Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móra Ferenc: A kéményseprő zsiráfok 3

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

JÉRCIKE ÚTITÁRSAI

 

Jércike reggel óta ott kapargálgatott a kerítés tövében, aztán megfürdött a homokban, körülnézett a szalmás istállóban, háromszor megkerülte a szénaboglyát, de utoljára mindenbe beleunt. Fölrepült a kerítés tetejére és elsóhajtotta magát:

- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Dara, búza, köleskása: nincs mulatság a tanyába.

- Miau, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott át a macska a kerítés másik oldaláról – gyere világot látni, ha unod magad! Jércike egyben ott termett.

- Hát hova menjünk?

- Jártál-e már a kölesföldön? Ott van csak jó világ, szép világ, víg világ. Ennivaló, mint a csuda. Kigömbölyödsz, mint a duda.

Megindultak, mentek, mendegéltek. Találtak paprikaföldet, dinnyeföldet, patakot, malmot, de a kölesföld csak nem akart előkerülni. Jércike már csak úgy szédelgett az éhségtől.

- Cica én már nem sétálok, a lábamon alig állok, gyerünk vissza mielébb, kész már otthon az ebéd. Cica-mica megvigasztalta:

- Minek az a lári-fári? Nem kell, csak egy kicsit várni; ehhez a kukoricaföldhöz már csak egy ugrás a kölesföld. A nagy kukoricabokrok levele haragosan zörgött, ahogy közéjük értek. Jércike ijedten állt meg s észre se vette, mikor a Cica-mica elszaladt mellőle. Csak azt hallotta, ahogy futtában visszakiabált neki:

- Jó mulatást, jércike! Tessék világot látni! Én haza szaladok, mert elhűl a leveske. Te csak mulasd magad a nagyvilágban, te ostoba csirke! Kakasuccse, sose láttam szebb kirándulást! Szegény jércike majd meghalt ijedtében. Egy darabig azt gondolta, csak tréfálkozik vele az a gonosz macska. De biz az nem ment vissza alkonyatig se. Már sötétedett, hullani kezdett a harmat. Jércike éhiben, féltiben, fáztában még mindig ott didergett. Kereste az utat, de még tán ma se találta volna meg, ha a Morzsa kutya arra nem vetődik.

- Mi a szösz, Jércike, hát tebelőled kukoricacsősz lett?

- Jaj, Morzsa bácsi, csúffá tett az a gonosz Cica-mica! Ugyan rángassa meg a farkát, ha hazaérünk. Morzsa megígérte a jó akaratát, hanem azért Jércikének is volt mit hallgatni egész úton.

- Sose higgy a macskának, Jércike, mert az akkor leghamisabb, mikor legjobban hízeleg! Jércikén fogott a tanács, mert azóta se barátkozik a macskával. Hanem azért harmadnapra, hogy megint elunta magát, megint csak fölrepült a kerítés tetejére.

- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Kipirgálni, kapargálni, mást se lehet itt csinálni.

- Me-e-e, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott föl hozzá a csengettyűs bárány - gyere világot látni, ha unod magad. Jércike leugrott, de óvatosan megkérdezte a bárányt:

- De ugye, barikám, te nem hagysz magamra, mint a Cica-mica?

- E-e-én? - méltatlankodott a bárány - ne-eem.

Nem is kívánt magának a Jércike soha jobb útitársat, mint a bárány. Ez nem futkározott ideoda, mint a macska, hanem szép lassan ballagott s lépten-nyomon megállt, hogy a Jércike jól szemügyre vehessen mindent. Megnézték a legelőt, szélmalmot, a csordakutat, a haranglábat, utoljára azt kérdezte a bárány:

- Hát az erdőben voltál-e már, Jércike?

- Hírét se hallottam.

- Jaj, Jércike, az pedig csak a szép. Árnyékos nagy fák alatt csörög a patak, s a patakparton olyan porcfű terem, hogy ránézni is gyönyörűség. Gyere, kukkantsunk be egy kicsit. Bementek az erdőbe, a bárány lehevert a fűbe, Jércike pedig szaladozott ide-oda, de egyszer csak úgy érezte a gyomrocskájában, mintha rég elharangozták volna a delet.

- Bárányka, itt nagyon szép minden, de a néznivalóval nem lehet jóllakni. Gyerünk már haza.

- Gyerünk! - ugrott föl a bárány, de egy lépést se mozdult.

- Vezess hát, barika - kérte a Jércike.

- E-e-én? - bégte panaszosan a bárány - ne-e-em. Én bevezettelek, de visszafelé már te vezess, mert én nem tudom az utat. Jércike nem tudta, nevessen-e, vagy haragudjon. Járt föl-alá, nézelődött jobbra-balra, de egyre jobban bekeveredtek a fák közé. Pedig már megnőtt az árnyék, ereszkedett az este, huhogni kezdett a kuvik.

- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, nagyon megbántam már, hogy a tanyáról eljöttem - búsult a Jércike. A bárány is egyre hangosabbra vette a panaszt s mindjobban rázta a csengőjét. Még ő tett szemrehányást a pajtásának:

- Jércike, Jércike, minek csaltál ide?

A két gyámoltalan már összekapott volna, mikor nagy lihegve közéjük ugrott a Morzsa kutya. Jól megrázta Jércikének a szárnya végét:

- Ó, te kis ostoba, hát mindig ilyen útitársakat kerítesz te magadnak? Hol a macskát, hol a bárányt. Az egyik ravasz, a másik együgyű. Kotródjatok hazafelé.

Jércike nagyon megszégyellte magát, s megfogadta, hogy többet nem megy világot látni. De nem is mehetne, ha akarna se, mert azóta mindig szemmel tartja a Morzsa. S mikor Jércike fölszáll a kerítés tetejére és belekezd a mondókájába, hogy mennyire unja már magát a tanyán, a Morzsa mindjárt elejbe ugrik:

- Ham, ham, ham, Jércike, le onnan ízibe, mert mindjárt ellátlak útravalóval!

   

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A CSOBÁNCI AGÁR

 

Nagyon szép ebállat volt a csobánci agár. Hegyes a feje, hogy tűbe lehetett volna húzni cérnának. Karcsú a dereka, mint a keszegé, hosszúk a lábai, hogy elfáradt, míg végignézett rajtuk. A szeme igaz, hogy kisebb volt a kávéscsészénél, de bezzeg akkorára nyúlt a füle, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott. Ebből is láthatjátok, hogy milyen szép jószág lehetett a csobánci agár. Szép a szépség, szép, de mégiscsak többet ér egy tarisznya szépségnél egy marék okosság. No, ne féltsétek a csobánci agarat, észért se ment az kölcsön a szomszédba. Igaz, hogy nem is volt több agár a faluban. Ha nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből ráhullott a korom, a katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért s midőn a macska összekarmolászta az ábrázatát, mindjárt a sündisznóhoz futott panaszkodni. Ha valami pákosztossága miatt sodrófával forgott körülötte a gazdasszony, meg se állt, míg a kisbéreshez nem ért, aki a karikás ostorral hajtotta róla a legyet s mikor nyúlászni ment, már a kapuban elkezdett csaholni:

- Szaladjatok, nyulak, mert jön a csobánci agár! El is inaltak előle a nyulak úgy, hogy mire ő kiért a mezőre, azok már a hatodik határban tudakolták, hogy van-e jó káposzta termés. Ebből is láthatjátok, hogy milyen okos állat volt a csobánci agár. Egyszer azt mondja a gazdája ennek a híres csobánci agárnak:

- No, Cicke, én most elmegyek hetedhét országra, meg se állok a túri vásárig. Vagy jövök vissza, vagy se, de mire a vacsoracsillag föltetszik az égen, akkorra bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni. Ezzel a gazda becsukta az ajtót, a kulcsot behajította a kapu tetején, azzal nekilódult a világnak. A csobánci agár fölcsapta a fülit a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója s kinyargalt a mezőre. Annyi ott az ürge, mint a hangya, olyan vígan sütkéreztek a déli verőfényben, hogy a csobánci agár elcsaholta magát örömében:

- Reszkessetek ürgék, én vagyok a csobánci agár!

Szótfogadtak az ürgék, hanem előbb mindnyájan beosontak a lyukba s csak odabent kezdtek el reszketni. Hiába ígért nekik mézeskalácsot a csobánci agár, még csak az orrukat se ütötték ki többet. Még akkor se jöttek elő jó napot kívánni, mikor azzal biztatta őket, hogy nem akar ő semmi rosszat, csak éppen egy kis ürgepecsenyét. Addig, addig leste az ebédet a csobánci agár, míg utoljára észrevette, hogy nem is éhes ő, hanem szomjas. Nosza szalad a patakra, hát ahogy belenéz, látja ám, hogy ugyancsak hunyorítgat rá a víz tükréből egy másik agár. Szakasztott olyan, akár ő, még a nyelvét is úgy lógatja. Elvicsorítja a Cicke nagy mérgesen a fogát s rámordul az idegen kutyára:

- Mit keresel te Csobáncon, mikor én vagyok a csobánci agár?

Ki hallott ilyet, ugyancsak vicsorgatja ám a fogát a másik agár is! Nekibőszült a Cicke, fölemeli az első lábát: de bizony képen felejti ő ezt a csavargó agarat! Az ám, ha az is föl nem emelte volna az első lábát s nem nézett volna olyan haragosan, hogy a Cickének egyszerre elment a kedve a hadakozástól.

- Maradj magadnak, találok én még vizet magamnak Csobáncon!

Szalad vagy öt lépést fölfelé, belenéz a vízbe: megint csak ott van az a se országa, se hazája agár! Ugrik megint vagy ötöt, belenéz a patakba, hát még csúfolódik is az a tolakodó teremtés. Éppen olyan ijedt ábrázatot vág, mint a csobánci agár.

- Azért se fogsz ki rajtam - gondolja a csobánci agár. - Van a szomszéd faluban egy csurgókút, ott már, tudom, nem találsz meg. Ugyancsak a négy lába közé szedte ám az utat, mert már csak úgy szédelgett a nagy szomjúságtól, de tele is szedte ám magát a csurgó-kútnál vízzel, hogy egész felüdült bele. Megállj, te másik agár, majd megtanulod most, mi az agárbecsület! Úgy szaladt visszafelé Csobáncra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt úgy, hogy mire a csobánci patakhoz ért, alig lihegett.

- Így nem lehet viaskodni - szomorkodott a csobánci agár -, mégis csak vissza kell még egyszer szaladnom a csurgókúthoz egy ital vízre. Hanem majd lesz aztán, ami lesz! Az lett biz azzal, hogy mire haza-hazaért a csurgó-kútról, megint majd megölte a nagy szomjúság. Nosza, vissza a szomszédba, de gyorsan ám, de sebesen ám! Vissza harmadszor, vissza negyedszer, vissza, míg csak a lába bírta. Addig szaladozott egyik faluból a másikba egy ital vízért a csobánci agár, míg utoljára orra nem bukott az út közepén. Föl se kelt többet, még akkor se, mikor a vacsora csillag föltetszett az égen. Vesztire vált neki a nagy esze. Így pusztult el a csobánci agár, híre-neve azonban máig fönnmaradt. Az olyan emberre, aki az eső elül a csurgásba menekül, ma is azt mondják, okos, mint a csobánci agár.

   

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A FÖLDVÁRI HERCEG

 

Csendes, holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedűt, felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor nappalodik, mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha csupán vakondoknak hívják is. Nagyot nyújtózik a vackán s keresi a feje fölött a csengettyűzsinórt, mert mosdóvizet akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a vakondok-iskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.

Az ám, de hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fűgyökerecskét, amelyik csengettyűzsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba. Elfonnyadt-e, kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég az hozzá, hogy nincs csengő, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a földvári herceget?

- Magad uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr s nagy ásítozva nekilát az öltözködésnek. Hanem azért nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek se esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése. Megrázza fekete bársony bundáját, kipödri tusa bajuszát s egyszerre olyan nyalka legény lesz belőle, hogy hanyattvágódik a szőrén a holdsugár.

Tudja ő azt, ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg benne magát. Éppen csak azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nemigen veszi neki az örökös sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyűje sincs, csizmája sincs szegény jámbornak. Ősidőktől fogva az a szokásuk a földvári hercegeknek, hogy mezítláb járnak. Hanem azért mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora palotában, hogy elég volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba, vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális, aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség azokban el igazodni annak, aki nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se tanul. De nini, mi történt hát azzal a csengettyű-zsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a padlásra és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Ő az orrával lát, a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne látni.

- Ejnye, a vakondok csípje meg, idegen szagot érzek. Ki csavarog itt a váramban éjszakának idején? Nagy, kövér cserebogár-hernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a füvek, virágok vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a csengettyűhúzó-gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan férge, de már elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját s volt hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár. Száját nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak, akit ott talál. Hernyót,

bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen gyomrába. Hajnal felé aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg, kimegy az álom a szemiből, ahogy a kastély előcsarnokába ér. Nagy, pohos mezei egér szalad vele szembe, vidám cincogással.

- Megálljunk, atyafi - ugrik elejbe a házigazda -, kik vagyunk, mik vagyunk, mi járatban vagyunk?

- Csend abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Buzaviszi báró vagyok. Most néztem körül a földjeimen s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle szerzet vagy, hékás?

- Én meg a földvári herceg vagyok s majd megmutatom az utat uraságodnak, ha rossznéven nem veszi. S úgy vágta képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.

- Hitvány, majd megtanítlak én tisztességre - süvöltötte s fülinél fogva úgy megrázta az egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy megrázzák, de az egérből csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége lett. Hanem most már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére egy kis friss levegőt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, hát tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben s haragos morgás fogadja:

- Brr, ki turkál, botorkál kora virradatkor?

- Én a földvári herceg vagyok.

- Én meg a Maros kutya vagyok.

Több se kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott s olyan sebesen elvitte a fekete bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a két első lábával a friss túrásnak s bizonyára mind széthányta volna a földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:

- Nyughass, Maros. Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája ő a gazdálkodó embernek. Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni, ha egy kicsit felturkálja a földet.

   

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

NAGYAPÓ ÁLLATAI

 

Nagyapó reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kisajtóba s öreg kezével ernyőt csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül kémlelődött be a nagyvilágba.

- Nem jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét és megsimogatta a fogatlan házpásztort.

- Eh, eh - mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani, hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a térdére a két első lábát és úgy nézett a szemébe. Mivel pedig Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tőle nagyapónak a szép ünneplő nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint elszórta a pipahamut a szőnyegen. Mindegy az, nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit, ha a bóbitás tyúkja oda nem settenkedik és föl nem sandít azzal a ravasz félszemével a nagyapó poros nadrágjára:

- Kár, kár, kár...

Nem is tudta nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára és ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép bóbitás tyúkicát akar látni! No nem is kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tiszta szoba ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról - kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással törlészkedett hozzá a vastag fehér bajuszához:

- Mi-a-ó, mi-a-ó!

- Az lenne jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának a dagasztó lábacskáját. Az lenne jó? Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.

- Me-e-e, me-e-e? - szalad oda a csengőjét rázogatva s mivel a Bodrival nem nagyon szeret barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a lábához s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta magát:

- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm! Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a kocsijuk. De bizony, mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De már ki is szállt belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint rózsabimbót az ág. Nagyapó szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott a szeme pillájára szivárgott könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis kacsóját Margitka:

- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!

Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa. Még a főkötője bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.

- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf állatot! Takarodtok a helyetekre, haszontalan népei! Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú. S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre. Az ám a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős barinak a ház előtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt s az alatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak.

- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett bele a föld. No, be is ugrott erre cicamica a tiszta-szobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert ennek a puha vánkosán szokott ő mostanában szundikálni. A csengős bari befeküdt a nagy asztal alá, a jó hűvösre, bóbitás tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre. No, az semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a poroló pálcikával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettőt, már elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket s nem maradt más a harctéren, csak szegény

nagyapó. Neki meg eszeágában sem volt katonáskodni. Megesett rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:

- Nono, anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy milyen kávét főzött a tiszteletedre! Erre már csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre ölelte át a két öreget:

- Jaj de áldott ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.

- Az ám, csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa csoszogást nem hall a konyhán. Nagyapó ijedten fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:

- Jár ott valaki?

A valaki erre megállt és azt mondta:

- Ke-le-pe ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, ke-lep, ke-lep ke-lep...

S még tán ma is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával:

- Uram-teremtőm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!

De az volt biz az, a Jancsi gólya, még pedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy be fele, be vele! Itt szokott ő két hét óta délebédelni, a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen szerette a tisztaságot.

- Ki fele, ki vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.

Nagyanyó pedig fáradtan dőlt bele a nagy karosszékbe.

- Ó Márton, Márton, soha többet nem bízom rád a házat!

- Nem-e? - csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?

- Te viszed haza, Márton, te magad viszed haza!

Nagyapó nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe s hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.

- Ezt azért kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom, vihetem a kis unokámat.

   

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A PÉCELI SZÚNYOGOK

 

Hej, bizony régen volt, mikor az öregapám kis-subáját odaadtam a rongyszedőnek egy szépen szóló körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt, mikor az a kis-suba bárány képében ropogtatta a friss füvet a legelőn. Hanem azért legrégebben mégiscsak az volt, amikor a cinkotai bírónak egész istenadta nap egyéb dolga se volt, mint a legyeket hajkurászni egy istentelen nagy légycsapóval.

- Csitt-csatt! - mondta a légycsapó; - csitt-csatt! - mondta a bíró s odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol éppen egy kövér dongó pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.

- Te leszel a századik - örvendezett a bíró s fölemelte szép lassan a légycsapót, mikor eljajdította magát a századik légy:

- Jaj, te cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!

Úgy hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű bíró:

- Mért volnék én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is megkegyelmeznék?

- Sose látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó - úgy elmegyek, hogy híremet se halljátok.

- Ugyan hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?

- Elmegyek Pécelre szúnyognak.

- Ejha - ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó soruk van Pécelen a szúnyogoknak?

- Mint halnak a vízben - zümmögte a dongó s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna. Mindegy az, azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét s a markába nyomta neki

a légycsapót:

- Vedd át egy kicsinyég a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok. Úgy láttam, mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe szedte a lábát s lélegzetet se vett a péceli határig. Ott éppen egy szántóvető ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak fordult neki a cinkotai bíró:

- Hej, te péceli ember nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli szúnyogoknak?

- Mi az a szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam, azt se tudom, eszik-e vagy isszák?

- No, majd keresek okosabb embert - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró s meg se állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két tenyerét s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.

- Hej, emberek, mondjátok meg nekem, miről híresek a péceli szúnyogok?

Egymást támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a pulykaméreg a cinkotai bírót.

- Száz aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért - kiáltotta kétségbeesetten s dühében beledobta sapkáját a kútba. Loccs, odalett a világlátott cinkotai bíró sapkája s fölzavart a víz színéről egy sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak föl a kútból.

- Zine-zene, zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!

- Szúnyog, szúnyog! - lelkendeztek a péceliek s boldog volt, aki egyet megkaparíthatott a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták, gondjukat viselték, mint ahogy megérdemli az afféle száz aranyas portéka.

Azóta van Pécelen annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya van, vehet belőlük. Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.

   

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A RADNÓTI FECSKÉK

 

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:

- Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból! No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:

- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.

Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.

- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből. Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.

Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:

- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is. Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu. Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék. Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:

- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen? S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés. Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:

- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék. Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.

- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.

- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok. Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.

- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak. Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.

- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit. Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.

- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!

- Ficseri, van elé-é-é-ég!

- Add errébb, csicseri!

- Hozom már, ficseri!

Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól. Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a

radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm. Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:

- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!

Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:

Adjon Isten, fittyfiritty,

Szép jó éjszakát,

Virrassza ránk, fittyfiritty,

Rózsás hajnalát.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.