Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ady Endre szép szerelmes versek 2

Ady Endre

A tavaszi szív

 

Kalimpál és kalimpál és

Kalimpál kicsit bután

Esős, áprilisi hajnalt,

De még jobban délután,

De még jobban későn, éjjel:

Ilyen a tavaszi szív.

 

Nem bíznék rá egy garasnyit,

Nem bíznék rá egy garast,

Mert az áprilisi hajnal,

Rég kipróbáltam, ravasz

S szívünk viszi ravaszságba:

Ilyen a tavaszi szív.

 

Amit írok, az se hűség,

Április van, szív oson,

Minden háborúnál vénebb,

Hadakozik okoson,

Szerelem jön holt-testekre:

Ilyen a tavaszi szív.

  

Ady Endre

Könnycseppek

I.

Hajadnak ékét adtad át:

Nem boldogít már e virág,

Éjszín hajadnak illatárja

Már nem bódít el... mindhiába!

 

Azt a virágot add nekem,

Mely ott hervad el kebleden,

Én könnyeim öntöm le rája...

Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:

A nőkben tiszta angyalt láttam,

Glória volt fejők felett,

Ők hozták földre az eget.

 

Most sétálok a sétatéren,

Amennyi szép lány, mind megnézem,

De jót egyről sem gondolok -

Hiszen csak gyönge nők azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már

Bús- szerelmes verseket,

Már ezután csak a borról,

A mámorról verselek.

 

Mióta kijózanodtam,

Megszerettem én a bort,

Adieu hát, gyermek-szerelem,

Üljük meg reá a tort!

  

Ady Endre

Jázmin nyitott . . .

 

Jázmin nyitott a kertetekben,

Kissé regényes, de nyitott.

Talán akkor támadt lelkünkben

Az elválasztó mély titok.

Talán akkor jutott eszembe,

Hogy ámítom csak önmagam

S talán te is másra gondoltál,

Míg rám borultál szótalan...

 

Eszünkbe jutott mindkettőnknek

Az édes, kínos pillanat,

Mikor szívünk először nyílt meg

A nyíló jázmin lomb alatt,

Mikor nem vágy volt a szerelmünk,

Csak titkos, bűvös sejtelem:

Talán akkor jutott eszünkbe,

Hogy ez már nem a szerelem!...

 

Ady Endre

Az árvaság kertjeiben

 

Cimboraság s szerelem kertjei,

Csatakos, buja kertek,

Be jó, hogy most vénes útjaikon

Kissé árván tekergek.

 

Be szép kertek és be szépek a fák,

Tán sohse hittem volna,

Hogy ilyen szép és hívó helyeken

Csábultam a bokorba.

 

Kedvnek és vérnek szent oltárai

És az adakozásnak,

Be jó, hogy nem lehetnek helyei

Új buzdulásnak, másnak.

 

Jöhet cimboraság és szerelem,

Virulhatnak a kertek,

De tábort- ütni az én módomon

Már-már sohase mernek.

 

E kertek a csodáknak kertjei

S reményes árvaságnak

S csodákba tévedhetnek be ide,

Kik új utakat vágnak.

 

S én árvaságom adom majd oda

Egy-egy áldott ligetben

S vígan nézem minden új frigy után,

Hogy egy régi kilebben.

  

Ady Endre

Félhomályban

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,

Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,

Titok maradt az, szívünk rejtekén.

Talán a múlt viharzott át előtted

S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom

S nekem már kínos vágy a szerelem...

 

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjúság,

Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtusz-ág.

Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szívembe vágyat oltanál -

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:

Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívembe...

Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem -

A szívedből egy-egy sóhaj...

 

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a múltból...

Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,

A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp lehetett volna, -

Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni

A sírra ébredt vágy felett, -

De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

 

Várunk a csendes félhomályban

Valami csodás balzsamot,

Mely elfeledtet mindent, mindent

S meggyógyít minden bánatot...

Leolvasom sápadt arcodról

A rád erőszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom,

Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha.

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük

S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,

Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

 

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Magasba vont és így - a porba vitt.

Megnyugvás útját epedve se leltük,

Szívünkből végképp elszállott a hit...

...Olyan a színpad, mint a lant világa,

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -

A boldogságért küzdtünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az őszi napsugár,

Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár

S te szánalomból érzel csak velem.

Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet...

De végzetünkkel mindhiába küzdünk:

Nekünk együtt még halni sem lehet!...

 

Ady Endre

Az elzárt királylyány

 

Mosolyom, e pajzán király-lyányt,

Vén, bús kapukkal, íme, elcsukom,

Arany-haját, nagy gyermek- szemét

Utálom, irigylem és unom.

 

Haját tépje, szemét kisírja,

Hadd öregedjék együtt meg velem,

Szokjék sötéthöz s maradjon el

Tőle is a kandi szerelem.

 

Emlékezzék, mikor csókoknak

Volt balzsamos, ezer, napos napjuk

S csók- csengőre nyíltak szívesen

S ifjasan a zárt tömlöc- kapuk.

 

Fonnyadjon el gőgös pártája,

Mely a csók- díj selyménél szennyesebb

S gyógyítsa meg vágyát az Idő,

E bizsergő, enyhe, drága seb.

 

S majd hogyha a kapuk kinyílnak,

Felejtette légyen azt, ami volt:

Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,

Az aggszüzült, tört halál- sikolyt.

Ady Endre

Ifjú karok kikötőjében

 

Gyulladj föl karcsú, piros Fároszom,

Fiatal évek büszke toronyrabja,

Lángoló arcod pírban hogy fogadja

Dacos arcú, vén bolyongóját

Földöntúli, titkos, ős tengereknek.

 

Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek

S lecsavarják az Ég rossz lámpáit,

Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok,

Onnan jött meg a te bódult hajósod.

Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben

Mesékkel és csókokkal bújjon el

Friss karjaid meleg kikötőjében.

 

Aromáját számon mért keresed

Exotikus illatú, messzi nőknek?

Minden más nőt azért csókoltam én,

Hogy buja, nagy virágzásban előtted

Büszkén álljak tudós kertű szívemmel.

Ezer virágot nyit a szerelem

S én összeszedtem valamennyit: vedd el.

 

Titkon, míg vén arcom simogatod,

Ifjú lyányság-kincseiddel ne kérkedj,

Látod ezt az erős bordás hajót,

Alig születtél, hogy elindult érted

S világokat járt, hogy hozzád térhessen

S nézd vakító, nagy gyémánt-hitemet,

Benne ragyog hozzám-hajlandóságod

S nézd e rabolt, telt aranyserleget,

Felében vér, felében Te jóságod.

 

Éveink számát ravasz, kis fejed

Mért vonja, tépi, töprengi, bogozza?

Hozzám-vénülőn el kell majd hogy érj,

Bolondságok közt fogyva, okosodva,

De Te leszel legszeretettebb asszony.

Minden más asszonyt megloptam miattad.

 

Ha csókunk közt titkos jajok riadnak,

Légy büszke, boldog, kacagj föl, örülj:

Urad siratják: engemet siratnak.

S ha kísért a kíváncsi szerte-vágy,

Öld magadba, mert úgyse lehetsz másé.

Kikötőjéből édes szerelemnek,

Csudának, szépnek, mámornak és jónak

Nincs Isten, Erő, Csók, Csoda, Halál,

Mely kivontassa briganti-hajómat.

Ady Endre

 

Amikor megszólal az orgona zenéje

Elhangzik mindkettőnk ajkán az igen

Sorsunk ekkor eggyé forr majd össze

Szeretni akarlak, megtartani mindörökre

Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom

Melyet vissza soha nem kérek

Szeress egy életen át, úgy, mint én téged

Akkor is ha megöregszünk

És akkor is, ha már nem élek.

 

Ady Endre

 

Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom,

Melyet soha vissza nem kérek,

Szeress egy életen át úgy, mint ahogy én téged,

Akkor is, ha megöregszünk, és

Akkor is, ha már nem élek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.