Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wass Albert- versgyűjtemény 4

Wass Albert

Igazgyöngyök

 

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

S a kék vizekben tündökölt a hold,

Tündér leány állott a tenger partján,

S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

 

De egy este... messze észak felől

Orkán hadával érkezett a tél,

A tündér sírt és fényes könnyeit

Zúgó tengerbe hullatta a szél...

 

Aztán elment... a tenger várta, várta,

És fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

Sötét vizén nem tündökölt a hold...

 

S a mélybe hullott tündér- könnyekből

Lettek a fényes igazgyöngy szemek...

A gyöngyhalász néha megtalálja

A mélybe rejtett tündér-könnyeket...

 

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

És verseim az igazgyöngyszemek...

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

S azóta néha gyöngyszemet lelek...

 

Wass Albert

A zászlótartó

 

Letűnt császárok díszszemléinek

gazdátlanná tágult kőterén

lomhán hever a köd. Rom- oszlopcsarnokok

dúlt ívei alatt a törmelék

sárrá dagad. Egy árva utcalámpa

gyér fényt szitál s a ködbefulladt csöndben

csak egy-egy ember fáradt lépte kong.

A nagy parádék korszaka letelt.

Vihar cibálta szét a lobogókat,

a diadalíveket bombák döntötték porba

s a kürtöket belepte a penész.

Odúikból görnyedten előmásztak

a patkányemberek és szétcsoszogták

a zászlópompás díszszemlék nyomát.

Hanem ott bent, a dúlt lépcsők alatt

valaki áll a ködben, egyedül.

Feszesen és szálfa mereven.

Ruhája rongyos, arca beesett,

de áll és merev jobbja markolja makacsul

a ködöt, mintha zászlót tartana.

Ő az: a zászlótartó névtelen legény.

Hűséggel áll és becsületesen,

mint akit ott felejtettek a nagy idők

néma jelként a véghetetlen éjben.

Körülötte vakon átcsoszognak

gondútjukon a patkányemberek

s szétrágnak eszmét és tradíciót.

De Ő csak áll.

Ha le is foszlik róla a rongy ruha.

Ha zápor veri, fagy sorvasztja testét.

Ha leköpik, és szembe nevetik.

Ő áll.

Konok daccal a dúlt lépcsők alatt,

s magosra tartja föl a láthatatlan zászlót.

S míg mozdulatlan alakja előtt

kongó léptekkel jön- megy az idő

s a mindennapok robotemberkéi

meg sem látják tán, hogy ottan áll:

mögötte már a ködben, valahol,

kürtök harsannak és vezényszó csattan

s döngve menetelnek új hadoszlopok

újabb császárok zászlai előtt

tisztelgő díszmenetben

a múltból át a jövendő felé!

München, 1947. December

 

Wass Albert

Mit csináljak?

 

Mit csináljak a könnyeimmel,

ha mind egyre csak előtörnek,

mit csináljak a fellegekkel,

ha mindig jönnek, mindig jönnek,

mit csináljak szegény szívemmel,

ha minden fájdalomra vérzik,

mit csináljak a vad szelekkel,

mikor a tavaszomat kérdik,

 

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,

ha feledésbe sohasem enyészik?

 

Wass Albert

Hontalanság hitvallása

 

Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

Hontalan vagyok,

mert hirdetem, hogy testvér minden ember,

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok

mert hiszek jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok

de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet

és maradok ez úton, míg csal élek

töretlen hittel ember és magyar.

1947

 

Wass Albert

A léleklátó

Kele Jánosnak, a testvér szomorú szeretetével

 

Úgy jár itt az emberek között,

mint ki messzi nagy hegyekről jött

 

Arcán a mindent tudók mosolyával

bölcs- szelíden néz szembe a világgal

 

Keresztüllát álarcon, jelmezen.

Előtte minden ember meztelen

 

Minden titok mélyébe bele lát

és mosolyogva mindent megbocsájt

 

Mert minden mögött, ami emberi,

a rejtett összefüggést keresi

 

A titokzatos aranyfonalat,

mely valahol a mélységben halad

 

s túl emberen és sorsokon felül

egy fenséges titokban elmerül

 

Hányszor gondolta már, hogy megtalálta!

De beleveszett újra a homályba,

 

és nem maradt más, csak a vak zavar,

az örvény, amely sorsokat kavar,

 

a rontás, amely lelkeket emészt,

és bánatot lát csak és szenvedést,

 

és embert, hitványt, pőrét, aljasat,

ki rothadást rejt rongyai alatt.

 

Csak nézi, nézi tehetetlenül,

míg minden bánat benne összegyűl

 

s úgy áll a roppant súly alatt, hajolva,

akárha költő, vagy próféta volna.

1947

Wass Albert

Március

 

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva és bomlott-merészen,

pirosan, mint egy korai virág.

 

Összezörögtek a fekete fák:

megannyi sok titok tudója,

rejtelmesen és titkolódzva súgtak…

Egy rügy kidugta kíváncsi fejét,

rózsaszínné mosolyodott egy felhő,

valahol egy cinke

hangolni kezdett egy új zenét:

„Tavasz! Tavasz! Tavasz!”

Este volt, és olyan volt az erdő,

mint egy iskolából szabadult kamasz.

 

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva, és bomlott-merészen.

Szebb lett a vén föld? Nem tudom. Hiszen:

én csak a te két szemedet néztem!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:))

(Marianela, 2013.02.12 22:14)

Szia Éva! Köszöntelek weboldalamon! Örülök hogy benéztél hozzám! Kívánok nagyon szép mindennapokat! Jó éjt!

ceva78@freemail.hu

(czinege éva, 2012.10.15 05:52)

vers