Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wass Albert- versgyűjtemény 1

Wass Albert

Egy nap tenélküled

 

mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcodba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap Tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pirkadást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap Tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt.

 

Wass Albert

Csak csendesen


Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:

 

legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul,csak csendesen,
csak csendesen...

 

Wass Albert
Sóhaj


Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek

s jó szél szárnyán elszállnak haza.

 

Wass Albert

Álomtündérhez


Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyútottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem,
A bűvös, varázsos álomréteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú Messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme Krisztus után,

S hogy az igazság sogározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lenn az ember átka,
Vittél a béke messzi csillagára.

Féltem... kezem kezedbe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen a neved!

 

Wass Albert

Nem Te vagy a hibás


Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.
Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.

Sőt tán nem is hibás
sem Ő, se más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:
hogy ami fa, ne nőjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.

 

Wass Albert

A nyár ment át az erdőn


Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
"A Nyár! A Nyár! A Nyár!"

A nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
és megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt,
nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.

 

Wass Albert
Lombhullás ünnepén


Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,már félve lapul egy
őszi sejtelem,s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkede
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,

lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak
mesélheted az unokáknak:
,,napról-napra úgy gyöngült a fény..."
- mesélheted -
,,halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!"

 

Wass Albert

Ha visszatérek
 
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?
Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?
Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:
vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

 

Wass Albert
Miért?

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?

 

Wass Albert

Magányosság erdejében


Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.       

Wass Albert

 

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

 

Wass Albert

Dal

 

Mikor az első csókot adtad:

már az ősz osont a fák alatt,

Kapirgáló szelek kutattak

avar-homályban árnyakat;

 

A fákra ráhajolt az este,

s az est meséje régi volt...

csókunkat fák közül kileste,

és kacagott a régi hold;

 

Felettünk fényes csillag égett,

s két csillag volt a két szemed...

beléje néztem: vissza- visszanézett...

és bíztatott és kérdezett...

 

Szellőt üzent az esti távol,

és azt üzente: Csend legyen...

S a hervadás- erezte fákról

lekacagott a szerelem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.