Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wass Albert: szép képes idézetek

Szép idézetek 

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

 

Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.

 

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

 

Akinek nyugtalan vágyai vannak, az nem boldog. A boldogság az, amikor nem vágyunk semmire.

 

Valamennyi embernek ugyanaz a célja, mint Neked: emberi módon akar élni. Békét és nyugalmat akar. Otthont, vagyis egy szemétdombot, melyen ő a kakas, aki kukorékol. Azonban több a kakas, mint a szemétdomb. És így egymás között meg kell osszátok a dombot és a kukorékolást.

 

Most tanultam meg, hogy nem arra kérem Istent, hogy teljesítse azt, amit én elterveztem, hanem hogy segítsen megérteni, mi az értelme annak, amit ő tesz velem.

A papok azt próbálják elhitetni az emberrel, hogy a pokol meg a mennyország az valahol a túlvilágon van, valami ismeretlen helyen, (...) pedig bolondság ez, bolondság bizony. A pokol is, meg a mennyország is itt van bennünk, életünk minden napjában. Ha az elfogultság útját járva gonoszat cselekszünk, az ördög belénk költözik és a lelkünket szorongatja. Ha a megértés útját választjuk s azt csináljuk, ami helyes és jó, akkor a mennyország békessége van bennünk, s mindegy, hogy mi történik, ezt a belső békességet nem veheti el tőlünk senki.

 

Az ember lelke olyan, mint a gyémánt, amit csiszolni kell hosszú időn keresztül, míg teljes fénye és szépsége kitisztul. Kinek, ami hibája van, annak a hibának a kijavítása miatt vissza kell jönnie a földre újra meg újra.

 

Gondolj mindig arra: mit tenne egy majom, ha ruhába öltöztetnéd, bevezetnéd a civilizáció kényelmeibe, megismertetnéd vele a társadalmi élet játékszabályait, tisztségekkel, hivatalokkal, jogokkal és kötelességekkel látnád el, és végül kezébe tennéd a sorsodat? Ne várj többet az emberektől sem!

 

Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.

 

Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel.

 

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

 

Ki magosra néz, nem látja meg a rögöt lába alatt, s ki másra bízza földjét, elveszíti azt. Ami legfontosabb pedig: akié a föld, azé az ország!

 

Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.

 

Vannak igazságok, amiket a múlttal együtt el kell felejteni, ha az ember élni akar ebben a világban.

 

Cseréljük föl kizsákmányolóink erkölcsét a régi, jól bevált magyar erkölcsre, nyújtson valóban testvérkezet minden magyar minden magyarnak és az Úr-Isten erőt ad újra, hogy megszabadulhassunk a gonosztól és építhessünk együtt egy szabad és igaz új Magyarországot!

 

Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva.

 

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom, mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.

 

Kényelmes dolog betegnek lenni, amikor kellemetlenség veszi körül az embert. Aki fiatal, annak dolgozni kell keményen. Ésszel és izommal, minden erővel. Csak így lehet kimászni a bajból, munkával.

 

Az élet olyan, mint a víz: csak folyik, egyre folyik, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem magával ragad mindent, ami beleesik, magával ragadja valahová, amit az ember úgy hív, hogy "örökkévalóság". A percek, órák, napok, évek, álmok, megvalósítások, kudarcok és emlékek... minden, amiből az ember élete és szíve és lelke felépül... csak viszi, és soha nem hoz vissza semmit.

 

Az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.

 

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

 

Mikor a te szemedbe néztem,
érzem, egy kissé messze néztem:
mert Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

 

A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

 

Mert nem jó a harag, méreggel tölti meg a lelket s beszennyezi a gondolkodást. Azok a szerencsétlen fiatal testvérek nem tudják, mit cselekszenek, olyanok, mint az állatok, szegények. Nyomorúságos szennyel vannak tele, de hiába próbálom, nem tudok segíteni rajtok, ameddig ők nem kívánnak segíteni magukon. S az ember nem tehet egyebet, mint elfordítja a fejét másfelé s gyönyörködik abban, amit Isten teremtett, mert csak az hibátlanul szép.

 

Végzem, amit végeznem kell, amit végeznem jó és illő, mert a bennem lévő nyugalomérzés igazolja, hogy helyes úton járok. Szeretném, ha hitem akkorára növekedhetnék, mint egy mustármagocska, hogy hegyeket mozdíthassák vele. S jólesik arra gondolni, hogy talán azok a mustármagocskák, amiket életem során könyveimbe ültetgetve szertehullattam, egy napon valóban visszamozdítják az én hegyeimet a Balkánról Közép-Európába, ahová tartoznak.

 

Az igazsághoz csak önmagunkon át juthatunk el.

 

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

 

Az emberben éppen annyi rossz van, mint amennyi jó, s hol az egyik, hol a másik kerül elő, aszerint, hogy a körülmények melyiknek kedveznek.

 

Szerelmes volt. Furcsán és bolondul volt szerelmes, hiszen furcsa és bolond ember volt ő maga is. Az élete értelmét látta meg ebben a szerelemben, és hitt benne minden felszabadult hitével, azzal a megkínzott, szomorú hittel, amit már olyan korán rongyosra tépett az élet rosszaságainak sok kis tüskebokra.

 

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.

 

Gyűjtenek, sokkal többet, mint amennyire szükségük van, mind csak gyűjtenek, gyűjtenek, s már nem is tudják, hogy miért. Mint az emberek, éppen. (...) Én ha valamit dolgozom, azért csinálom, hogy éljek. De ezek azért élnek, hogy örökösen dolgozhassanak valamit, aminek már nincsen is értelme. És a végén nem is élnek, csak dolgoznak, dolgoznak. Amíg meghalnak, addig. Mint az emberek, akik a falvakban élnek, meg a városokban, és egész életükben csak dolgoznak, hordják össze maguk köré a sok mindent, és nincs is idejük ahhoz, hogy örvendeni tudjanak az életnek.

 

A világ valamennyi erdejében nincsen két egyforma fa. És nincsen két egyforma ember. Az egyenlőség természetellenes elméletét a gyöngék, a törpék és a tehetetlenek találták ki abból a célból, hogy saját színvonalukra kényszerítsék az erőset, a nagyot és a tehetségeset. Kísérletezhetnek vele ezer évig, akkor sem sikerül. A nagyból csak úgy csinálhatnak alacsonyat, ha levágják a fejét.

 

Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (...) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.

 

Előre nézz ugyan, de ügyelj, hogy más lábára ne lépj... azt tedd, ami jó, de alkudj meg azzal, ami szükséges és hasznos, és tartsd észben, hogy néped számára egy élő tanácsadó, egy élő segítő kéz többet ér tíz halott hősnél, ki ujját se tudja már mozdítani többé... s vigyázz, mert az elfogultság útja lefele vezet, s aki lefele halad, az már semmit sem ér.

 

Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra, és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez

 

Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz többet törődni azzal, ami még a világ szépségeiből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.

 

Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.

 

A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót.

 

Csendes, holdvilágos éjszaka volt, az égen csillagok milliója ragyogott.
- Emlékszel mit mondtál nekem gyerekkoromban? - kérdezte Martha. (...) - Azt mondtad, lyukak az égen, amit apró jégcsákánnyal csinált egy angyalka, aki azt szeretné, hogy mi is lássuk a mennyei fényt, ami odafenn van.

 

Ha édes szőlőt szedsz, oszd meg felebarátoddal. De ha ostoba módon leszeded a savanyút, azt tartsd meg magadnak.

 

Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.

 

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

 

Ami szép, az eltelik, és csak olyan jön helyébe, ami csúnya.

 

Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál.

 

A tisztánlátás az élet olyan ajándéka, amely gyakran megkésve érkezik.

 

Maradnak az igazak és jók
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tavak és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

 

Amikor a nap feljön, az Úristen mosolygását látom (...) és az Úr mosolyát látom akkor is, amikor a nap lemegyen. Az Úr mosolygását látom a holdon is, s szemének derűs csillogását minden kicsi csillagban. Az ég kékségében az örökös tisztaság szent törvényét látom s a tovaszálló gondoskodó szeretetet, mely éltet bennünket tisztító esőkkel. A szélben az Ő szent leheletét érzem, mely naponta tisztára mossa a lelkemet a szenny kísértéseitől.

 

Talán minden csillag egy szem, ami nézi éjjel a világot, s merthogy elszomorodik erősen attól, amit lát, rásírja ilyenkor a harmatot.

 

Lassan jő az öregség. Az ember csak észreveszi, hogy nőnek a hegyek, egyre magosabbak lesznek, egyre hosszabb rajtuk az út, fölfele.

 

Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van.

 

Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy a magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.

 

A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.

 

Az életben az egyetlen természetes állapot a szerelem... Minden egyéb mesterkélt, és csak a világ rontására szolgál. Egyedül a szerelmesek nem rontanak semmit a világon.

 

Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be... Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

 

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

 KépKépKépKép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.