Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Lucretia 181- 265

William Shakespeare

Lucretia

 

181. Lucretia sora ím például áll;
Meglepve éji orvnak általa:
Fenyegetőleg hirtelen halál,
És meggyalázás, hogyha meghala!
Oh! ellenállni oly veszély vala,
        Hogy teste zsibbadt, aggálylyal telék el:
        Mit nem tehetni csúfot, tetemével!

 

182. Most megszólítja a hölgy nyájasan,
Nyomora mását, a siró leányt:
„Oh szólj, leánykám! könyed mért rohan
Orczádon által záporár gyanánt?
Azért ha sírsz, mert búm látása bánt:
        Hiú segély ez, tudd meg, gyermekem!
        Hisz igy segítne enkönyűm nekem.

 

183. „De monddsza, Tarquin – s itt mélyen sohajt
És elakad – mily tájban távozék?”
„Biz rest hanyagság s vétek gáncsa rajt
– Felelt a lányka – még fön sem valék;
De van hibámnak egy mentsége még:
        Keltemkor nyilt csak reggel hajnala
        S már Tarquin akkor távozott vala.

 

184. „Ám asszonyom! szabad kutatnia
Hivednek, arczod mért oly borúlt?”
„Csitt! mondjam el bár – szól Lucretia –
Ismételése nem könnyítne bút:
Több mint mit ajkam kifejezni tud,
        S ki többet érez mint mennyit kimondhat,
        Ily iszonyu kínt híhatok pokolnak.

 

185. „Tollat, papírt, menj, s tintát hozz nekem!
Maradj! hisz itt van! észre most veszem.
Mit is akartam? Bízz meg, gyermekem,
Egy emberünket, ha készen leszen,
Édes uramhoz levelet viszen.
        Mondd meg, sietve készüljön utjára,
        Sürgős, s irásom meglesz nem sokára.”

 

186. Kiment a lányka, s a hölgy irni kezde
Soká haboz a toll a levelen;
Heves csatára kél a bú s az eszme,
Mit ész leír, kitörli érzelem:
Ez itt czikornyás, rosz az, dísztelen.
        Mint bemenetnél forr a népgomoly:
        Eszméi serge igy tolong, omol.

 

187. De végre irja: „Méltó drága férjem!
Köszöntlek én, méltatlan hitvesed.
Áldás reád! Oh kérlek, tedd meg értem,
Ha látni vágysz még, egykor kedveset:
Siess, rohanj, mert sürgős az eset!
        Gyászos lakunkból levelem’ irom;
        A szó rövid, de hosszu, hajh! kinom.”

 

188. Most egybe hajtja szívkeserv tanúját:
Kín bizonyos, a szó bizonytalan.
Néhány sorából lássa férje búját,
De ki ne tudja, milyen búja van:
Mert szólni még nem mer világosan,
        Hogy tán ön undok bünének ne vélje,
        Míg ki nem omlott megtisztítva vére.

 

189. Még őrzi, gyűjti kínja szenvedélyét,
Hogy majd ha megjő mind eléje tárja;
Ha itt nyögés, jaj, köny elveszi élét
Gyalázatának, akkor gyanu árnya
Világ előtt sem háramlik reája.
        Hát levelét se mocskolják szavak:
        Illőbb, helyettök tettek szóljanak.

 

190. Több, kínt ha látsz mint csak ha hallanád,
Mert szem a fülnek végig magyarázza
A néma játék rémes folyamát,
Keserv szerepét hol mindenki játsza;
Míg hallva fél csak a szív búja, gyásza.
        Mély víz-szorosnál jobban zajg sekély:
        Apad a bú, ha a szó szele kél.

 

191. Most lepecsétli, levelére irva:
„Uramnak, Ardeában, sürgető.”
Váró, mogorva szolgáját behivja,
Menjen, rohanjon, kéri, készti ő,
Mint rest madár, ha éj viharja jő.
        Ah! neki mászik, ki száguldva fut:
        Vad szenvedély ily végletekre jut!

 

192. A házi csatlós mélyen meghajolván
Merő szemekkel bámul s elpirúl;
Veszi tekercsét; ám szó nem kel ajkán,
S tova siet bárgyún, ártatlanúl;
De ki szivében bűn tudatja dúl:
        Azt hiszi, bárki szégyenét kutatja;
        Lucretia véli, hogy pirúl miatta.

 

193. Pedig biz isten! bátorsághiány,
Gyámoltalanság volt annak oka;
Ily együgyű teremtés szó hián
Tettel beszél csak, míg szolgák soka
Fogadja hogy fut, s lomhán megy tova;
        E régi hű legény, az isten adta,
        Szemmel beszélt, de szóval nem fogadta.

 

194. S buzgalma pirjával gyujtott gyanút,
Mig lángban ége mindkettőjök arcza:
Oh! hátha Tarquin gaztettén pirúlt!
S vele pirúlván, néz merőn ez arczra,
S ezt a komoly szem még inkább zavarja;
        Minél hevesbben gyúl a szolga vére,
        Azt hiszi ő: miatta csak, csak érte!

 

195. A hírvivő alighogy utra kel,
Ah mily soká jő! már is igy sohajt.
A lomha perczek! Vaj hogy’ töltse el!
Mert már megunt volt könyt, nyögést s sohajt,
S úgy kimeríte kín kínt s jaj a jajt,
        Hogy egy időre megszünik sirása,
        Míg új folyást lel újabb gyászolásra.

 

196. Eszébe jut most egy szép művü festvény:
Priam Trójáját ábrázolta az;
Rá Helenáért szörnyü véget eskvén
Alatta Graecia gyűlöng és hadaz,
Felhőkig érő Iljont támad az;
        S e vár a vásznon, ah, mi büszke volt,
        Az ég is, hogy csókolja, rá hajolt.

 

197. Ezernyi gyászos tárgynak a müvész
Holt éltet ád itt, természet gunyára.
Sok száraz csepp, ím! síró könyü lész,
Lekaszabolt férj testén nőköny árja;
Amott pirosló vérből kél a pára,
        S a haldokló szem hamvas fénye pislog;
        Miként parázson húnyó szikra villog.

 

198. Ott látni árkászt, portól mocskosan,
Arczán verejték, sánczot ásva, törve;
A tornyokon fen nézők serge van,
Rézseken által széttekintve körbe,
Nem nagy örömmel le a görögökre.
        Oly gondosan szép s finom e remek:
        Láthat’d, mi búsak a távol szemek.

 

199. Hadnagyjain a felség mily deli!
Nézd, arczokon diadal érzete;
Az ifjuság gyors, bátor, lángteli;
De közbe néha festő ecsete
Remegő, sápadt gyávákat vete:
        Szakasztott olyan mint paraszttömeg,
        Megesküszöl, hogy látod mint remeg.

 

200. Ulyssesen s Ajaxon, jer s csodáld,
Hogy alkotá meg arczokat müvészet!
Mindegyiken a szív kitárva állt,
Olvasható rajt’ minden eszme, érzet:
Ajax szeméből ádáz dacz, düh nézett,
        Ulysseséből nyájasság, csel és
        Ildom s mosolygó önmérsékelés.

 

201. Ott Nestor ajkán kél komoly beszéd,
Tán harczra buzdít hellen hadakat;
Oly méltósággal lejti két kezét:
Szemet, figyelmet megbüvöl s ragad;
Ezüst szakála – úgy hinnéd magad –
        Fel- és alárezg, s ajkáról e mellett
        Fölfodorodva száll párás lehellet.

 

202. Körötte bámész tóduló sereg,
Elnyelve mintegy bölcs szavát, tanácsit;
Mind fülelő, más arczu ezerek,
Mintha syréndal volna a varázs itt;
Ez kicsiny, az nagy, hátul meg a másik
        Elrejtve, nézd! mint fölágaskodik:
        Szemet müvészet igy csal ily fokig.

 

203. Ez itt kezét egy más fején nyugasztva,
Szomszédja füle árnya nyugszik orrán;
Azt a tolongás fojtja, elfulasztja;
Amaz zihálva dúl-fúl, zúg mogorván,
És dühe árja föl magasra forrván,
        Ha aranyajku Nestor nem beszél,
        Tán harczra kelne boszus kardaczél.

 

204. Sok volt a művön képzeletre szánva:
Élethű, elmés s oly csaló találmány;
Achill helyén csak kelevéze álla,
Egy keze tartá, maga hátul állván
Láthatlanul, csak lélek szeme látván.
        Arczot, kezet fest, lábat vagy fejet,
        Hogy az egészet lássa képzelet.

 

205. S midőn reményök, Hektor sikra száll,
Fen a vivott bástyákat ellepik
A trójai szülők, s kardja lángjinál
Büszkén fiára ismer mindenik;
De oly csodásan játsznak képeik:
        Örömükön sulyos bú árnya volt,
        Mint csillogó aczélon rozsdafolt.

 

206. S dardáin partról, a csaták teréröl,
Foly a piros vér szittyós Simoisba;
Ott is dagadva hullám hada kél föl
S csatát utánoz, partot fölszakítva;
Kiront reá, dúl, majd visszavonulva
        Ujabb sorokkal egyesül s velök
        Tajtékos árt a szirtes partra lök.

 

207. E mű előtt áll a hölgy, s néz egy arczot,
A melyre minden kín legyen bevésve.
Kínbélyeget gond sok arczára karczolt,
De minden inség nem honol egyén se
Csak Hekubáén, ki kétségb’esésre
        Jut, agg szemekkel nézvén Priamusra,
        Pyrrhus előtt fekszik vérbe uszva.

 

208. Rajt’ festi művész, finoman tagolva,
Mint vesz, enyész báj, gond s idő miatt;
Arczán redő, folt torzító gomolya,
A régi kecsnek nyoma sem maradt;
Megfeketült a kék vér ez alatt;
        Forrása nem buzg, ér-cső aszik össze:
        Holt testbe igy van élet börtönözve.

 

209. E gyászos árnyon csügg Lucretia,
Kinek bujától rá önkínja néz;
Mi sem hiányzik, csak a száj jaja,
És keserű szó, átkozódni kész:
Ezt adni, nem volt isten a müvész;
        Méltánytalan hát – mond Lucretia – annyi
        Kínt adni néki s nyelvet megtagadni.

 

210. „Oh hárfa – igy szól – hangtalan szegény!
Hangot kinodnak síró nyelvem ad;
Priam sebére gyógyírt viszek én,
Megkáromolván Pyrrhust, gyilkosát,
Könyemmel oltom Trója városát,
        S mind annyi hellen ostromlóitok
        Ádáz szemét kivájja e gyilok.

 

211. „Hol a rima, ki ily viszályra gyujta?
Hadd tépje báját körmöm szerteszét!
Az égő Tróján csüggő boszu súlya
Vádolja Parist, kéjvágyad tüzét;
A te szemed szítá e lángveszélyt,
        S Trójába most e bűnös szem miatt
        Vész apa, szülő, lányok és fiak.

 

212. „Mért van, hogy egynek kedvszeszélyibül
Egész hazára árad köz veszély?
Fejedre szálljon súlya egyedül,
Ha egyedül magadra vétkezél!
S ha bűntelen vagy, mért lakolj ezér’?
        Egynek bünéért, mért buknék el annyi?
        És vészbe mért kell egy népnek rohanni?

 

213. „Hekuba sír itt, Priamus hal ott,
Itt dűl le Hektor, Troilus leszédül;
Vérpatakokban fekszik a halott,
Barát barátját sebzi tudta nélkül!
És mind e romlás ama buja kéjbül!
        Ha fia vágyát apja féken ója,
        Hirtől ragyog most s nem lángtól e Trója.”

 

214. Érző könyet sír a festett keservre:
Mert fájdalom mint a harang olyan:
Ha már megindult, viszi, hajtja terhe,
Egy ujj nyomástól sír, búg, untalan;
Igy kezdte ő is, s most bús szófolyam
        Ömöl a színzett, rajzolt búra át:
        Kölcsönbe színt vesz s ennek hangot ád.

 

215. Majd ez egész festményen áttekint,
Mind azt siratva, ki boldogtalan;
Végül egy nyűgzött ficzkót lát, a mint
Phryg pásztorokra néz siralmasan;
Ám aggó arczán kedv derűje van,
        S megyen velök oly készen, meghajolva,
        Mint Türelem, ha önkínját gunyolja.

 

216. Itt mutatá meg remekül müvész,
Mint rejthet ármányt ártatlan alatt:
Mint jár szerényen, búsan, sirva néz,
S készen hajol meg bármi kín alatt;
S oly vegyületben szinzett arczulat,
        Hogy rajt’ piros szín bűnre nem utalván,
        Réműletet sem árul el a halvány.

 

217. Valódi ördög rögzött másaképen,
Olyan őszinte jámbor színt mutat,
S gaz tervét oly hűn őrzi rejtekében,
Hogy még a féltés sem gyanít, kutat,
Ily derűlt napra hogy viharjukat
        Zudítják ármány, hitszegés, cselek,
        S pokoli szenny lesz ily szent arcz felett.

 

218. Súnyó Sion ily szende színben álla,
Ki majd varázsos ál meséivel
Lesz agg, hiszékeny Priamus halála,
És szava bűnös lángként gyujtja fel
Dús fényű Iljont: égbolt borul el,
        S örök helyökről csillagok lefutnak,
        Hisz tükre eltört önnön sugaruknak.

 

219. Hosszan tekint e képre, és vigyázza,
S korholva szól: bár remek a művész,
Sinon vonásit mégis elhibázta;
Ily szép alakban gazság nem tenyész
– S reá merően és bámulva néz –
        Ah mennyi hű jel van együgyü arczán!
        Hazug a festvény! ezt itéli aztán.

 

220. „Az lehetetlen – szól – hogy annyi csel, bűn –
– Csaknem kimondá – lakjék ily szemekben!”
De emlékében Tarquin képe feltűn,
És nyelvén a szó fölakadva lebben;
Nem végzi be az első értelemben,
        Viszára váltja: „Biz lehetlen az,
        Hogy ilyen arczot öltsön orv, a gaz.

 

221. „Mert ép minő az álnok Sinon ottan,
Oly szomorúan higgadt volt s szelid,
Lakomba lépvén, Tarquin, fáradottan,
Mint kit a bú vagy munka kimerit:
Ép oly csalárd szín rejté vétkeit.
        Priamus annak nyujtott volt kezet,
        Tarquinnak én, s Trójám is úgy veszett.

 

222. „Nézd, nézd, Priam mint figyel és könyez,
Látván Sinonnak kölcsön könyeit;
Vén, még se bölcs? – Oh jaj! hisz oly köny ez,
Mind annyi csepje egy-egy hőst veszit;
Nincs víz szemében: omló tűz ez itt!
        Ily gömbölyű szép gyöngyöket ti szántok:
        Olthatlan lánggömb, száll az mind reátok!

 

223. „Fagyos pokolból lop sátán erőt:
Tüzében ím Sinon fagytól remeg,
E fagy viszont eltölti tűzzel őt;

Igy egybe forrnak eme végletek,
Könnyen bizó bambákat ejtve meg.
        Igy csalja Sinon Priamust könyével,
        S majd Trója ép e vértől gyúlva ég el.”

 

224. És megragadja bősz harag kitörve,
Hogy türelem, hogy mérsék tova szállnak;
Az érzéketlen Sinont tépi körme,
Kiben egy átkos ellent lát, talál csak,
Ki undorává lett önönmagának;
        De végre megszűn, s fölmosolygva eszmél:
        „Oh balga! hisz nem-érezőt sebeztél!”

 

225. Ekként dagad s száll fájdalmának árja,
Időt kifáraszt síró indulat;
Reggelre vár most, majd az éjt sovárgja,
S mindkettő – véli – oly soká mulat.
Idő mily hosszu bánatterh alatt!
        Nagy kín nem alszik, és a ki viraszt,
        Mint mász idő, csupán ő tudja azt.

 

226. Ám mind ez addig nem jutott eszébe,
Míg el-, betölték festett alakok;
Öntudatából búja visszalépe.
Míg szánva mások kínjain zokog,
Övé, egy perczre, rejtve általok.
        Enyhítő – ámbár nem gyógyít soha –
        Tudnunk, sorsa mily soknak mostoha.

 

227. De végre itt van gondos megbizottja,
S baráti körrel férje megjöve;
Lucretiája mély gyászba fogadja,
S kisírt szemét, mint szivárvány ive
Két kék szinű gyűrű övedzi be:
        E két szivárvány a borús elemből.
        Lehullt özönhöz új záport jövendől.

 

228. Hogy látta férje, mélyen elborúla,
És megdöbbenve bús arczába néz;
Fájón piroslik szeme könybe fúlva,
Gyilkos kinoktól üde szine vész.
Szó elhal ajkán s egy kérdést se tész;
        Állnak merőn, mint – honjoktól ha messze –
        Ámulva jönnek ismerősök össze.

 

229. Megfogja végre vérvesztett kezit,
S szól: „Mondd, mi tört rád, milyen vész-eset,
Hogy, édes! ily remegve állasz itt?
Az üde arczpir mily bútól veszett?
Bánat szinét magadra mért veszed?
        Oh tárd ki, kedves! e komor borút
        Az orvoslásra így nyilhat csak út.”

 

230. Nyögésben a bú háromszor kitör,
S nem szállt el egy szó ajkairól azóta;
Kész végre szólni, kérve férjitöl,
És elbeszélni hiven szándokolja,
Becsületét hogy ellen elrabolta;
        Míg a kisérő hősök s Collatin
        Bús figyelemmel csüggnek ajkain.

 

231. A sápadt hattyu könyes fészkiben
Biztos halálu gyászdalára kezd:
„Egy-két szó – ugymond – szóljon röviden
Hisz úgy se nyerhet bűn mentségi mezt;
Kinom özön, szó föl nem éri ezt;
        S ah! egy kifáradt nyelv kesergje mind el,
        Hogy jutna véghez jaj-keserveimmel.

 

232. „Ezért nehány szót ölt csak együvé:
Meglopta, férjem! ágyad’ és jogod’
Egy idegen, s e vánkost feküvé,
Melyen pihenni fáradt főd szokott;
S képzelj galádul nyers erőszakot,
        A czudarság ettől kitelék,
        Oh jaj nekem! mindent átszenvedék.

 

233. „Mélységes éjfél rémes tájakor,
Kezében lámpa s villogó aczél,
Kamrámba csúszott egy súnyó lator:
„Fel, Róma hölgye! – súgva igy beszél –
Töltsd bé szerelmem’, mert máskép ez éj
        Örök szégyenbe dönt téged s családod’,
        Szerelmi vágyam’ hogyha megutálod.

 

234. „Ha nem hajol meg lelked óhajomnak,
Egy undor arczu szolgát megölök,
Hullája mellé téged kaszabollak,
S megesküszöm, hogy láttam, a kölyök
Rút ölelésben bíra. Igy örök
        Dics hárul én rám s csúfság szennye száll rád,
        Mert megölék két rajt’ kapott paráznát.”

 

235. „Éles sikojjal erre fölriadtam;
De ő szivemre tartá kardja élit
Esküdve fenen: „Hódolj, mert legottan
Átszurlak s ajkad vég izben beszélt itt;
Gyalázatod majd unokák beszélik,
        S feledni a nagy Róma soh’se fogja,
        Mily undokul halt itt Lucretia s rabja.”

 

236. „Az orv erős, ah! gyönge voltam én,
S megdöntve végkép szörnyű félelem;
Ajkam’ lezárta, vérbirám kemény,
Nem szólhatott jogért ott védelem;
Kéjvágy tanúként esküdt ellenem:
        Bájam szemének megrontója volt –
        S meghal a vádlott, ha bírát rabolt.

 

237. „Oh jer! taníts megmentenem magam!
Vagy legalább azt hagyd meg menedékül,
Hogy bár e vérben csúfság mocska van,
De lelkem, az szűz, vétek foltja nélkül;
Azt kény nem érte; hűség ösvenyétül
        Az soh’se tért el, s most is tiszta épen
        Lakik mirígyes ronda börtönében.”

 

238. Nézd itt e veszteség sujtotta kalmárt,
Feje lecsüggve, ajkán kín a gát;
Szemét lesütve, összefonja karját,
Ki-kitör a hang sápadt ajkin át
S elfojtja a kín folyton válaszát;
        Igy küzd hijába, boldogtalanúl,
        A kitörő lég újra visszafúl.

 

239. Mint híd ivén át zajgó bősz özön
– Szemet kápráztat – oly vadúl rohan,
De megtorlódik és a szűk közön
Meg visszazúg az örvénylő roham,
S előre-vissza dühhel ront, zuhan:
        Igy száll nyögése, mint fűrész, le-fel,
        Előre-vissza egy keservivel.

 

240. Hosszan figyelve férje néma kínját,
Kábulásából végre fölriasztja:
„Fájdalmid, édes! az enyém’ nagyítják,
Telt meder árját zápor nem apasztja,
S fájóbbá teszi búmat búd panasza;
        Legyen elég hát, hogy egy kín temet,
        S fulaszt csak egy pár könyázott szemet.

 

241. „S értem – ha van varázs még nyelvemen –
Ő érte, ki Lucrétiád valék:
Állj rajta boszut, a ki ellenem,
Tied, magáé! képzeld mintha még
Mentőm lehetnél. Bár segítni rég
        Elkésve jösz már, a czenk veszszen el!
        Bíró ha kímél, újabb bűnt növel.

 

242. „De mielőtt még néven nevezem,
Nemes leventék! Collatin baráti!
Esküt kezembe! Zálog az leszen,
Hogy boszutörvényt fogtok rajta látni:
Mert torló kézzel a bűnt verni, vágni:
        Dicső, ki ilyen szép tettekre gondol!
        Hölgyet lovagtiszt óni bántalomtol.”

 

243. E fölhivásra tiszta bugalommal
Mindannyiok segélyt igérni kezde;
Lovagszavokat lekötve azonnal,
Várják, a gyűlölt latrot fölfedezze;
De gyászos tiszte nincs még befejezve,
        S nem válaszol. „Oh szóljatok, a szégyent
        Mi törli rólam, mit rám buja kény kent?

 

244. „Minő bün az, a melyet elkövettem,
Ki meghajlék rémítő kényszeren?
Vaj megnyugodjék rajta szűzi lelkem,
Hogy fölemelje gázolt jó hirem’?
Lesz-é idő, hogy mentségem’ nyerem?
        Hisz mérgezett kút megtisztul magától,
        Miért ne én a kényszerű ragálytól?”

 

245. S mind egyszivűen szólni kezd legottan,
Hogy teste szennyét szűz lélek lemossa.
Ő bús mosolylyal elfordítja onnan
Arczát, a melyre gyászos átku sorsa
Mély nyomait a könyek árja mosta.
        „Nem, nem! – kiált fel – ne idézze méltán
        Egy nő se majdan mentségére példám’!”

 

246. S most fölsohajtva, mint ha szív szakad,
Lihegi: „Tarquin! Ő! ő!” felkiált;
De árva nyelve nem lel több szavat;
Lázas, rövid sok pihegésen át
Tördelt nyögése átküzdvén magát,
        Szól végre: „Ő az, hősök! ő vezet
        E szívbe, íme! gyilkoló kezet!”

 

247. És hirtelen ártatlan keblibe
Ártó vasat ver, fölmentvén a lelket
A mély nyomorból, melyet tűrnie
Ben megfertőzött börtönébe’ kellett;
Sohaja szárnyán égbe fellövellett,
        A sebnyiláson tova menekül
        Mi halhatatlan, földi nyűg ne’kül.

 

248. A szörnyü tetten szinte megkövűlve
Áll Collatin s körűl az úri had;
Lucretia atyja a hullára dűl le,
Ott vérzik az öngyilkos áldozat;
Bíbor sebéből a halál-vasat
        Kivonja Brutus, és a mint kirántja,
        A vér boszút kiáltva dől utána.

 

249. S a mint bugyogva bőven folyt ki keblén,
A bibor ár két lassu ágra oszlott,
S körülkanyargá testét, átölelvén,
Mely mint sziget, bús, néptelen, kifosztott;
Feküdt a rémes vérözönben most ott:
        Emitt pirosló s tiszta még a vére;
        Ott feketén foly: Tarquin szennye érte.

 

250. A megaludt, a gyászolón sötét
Vértó körűl vizes gyürű vonul,
Mintegy siratva a szenny szégyenét;
S ez óta – szánó emlékzálogul –
Vizesre válik, vér ha elfajul,
        S piros marad a tiszta vérü hullám,
        A megfertőzött mocskain pirulván.

 

251. „Oh lányom, lányom! – felzokog az agg –
Enyém az élet, melyet megölél;
Ha gyermekében él az apa csak,
Hol éljek én, ha gyermekem nem él?
Oh jaj, nem ilyen végre születél!
        Ha már előttünk elhal magzatunk,
        Nem gyermekünk a sarj, de minmagunk.

 

252. „Zuzott tükör te! benned agg korom’
Ujjá születve gyakran nézdelém;
Haj! vak e tűkör, fényes egykoron,
Belőle síri váz vigyorg felém;
Képmásom’ itt, jaj! többé nem lelém.
        Ah! gyönyörű szép tükröm széttörék,
        S nem látom többé, egykor mi valék!

 

253. „Szüntesd futásod’, oh idő! megállj,
Ha ép az élni hivatott kivész.
Erőseket ragadsz-e el, halál!
És gyönge ingó lelkeket kimélsz?
Agg méh kihal, ifjúé köpü-méz:
        Oh élj, szerettem! támadj föl tehát!
        Ne téged én, lásd halni te atyád’!”

 

254. Most fölriad, mint álomból, a férj,
S az ő bújának kéri jogait;
Márványhideg nejére rogy, s a vér
Füröszti sápadt, rémült arczait,
S már-már ő is halálra válna itt;
        De élni készti férfi-büszkeség,
        Hogy hölgye holtát megboszúlja még.

 

255. Némán, sokáig börtönzárba’ tartja
Nyelvét szivének belső mély keserve;
De bántja őt már, hogy bú fékje rajta,
Hogy szót nem enged enyhül a kebelre,
S kezd szólni, ám oly szaporán keverve
        Forr szava ajkán szív segélyeképen,
        Hogy ki sem érti, a mit monda épen.

 

256. De néha: „Tarquin” tisztán jött e szó
Fogai közűl, mintegy zúzva, tépve.
E szélvihar, majd köny-esőt hozó,
Gátul feszűl még a bú-ár elébe;
Szűn végre a szél s zápor jő helyébe.
        Férj s apa sírnak, együtt versenyezvén,
        Ki sírjon inkább, lánya, hölgye vesztén.

 

257. Magáénak hivá őt mindegyik,
Egymás igényét kölcsön megtagadva.
Az apa szól: „Enyém!” a férj pedig:
„Nem, nem! enyém ő! tőlem ne ragadja
El senki búm, ne sírjon más miatta;
        Hisz az enyém volt, egyedűl enyém.
        Egyedűl is kell, hogy kesergjem én!”

 

258. Lucretius szól: „Éltét adtam én,
Melyet kiolta ép most oly korán.”
„Oh jaj! – sír a férj – nőm volt ő, enyém,
A mit legyilkolt, mind azt én birám!”
És szerte hangzik: „Lányom!” „Nőm! arám!”
        S a lég, mely a nő életét föliszsza:
        „Arám!” „leányom!” szót hangozza vissza.

 

259. Látván keservök ilyen versenyét
Brutus, ki épen kivoná a tőrt,
A sebbe ássa dőreség szinét,
S elméje büszke méltóságot ölt;
Ki eddig úgy játszott a nép előtt
        Miként királyok csipkedő bolondja,
        Sok fura, dőre tréfát téve, mondva:

 

260. Ledobja most bátorság köntösét,
A melybe rejtvék mély szándékai,
S a hosszan titkolt ildom megkisért
Férj könye árját visszafojtani.
„Föl, föl! – kiált – megcsúfolt római!
        Kit ki sem ismer s bohócznak alít csak,
        Próbált eszélyűt most én hadd tanítsak.

 

261. „Gyógyít-e kín kínt és keserv keservet?
Javúl-e újabb sebtől sebezett?
Ez-é a boszu, tenmagad leverned!
Azon, ki által szép nőd elveszett?
Ily dőreségre gyönge szív vezet.
        Boldogtalan nőd tévedt már nagyon:
        Nem ellenét, magát szurá agyon.

 

262. „Nem, Róma hőse! lelket ne meríts
Ily elpuhító könyek özönébe;
Hordd terhedet, s jer, térdelj le te is,
S küldjünk imákat istenink elébe!
Hogy – mert magát már Rómát szennyezé be –
        A szép utczákról engedjék nekünk
        A rút förtelmet el-kisöprenünk!

 

263. „A Capitolra a melyet imádunk,
E szűzi vérre mely meg van gyalázva,
A honi jogra mely ős hagyományunk,
A tünde napra mely földünk’ ruházza,
A tiszta szívre mely elsírta gyásza
        Búját imént, s e véres tőrre eskünk:
        A drága nőért megtorlást keresnünk!”

 

264. Igy szól, s kezével kebelét veri,
S a végzetes tőrt ajki illetik;
Zaklatja társit vele küzdeni;
Bámul s javalja tervét mindenik;
Együtt a földre hajtják térdeik’,
        S melyet imént tőn Brutus, a nagy esküt
        Elmondva újra, mind utána esküdt.

 

265. Boszú müvére igy megesküvének;
Elviszik aztán holt Lucretiát,
Hirlelni szennyét Tarquin rút bünének,
Hogy fölmutassák Róma térin át.
Buzgalmok ebben gyorsan végre járt,
        S rá nyomban a nép ott megegyezik,
        Hogy mindörökre Tarquint számüzik.

Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.