korhold a durva hervasztó telet;
Gáncsold a gyilkost s nem a kit levágott.
Kárhoztatást ne mondj a nő felett,
Ha férficsábok áldozatja lett;
        Férfin a bűnsuly, ki szégyenbe ránt
        Gyarló szegény nőt martalék gyanánt.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.