Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


William Shakespeare: Lucretia 1- 90

2012.02.12

William Shakespeare

Lucretia

 

1.    Az ostromolt Ardeát oda hagyván,
Kéjtől lihegve Tarquin tova hajt,
Szárnyán hitetlen vágya viszi csalfán,
Collatiumba titkos tüze tart,
Mely – hamv alatt most – kész kitörni majd,
        És Collatin szép nőjét fogni át
        Ölelő lánggal, szűz Lucretiát.

 

2.    Tán ép e név „szűz” boldogtalanul
Gyújtá tüzét vad, sóvár szenvedélyre,
Midőn a férj, páratlan bájaul,
A pirt s a hó színt balga mód’ dicsérte,
Mely üdve mennyén fénylik rája, érte,
        Hol égi fényben földi csillagok
        Jós fénye tisztán s csak neki ragyog.

 

3.    Mert ép az éjjel, Tarquin sátorában,
Boldogságának titkát fölnyitá,
Elmondva hölgye bájos birtokában
Mily ritka kincset bízott ég reá;
És róla büszkén, fenen állitá:
        Több hirnevet bár birjanak királyok,
        De ily remek nő nem mosolyg reájok.

 

4.    Oh boldogság! mily ritka ember élvez,
És birtokod mily sebten eltünő!
Mint reg ezüstszín csöppje semmivé lesz,
Ha az arany nap lángja tűn elő,
Alig jött s már lejárt határidő:
        Szépség, becsűlet, tartsad bár öledben,
        Gyöngén van óva a sérelmek ellen.

 

5.    Férfi szemektől a tetszés diját
Elnyerni szépség szószólók ne’kül;
Ékes szavakkal mért dicsérni hát,
Mi már magában fénylik remekül?
Vagy mért magasztja a férj hirnökül
        A drága gyöngyöt, mely tulajdona
        S tolvaj fülektől kéne óvnia?

 

6.    Tán e magasztos hölgygyel kérkedése
Ejté meg a kevély királyfiat:
Mert gyakran csábit a fül bűntetésre;
Tán ez egyetlen gazdag kincs mit
Mará irigység, s gőgje fölriadt,
        Alattvaló hogy oly üdvvel dicsekszik,
        Melyért királyok szivöket epesztik.

 

7.    Ez izgatá föl éretlen kevélyre
Vagy más idétlen ilyes gondolat;
Barát, becsűlet, rangja és kötélye:
Feledve minden, s elszántan halad,
Hogy oltsa tüzét izzó mell alatt.
        Oh csalfa gyors hév! megbánás kihűt,
        Fagy dúl fel ily hamar tavasz-derűt.

 

8.    Collatiumba érvén a gonosz,
Ott Róma hölgye szivesen fogadja;
Versengve arczán báj s erény haboz,
Hírét magasbra melyikök ragadja:
Erény ha dicsekszik, báj pirúl miatt;
        Ha báj pirúl, erény önt báj daczára
        Fehér ezüst színt a pir aranyára

 

9.    Vénus galambja ád igényt a bájnak,
Hogy a fehér szinte kérje jog szerint;
Erény a bájpirt tartja birtokának:
Arany adta – mond – arany kornak e szint,
Hogy hordja arczán czímerpajzsakint
        S használja harczon, ha rá ront a szégyen:
        Halottfehér szint harag pirja védjen.

 

10.   Lucretia arczán igy küzd báj s erény
Vitázva: a pir s a hó szín kié?
Mindegyik igy szól: mindkét szín enyém,
S jogát az ős időkre fölvivé;
Örökké harczuk’ nagyravágy tevé,
        Oly nagy hatalmu lévén mindenik,
        Hogy egymás trónját fölcserélgetik.

 

11.   A rózsa s liljom zajtalan csatáját,
Arczmezején míg Tarquin bámulá,
Szemét a fondor hadsorok bezárják;
De hogy halált ne mondjanak reá,
Rabúl magát nagy gyáván megadá,
        Mit diadalnak egy fél sem tekint,
        S őt elbocsátná örömest megint.

 

12.   „Ah! – szólt – mi bágyadt volt a nyelv s esetlen,
Fösvény: pazarló dicséretje rája;
Igaztalan volt hölgye bája ellen,
Mely száraz rajzán túl oly messze jára.”
Mit sejte még csak a férj dicsszavára,
        Most megbűvölten látja Tarquin ottan,
        Merő szemekkel, néma bámulatban.

 

13.   E tiszta szent, ez ördögtől imádva,
Nem is gyanít ily álnok tisztelőt:
Hisz szenytelen szív nem gondol galádra,
S madár se fél nem ismert tőr előtt;
Fogadja bizvást nyugodt szívvel őt:
        Fejdelmi vendég, tisztelet neki!
        Hisz vágya titkát nem tüntette ki:

 

14.   Mert azt a rang diszébe takará,
Aljas bünét felség redőibe;
S rút szándokáról más nem valla rá
Csak nagyon is hőn bámuló szeme,
Mely birva mindent, még sem éri be,
        Sőt koldus-dúsan, még hiány a bőség,
        S eltelve sokkal, többért eped ő még.

 

15.   De sohse nézvén ridegen szemébe:
E szem beszédit ő nem értheté meg,
S ily könyvek oldaljegyzetit nem értve,
Érthetlenek a titkos érzemények
;
Nem tudja ő még mi a tőr, csalétek,
        Nem lát most buja pillantásiban:
        A napvilágon szeme nyitva van.

 

16.   Beszélt előtte férje nagy nevéről,
Ki vív a dús Itálja sikjain;
Dicsőjtve hírét égbe emelé föl,
Mily férfi lelkű bajnok Collatin,
Győzelmi díszszel csorba kardjain:
        Örvendve a nő s karját fölemelve
        Hálát sohajt az égre néma nyelve.

 

17.   És menti jöttét – könnyü bármi mentség –
A titkos szándék nem tünék elő,
A derüs arczon felhő foltja sincs még
Förgeteges zimankót jelelő;
Míg barna éj, a rémek anyja, jő
        S komor homályát a földön kitárja,
        A nappal boltos börtönébe zárja.

 

18.   És ekkor Tarquint ágyához kisérik;
Hogy fáradt s álmos, ily ürügygyel élhet;
Lucretiával már-már éj feléig
A vacsorára hosszan elbeszélget;
Most ólom álom harczra kél s az élet,
        S minden teremtményt nyugalom takar,
        Tolvaj viraszt csak, gond és szívzavar.

 

19.   Ekként virasztott Tarquin nyoszolyáján,
Forgatva terve sokszoros veszélyit;
De szándokánál eltökélten állván,
Aggódó kétely hasztalan beszél itt.
Mindig vesztőt is nyerni-vágya szédit,
        S a hol kitűzve nagy kincs díja áll:
        Legyen halál rajt’, nem ijeszt halál.

 

20.   Ki sokra tör, ki nyervágygyal teli,
És ki sovárog még nem birt után:
Az az övét bitang mód elfecsérli,
S többet remélve folyton veszt csupán;
A nyereség meg, ép ha nyer talán,
        Csömörbe ejti, elfulasztja gonddal
        S bukott szegény lesz minden bús vagyonnal.

 

21.   Mindenik vágyik, érvén agg korához,
Birhatni vagyont, hirt s kényelmi kéjt,
S fonák törekvés ez uton föláldoz
Mindent egyért és egyet mindenért:
Bősz harcz dühében vért becsületért;
        S a vagyonért? Oh a vagyont gyakorta
        Minden egyébnek veszte gyűjti, hordja.

 

22.   Igy elvetünk, koczkázva botorúl,
Való jelent remélt jövő fejében;
S míg e sovárgó nyervágy kórja dúl,
Az eszme kínoz bőség közepében,
Hogy mit se bírunk, s igy a birtat épen
        Elhanyagoljuk, és növelni vágyván,
        Elvész a birtok bölcseség hiányán.

 

23.   Ép ily merényt tesz a király fia:
Kéjért becsűlet, mit zálogba áldoz,
S magát magáért kell elhagynia.
Lehet-e hű, ki nem hű önmagához?
S mikép lehetne bizodalma máshoz,
        Ha önmagát igy rontja, csalja ő meg,
        Oda dobva gyűlölt, szégyentelt jövőnek?

 

24.   Lopózva jön az éjfél, síri csend,
Szemekre súlyos álmot teritő;
Baráti csillag egy sincs oda fent,
Farkas- s bagolyszó hallszik, rémitő:
Bárányt ragadni ép legjobb idő.
        A tiszta lelkek békén alszanak,
        A kéjencz s gyilkos vár virasztva csak.

 

25.   A buja úr fölugrik fekhelyébül,
Karjára dobva lóg a köpenyeg,
Vágy s félelem közt ingadozva szédül:
Lágyan hizelg az, ez vésztől remeg;
De bünvarázsos kéjtől rontva meg,
        Erényes Aggály hányszor visszalépe
        S a durva őrült Vágy rohant helyébe.

 

26.   Im most aczélját egy kovára sújtja
És a hideg kő szikrákat lövell,
Viasz gyertyáját ottan lángra gyújtja,
Vágyó szemét vezesse fényivel;
És ajkit halk szókra nyitja fel:
        „Mint e hideg kő késztve tüzet ád,
        Vágyamra késztem én Lucretiát.”

 

27.   Majd annyi vészét fontolóra vévén
Sápadt remegve ocsmány szándokának,
Megveti-hányja hosszan lelke mélyén,
Belőle mily bú s kínok forranának,
S a folyton visszafojtott buja vágynak
        Nyomoru vértjét gunynyal elveti,
        Bűnterve ellen ekkép kelve ki:

 

28.   „Aludj ki, fáklya! és ne nyujts világot,
Nálad dicsőbb fény hogy homályba szálljon;
Hunyj el gaz eszme! mig a ronda vágy ott
Mocskot nem ejtett amaz égi bájon:
A tiszta oltár tömjénfüstben álljon,
        Borzadj ember romlatlan szive
        A szűz erény havát szeplőzni be.

 

29.   „Oh megcsufolt lovagnév s czímerem!
Oh rút gyalázat ős sirbolt felett!
Oh szörnyü gaz tett, melyből vész terem!
Bajnok, szerelmi ábránd rabja lett.
Valódi hőst illet csak tisztelet,
Mert olyan aljas lelkem tévedése,
Örökre lesz az homlokomra vésve.

 

30.   „S túléli holtom’ a botrány jele
És czímeremben bántó folt leszen;
Csúf bélyeget süt a hirnök bele,
Őrjöngő lángom’ hirlelvén ezen.
S majd ivadékom – mert nevén e szeny –
        Hamvamban átkoz s véteknek se tartja
        Ohajtni: bár ne élt vón’ sohse atyja.

 

31.   „Mit is nyerek, ha vágyam czélhoz ért?
Futó gyönyört, mely álom, hab, lehellet,
Hosszu kín árán vészsz-e percznyi kéjt?
Ki ad dibdábért örök üdvü mennyet?
Földúlsz-e szőlőt, hogy borát izleljed?
        S vágynék-e koldus koronára, tudva,
        Hogy a királybot rögtön földre sujtja?

 

32.   „Hol Collatin álmodja szándokom’,
Nem ébred-é föl s ront, veszett dühében,
Gátolni, győzni a gaz szándokon?
Hol férji üdvét kezdik víni épen:
Ifjakra szenyfolt, gyász a bölcs szemében!
        Túlélő szégyen, haldokló erény!
        Örökké tartó gáncsul bűnmerény!

 

33.   „Oh! mit találok majd mentő okul
Ily rút bünért, ha vádra kél velem?
Elnémul e nyelv, e szem magvakul,
Reszket inam, megzsibbad kebelem!
Bün súlya nagy! nagyobb a félelem,
        S ily félelem nem küzd, nem is szalad:
        Gyáván rogy össze rémület alatt.

 

34.   „Fiam’, atyám’ ha meggyilkolta volna,
Vagy éltem ellen állott volna lesben,
Hozzá baráti frigy ha nem csatolna;
Még mentve volnék, hogy nejét szeressem,
S gyűlöletem rajt’ ily boszút vehessen;
        De mert barátom s szeretett rokon,
        Csúfságra, bűnre nincs mentő okom.

 

35.   „Gyalázatos! – Biz az! De híre száll-é?
Gyülöletes! – Nem gyűlöl szerelem!
Szerelmét esdem. – Ám nem önmagáé!
Csak a kudarczot félem, rettegem.
Szilárdan állok, nem bir ész velem:
        Kit bölcs szabály, nagy mondás megriaszt,
        Kifestett kárpit megijeszti azt
.”

 

36.   Arczátlan módon ily tusára kelt itt
Az égő vágy s fagyos lelk’ismeret;
Elfojtja egyre szentebb gerjedelmit,
Minden gonoszb sugallatot követ,
S tiszta szándék így – egy perczenet! –
        Megölve, döntve s annyira halad:
        Bűnt is erénynek lát ál szín alatt.

 

37.   „Kézen fogott, oly nyájas kérdezőn,
Égő szemembe lázasan tekintvén:
– Hisz drága férje kün a harczmezőn –
Nem hoztam-é tán bal szerencse hirt én?
Ott ült ez aggály égő arcza színén
        Előbb piros mint rózsa gyolcs haván,
        Majd rózsavesztett gyolcsként halovány.

 

38.   „Hív aggályával – míg tartám kezemben –
Remegni készti keze az enyém’;
Megdöbben erre s reszket még hevesben,
Míg jó hiremmel föl nem emelém;
S mily édesen mosolyg ekkor felém!
        Ha Narciss őtet ekkép látja állva,
        Önszeretet nem öli vízhalálba.

 

39.   „Miért vadászszak hát mentségül örvre?
Hallgat a szónok a hol báj beszél.
Kit bármi kis bűn mardos, gyönge, dőre;
A gyáva szívben szerelem nem él.
Hol biztató vezér a szenvedély,
        S a hol kibontva tarka lobogója:
        Nyulszív is indul bátran támadóra.

 

40.   „El, gyermek-aggály! félre, habozás, hát,
Megfontolás, ész, vén kor, tanulság!
Szív soh’se tiltsa a szem vágyódását;
Gond bölcset illet s mély lélektusák.
Mit nekem az? Szerepem ifjuság!
        Vágy a hajósom, báj a martalék:
        Ki félne veszni, hogy e díj a vég?”

 

41.   Elfojt szilaj kéj óvatos eszélyt,
Miként gabnát a dudva levele.
Lopózva megy s néz hallgatózva szét,
Bűnös reménynyel s aggálylyal tele:
Ezek vitáznak szolgákként vele,
        S kétszín szavok úgy megzavarja végre,
        Majd harczra hajlik, majd meg békeségre.

 

42.   Lelkében a nő égi képe ül,
És ugyanottan látja Collatint;
És néz reá, s megdöbben, szégyenül:
Istenibb a szem, mely ő rá tekint,
Nem érti arczán ama csalfa szint;
        Szivébe látni vágynék tiszta fénye,
        De megromolva, nem hajt már erényre.

 

43.   Sőt rab erőit föluszítja, költi,
A kik vezérök lángján föltüzelve,
Mint perczek órát, vágyát teli töltik;
S nő gőgjök, a mint urok tüze, kedve
A kellőnél több rabadót fizetne.
        Igy viszi őrült átkos indulat,
        S Lucretiának ágyához halad.

 

44.   A záros ajtók e szobába át
Fölpattanván, elhagyják őrhelyök’;
De zörejök korholja szándokát,
S az orv vigyázvább bánik most velök;
Csikorgnak az árúló küszöbök;
        Sikoltva látja éjkóbor menyét:
        Meghökken, ám folytatja ösvenyét.

 

45.   Kedvetlen nyílnak a lak ajtai,
Rézsen, nyiláson által szél omolt
A gyertyalángra, őt föltartani,
Arczába verve föl a füstgomolyt,
Kioltja a fényt, mely vezére volt;
        De szenvedélytől izzó lehhel fújja
        A mécs kanóczát, s ez kigyulad újra.

 

46.   Egy keztyüt lát, a mint a mécs kigyúl,
Lucretia tűjét tűzte volt bele;
Fölveszi a padló szittyóirúl,
Megfogja s ujját szúrja meg vele,
Mikéntha szólna: e hölgy keztyüje
        Ledér csinyekhez nem szokott! Siess,
        Térj vissza! Itten minden szűzies.

 

47.   Szegényke gátok! nem tartják fel őt,
Tilalmokat nem magyarázza jóra;
Keztyűt, szelet, ajtót, a késletőt
– Hisz próba csak mind – nem vesz fontolóra:
Miként az óra gátolt mutatója
        Föltartva útján, késeng, míg egy órát
        Betölts s lerója minden percz adóját.

 

48.   „Hm! – szól – szokottak ilyen akadályok:
Igy érik apró fagyok a tavaszt,
Több ingerű lesz kikelet reájok
S fázó madarat szebb dalra fakaszt;
A mi becses, fáradság szerzi azt;
        Mielőtt kikötne honába a kalmár:
        Reá kalóz, vész, zátony, szirt, vihar vár.”

 

49.   És most a végső ajtót éri ő,
Mely lelke mennyét zárja még előle;
Rajt’ a kilincs csak hamar engedő,
Mely vágya áldott tárgyát tiltja tőle.
Oh mint halad a romlottság előre!
        Im, sikerért mer könyörögni, s várja,
        Kedvezve nézzen ég, bűnösre, rája.

 

50.   De míg hiú imáit küldi fel,
Az ég hatalmit oly sürgetve kérvén,
Hogy czélhoz érjen undok tervivel
S nyájas kegyelmök őrködjék merényén:
Felriad. „Ah hisz rablóul jövék én,
        S borzadnak az ily tettől égiek:
        Tőlök hogy várjak hát segélyt s kegyet?

 

51.   „Szerelem, szerencse! istenem te légy hát!
Akaratomban eltökélt vagyok;
A vágy csak álom, míg nem tettbe lép át;
Bűnt old bucsú, bármily sötét-nagyot,

Sziv tüze olvaszt félelem-fagyot.
        Ég szeme hunyva, s édes kéj után
        Éj köde ül a tett gyalázatán.”

 

52.   Térddel az ajtót meglöké alant,
Gazul kilincsét nyitván ki előbb.
Alszik bagoly zsákmánya, a galamb:
Ím árulás az áruló előtt!

Kigyót ha látsz lesben, kerüld el őt.
        De mit se sejt ő, s szendereg nyugodtan,
        Kitéve gyilkos szúrásának ottan.

 

53.   Galádul a szobába besuhan
És oda lát a még szűz ágyra épen;
Sompolyg körül, kárpitja zárva van,
A buja szemgolyó forog ürében;
E szem fogantá meg a bűnt szivében,
        S a szív szava gyorsan kezéhez ére:
        Szép hold elől a felhőt vonja félre.

 

54.   Vakít, ha a szép lángsugározó nap
Egyszerre tör ki felhő lepliből;
Válván a függöny: ép ugy lecsukódnak
Tarquin szemei a fényözön elől:
Kápráztatón vagy a hölgy tündököl,
        Vagy mintha némi szégyent érzene:
        De im vakúlva, zárva lőn szeme.

 

55.   Mért nem maradt meg e börtön-homályban?
Nem szülve több keservet és veszélyt,
Lucretia mellett tiszta nyoszolyában
Collatin ismét tölthetné az éjt;
De nyílik, s áldott szép frigy bomla szét,
        S a nő szent üdve, élte kárba vesz,
        A rá tekintő áldozatja lesz.

 

56.   A rózsa arcz liljom kezén pihen,
S az így csalt vánkos nem kap csókokat;
Ez üdve vesztvén, boszus kedviben,
Szétválik és két oldalt feldagad
S halmai közé bájos főt ragad.
        Miként erény szép szobra fekszik ottan
        S parázna rút szem csügg rajt’ ámulatban.

 

57.   Zöld takaróján másik keze fénylik,
S miként tavaszszal födve zöld virányt
A rükercze: oly hótisztán fehérlik;
Rajt’ izzadás-gyöngy van harmat gyanánt.
Szeme lehúnyva – alvó amaránt –
        Édesen alszik pillék éjjelében,
        Míg nem kitárul nappal díszeképen.

 

58.   Lehelletével arany fürtje játszik.
Oh buja szűz! oh szűzi buja te!
Halál képmásán élet győzni látszik:
Élőn halál sötét tekintete,
S alvóra ez olyan bájfényt vete
        Mintha nem is vón’ köztök harcz veszélye
        S halál életben s élet abban élne.

 

59.   Kék erü keble márvány gömbje: két
Meghódítatlan szűzí szép világ;
Nem hordtanak igát, csak urokét,
S eskü szerint őt híven uralák.
De ím Tarquinban megujúl a láng;
        S czudar bitorként tör kivetni most
        Trónusából a jogos birtokost.

 

60.   Mit láthat, ott mit fenen nem csodál?
És mit csodál, hogy hőn ne óhajtná?
Rajong epedve báj látványinál
S szeme makacsul dőzsöl rajt’ soká.
Több bámulásnál, a hogy bámulá
        Kék ereit bőr alabastromán át
        És kláris ajku hószin gödrös állát.

 

61.   Pihen vad arszlán martalékinál
S elfojtja már-már éhét győzelem:
Az alvó mellett Tarquin ép igy áll,
Vágy dühe enyhül míg csodál a szem,
Gyöngítve van csak, ám elfojtva nem;
        Im a ki most zendülést csillapit:
        Ép e szem bújtja ismét ereit.

 

62.   S ezek, mint kóbor zsákmányló rabok,
Fásult, pribék nép, mely vértettre vágy csak:
Gyönyörüségök rablás és gyilok,
Nem értve gyermekkönyt s jaját anyáknak,
Gőgtől dagadva támadóra várnak;
        A dobogó sziv riadót ver, int:
        Ostromra szól az, kény és kedv szerint.

 

63.   Dobogva szíve, szemét hajtja tüzbe;
A kéz az ostrom vezetője lett,
És az e rangra, méltóságra büszke,
Nyomúl kevélyen s ott hódít helyet
– Ország szivében – a kebel felett.
        Kerek erődit kék erek hada
        Halványan, árván hagyja most oda.

 

64.   Len gyűlnek össze a csöndes odúban,
Hol a vezér, a drága úrnő fekszik;
Hirűl viszik, hogy víják iszonyúan,
S zavart zajukkal ekként fölijesztik,
Rémülve nyíl szeme, mely zárva eddig,
        S kinéz az ott kin zajgó háborúra;
        Ám lámpa lángján rögtön elvakúla.

 

65.   Képzelj egy nőt, mélységes éjszakán
Mély álmából kit fölvert szörnyü látvány;
Hogy síri rém volt, azt hiszi maga,
S mind annyi izma reszket képe láttán.
Mily rémület! De oh! mögötte látván –
        Mit szóljon ő? – a rémet, mely bizony
        Többé nem álom, de való iszony.

 

66.   Ezernyi aggály dúlja, gyötri őt,
Reszketve fekszik most mint ölt madár,
Fölnézni nem mer, s hunyt szeme előtt
Sok undok torzkép tűn fel s borzadály,
Minőt eléje kór velője tár,
        Ki boszusan, hogy a szem éjbe szállt,
        Csak rémesebbé teszi e homályt.

 

67.   Érzé a kéz, mely még keblén pihent
(Mily durva víszer ilyen bástya ellen!)
Szegény lakója szív mint sebzi bent
Magát halálra s száll le-föl szünetlen,
És keze is rezg a szív verte mellen.
        Dühhel telék el, semmi szánalommal:
        Kivívni vágyik szép várát azonnal.

 

68.   Előbb a rémült ellent kezdi nyelve
Alkura birni, mint egy harsonás;
Ki hó lepelről hóbb állát emelve
Kérdé, mi okból e vad rohanás?
Némán, jelekkel magyaráz a más;
        De ő tovább is csak zaklatja s kérdi,
        Mily szín alatt mer ily bűnt megkisértni?

 

69.   Viszonza Tarquin: „Arczod színe itt,
Melyért boszúsan sápad liliom
S pirúló rózsát a szégyen pirit,
Szóljon értem s mondja el szív-bajom’;
E szín alatt jövék s meghóditom
        Még soh’se hódolt várad’: a te vétked,
        Hisz szemed árul el szememnek téged.

 

70.   „Igy megelőzök feddést, gáncsolást:
Szépséged az, mely tőrbe készt ma dölni;
Tenbájad az, mely küzdni készte, lásd!
Töltsd hát be türve vágyam’, mely e földi
Üdvösségének tégedet jelölt ki.
        Bár szégyen, ildom elfojtá e vágyat,
        De új életre támasztá bűbájad.

 

71.   „Látom, merényem vészt hozand reánk,
Tudom, tövis az ifju rózsa őre,
Meggondolám, hogy mézet véd fulánk,
Jól tudja mind ezt az eszély előre;
De siket a vágy, nem hajt bölcselőre,
        Csupán a bájt csodálni van szeme,
        S áhítja, bár jog s törvény ellene.

 

72.   „Lelkem magában megfontolta már,
Tervem pirongás, bánat, kínszülő;
De gáton áttör szenvedélyi ár
Hanyatthomlok ha dühhel ront elő.
Tudom, e tettre önvád könye jő
        S rám megvetés, gyűlölet vádja lázad:
        Ölelni vágylak mégis, oh gyalázat!”

 

73.   S magasra rántja római aczélát,
Miként ha sólyom fen szárnyalva száll,
Kit lenn madárka – meglapúl – ha lát,
Mert görbe csőre bizonyos halál:
Igy büszke kardja villogásinál
        Hallgat a hölgy, s mint sólyom csengetyűit
        Madár ha hallja, ép ugy reszket ő itt.

 

74.   „Lucretia! még ma kell hogy birjalak;
Bosszúm erőszak, ha megtagadod:
Itt vérzel el tüstént e kéz alatt
S holtodba’ társul a szégyent kapod:
Mert megölök egy nyomorult rabot,
        Holt karjaidba teszem, ha levágtam,
        S megesküszöm majd, hogy öledben láttam.

 

75.   „Igy Collatin, ki tégedet tulélt,
Mindannyi nyilt szem csufjává leve;
Fejök’ sütik le rokonid ezért,
Nevetlen fattyu lesz fiad neve,
Ki rajtok ily pironságot teve;
        Bűnöd leszen majd tárgya gúnydaloknak
        És róla egykor gyermekek dudolnak.

 

76.   „Ha meghajolsz, hallgatni fog hived;
Nem ismert vétek létlen gondolat;
Jogos eszélynek tartják, elhihet’d,
Kicsit hibázni nagy czélszín alatt.
Ki tiszta szerrel együvé folyat
        Mérges fű-nedvet s veszi gyógyitásra:
        Eltűnt a tisztult méreg vészhatása.

 

77.   „Hisz gyermeked s férjed javára szólok:
Hódolj! örökbe oh ne hagyj nekik
Gyalázatot, mely nem kopik le rólok,
És szenye foltját soh’se feledik.
Rabbélyeg, méhjegy? jobb ez mindenik,
        Mert megjelölve jőni e világra
        Nem önpironság: természet hibája.”

 

78.   Most fölliheg és szólni megszün ő,
Mint baziliszk, azt gyilkos szemmel ölvén,
Ki – szűz erénykép – mint fehér ünő
Vergődve a grif horgas élü körmén,
Esd a vadonban, hol nincs semmi törvény,
        A durva szörnyhöz, a ki nem jogot,
        Csak vágyat ismer, sóvárt, undokot.

 

79.   Ha barna felleg fenyeget világot
És bércztetőket rejt már köd borúja,
Föld méhiből szélfuvalom kel, áldott,
A sűrü párát onnan szertefúja
S nem ront le mindent égi háborúja:
        Bősz hevet igy tart a nő szava vissza;
        Alszik Pluto míg zeng Orpheus kobza.

 

80.   Ám csak enyelg rút éji macska véle,
Míg karmai közt szegény egér zihál,
S kéjelg e kínon kesely szenvedélye,
Telhetlen ott is, hol bőség kinál,
Elzárva szíve jaj fohászinál:
        Kéjvágya megkövül a könynek árján,
        Eső csepjétől széthull bár a márvány.

 

81.   Irgalmat esdve függ bús szeme rajta,
S nem néz ki szánás arczredőibül;
Oly szendén szóla s közben felsohajta,
S ez szép szavába új bájként vegyül.
Beszédiben megáll helyen kivül;
        S megtörve hangja ép mondás közben,
        Míg szólhat egyszer, rákezd három ízben.

 

82.   Levente-esküt és barátit emlit,
Mindenható nagy Jupiterre esd,
Tekintse könyét s férje hű szerelmit
Emberi törvény, szent hűségi esk,
S az ég s a föld nevében kéri ezt,
        Hogy visszatérjen vendég-nyughelyére
        S becsület legyen, ne kéjvágy a vezére.

 

83.   „Vendég-barátság ily dijat nyer-é?
Rút fizetésül ez-e rá a válasz?
Kútfőt ne bánts, mely szomjad’ elvevé,
Ne ronts, ne dúlj, ha mindenkorra kár az,
Soha lövésre visszás czélt ne válaszsz;
        A jó vadász soh’sem feszít ijat
        Lelőni még idétlen őzfiat.

 

84.   „Férjem barátod: őt kiméld te bennem!
Te oly hatalmas, hagyj el tenjavadra!
Ah gyönge én, na hálózz hát be engem!
Ne csalj, hisz a gazt arczod nem mutatja!
Bár sóhajom, mint szélvész, elragadna!
        Ha férfi még megindul nőjajon,
        Győzzön sirásom, könyem, sóhajom,

 

85.   „Mely mint zajongó tenger ostromolja,
Nem szűnve, sziklás, vészt rejtő szived’,
Hogy megpuhuljon, folyton rá omolva!
Hisz látni vízzé szétmállott követ.
Oh hogy ha nem vagy kőnél is kövebb,
        Könyűimen lágyulj meg, irgalom!
        Ércz kapun áttör gyöngéd szánalom.

 

86.   „Hivém, előttem Tarquin mása áll,
S képét felöltéd, hogy szenyt rajta hagyj:
Bepanaszollak ég hatalminál,
Fejdelmi hirnév gázolója vagy;
A minek látszol, nem vagy az, avagy
        Nem látszol annak, a mi vagy: egy isten!
        Mert a király mint isten álljon itt len.

 

87.   „S gyalázatod mit nő évsoron által,
Ha már bünöd tavasz előtt tenyész;
Az örökös, ha ily merényt nem átall,
Mit nem merészel, ha trón ura lész;
Még a köz ember neveiről se vész
        – Oh ne feledd! – a gazság, szeny soha:
        Királyi bűnt nem rejt el sír moha!

 

88.   „Ily tett után csak az szeret, ki fél;
Ám az a boldog, kit szeretve félnek!
Szemet kell hunynod a czenk vétkinél,
Benned ha társát látja csak bünének.
Csak ezért is állj ellent vágyad hevének!
        Nép tükre vagy te, könyve, iskolája:
        Olvas, tanúl ben, képit rajta látja.

 

89.   „És te a kéjnek lennél iskolája?
Ki ily csufos tényt leljen írva rajtad?
Oly tükre lészsz-e, hogy benned találja
Gazság kezesét s bűnre teljhatalmat?
Az undokságnak nyujtod szabadalmad’?
        Örök dícs ellen szégyenpárton állasz?
        S a szép becsűlet? ah, rimává vált az.

 

90.   „Van fő hatalmad? Oh űzd véle el hát,
E tiszta szívből, lázadt szenvedélyed’!
Hogy irtsad a bűnt, adta ég e szablyát:
Oh hát ne rántsd ki, hogy még vele védjed!
Fejdelmi tisztet hogy’ lehet fölérned,
        Ha rút bün igy szól: vétked volt a minta,
        Utját mutattad, bűnre megtanitva.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.