Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móra Ferenc: A kéményseprő zsiráfok 2

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A KÉMÉNYSEPRŐ ZSIRÁFOK

 

Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt a híres várat a térképen. Ottpedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is. Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-  palotákat.

- Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az őrt.

- Azokban a marabu-madarak laknak, kérem - okosított föl az ember.

- Marabu-madarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.

- Lehet - azt mondta az őr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét - egy füles bagoly.

- Nini - mondom -, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap marabu?

- Füles bagoly az mindig - nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.

Így kellett lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát. Fölhúzta-e marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.

- Kecsegés jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.

- Szerecsen madár az, nem ért magyarul - mondta az őr.

- No én meg szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért, ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.

- Azt megteheti az úr - nevetett az őr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué.

De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál. A baj az volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egy-kettőre megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.

- Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - egész éjszaka azt jajgatták az ártatlankák. Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már jártábankeltében s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.

- Fűts be! - parancsolta a bagolynak.

Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.

- Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.

- Hát ki kell söpretni - tüszkölt mérgesen marabu-apó.

- Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt? - gondolkozott el a bagoly. Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.

- Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve a bagoly s nem győzte a fülével a szemét törölgetni. Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából. Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a bajukat.

- Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. – Kidobolták Szentesen: aki fázik reszkessen.

- Süsd meg a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly, Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának. Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.

- Hej, gyerekek! - csengette föl a háza népét - nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!

Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata. Úgy bizony, mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:

- Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá. Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbeközbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:

- Ácsi! Éljen zsiráf bácsi!

Ilyen jószívű teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

TALPAS

 

Talpas mindig azt tartotta, hogy ő a legnagyobb úr a tanyán. Tyúk, macska, kismalac, mindeltakarodott az útjából, ha neki sétálhatnékja támadt az udvaron. A verebek rá nem mertek szállni a kerítésre, ha az ő haragos morgását hallották. Még a kakasnak is torkán akadt a kukorékolás, ha Talpas kidugta fejét az óljából. Pedig - tréfa ide, tréfa oda - annak már csakugyan valakinek kell lenni, akitől még a kakas is megijed. Hanem csuda történt valamelyik reggel, ahogy a Talpas körüljárta a birodalmat. Tyúk, macska, kismalac ügyet se vetett rá. A verebek olyan bátran csipogtak a sövényen, mintha Talpas nem is volna a világon. A tarajas kakas pedig nemhogy fölszállott volna a kerítés tetejére, hanem leugrott a szemétdomb tövébe s akkorát kukorékolt, hogy csak úgy reszketett bele a szakálla:

- Kukoriku, híres Talpas, a te neved most már: hallgass!

Talpas a fogát vicsorgatta. Aligha meg nem szabta volna a kakasnak a gúnyáját, ha elő nem ugrik a ketrec mögül valami, amilyent ő még sose látott. Egy nagy fehér madár, földig ér a kékbe úszó haragos-vörös szakálla, piros a sapkája, mérges a nézése, goromba a köszöntője:

- Úr a pulyka, rudrudrud. Talpas kutya rut, rut, rut!

Még ilyet senki sem mert Talpasnak mondani. Még hogy ő rút volna? Akkora szeme van, mint egy kávéscsésze, olyan foga, hogy a vasat elharapná, a farka valóságos lobogó. A bundája úgy ki van cifrázva bogánccsal, hogy alig látszik a szőre. Nincs ilyen derék kutya az egész határban. Se szó, se beszéd, nekiugrott Talpas a pulykának. Bizonyosan megrázta volna a szakállát, de a pulyka kinyújtotta hosszú nyakát. Mire Talpas úgy megijedt, hogy hármat is lépett egyszerre visszafelé. Lett erre olyan kacagás az udvaron, hogy tán még most sincs vége. Még az öreg eperfa is

olyanformán integetett leveletlen ágaival, mintha azt akarta volna mondani:

- Oda van a becsület, Talpas. Megijedtél a pulykától. Szegény Talpas nagyon elszégyellte magát. A tanya végében folyik a Tisza, lekullogott annak partjára és ott tűnődött sokáig, mitévő legyen. Ahogy ott töprenkedik, arra ment egy szénásszekér. Talpas gondol egyet, fölkerekedett, megindul a szekér után. Ahová az megy, oda megy ő is, ha a tanyán már nem lehet maradása. Mivel pedig a szekér a városba ment, Talpas is ment a városba. Nagyon tetszett neki a sok kőház, a szép sima aszfalt, ahol nem sárosodik be a láb, a boltok nagy tükörtáblái, amelyekben csupa Talpasok látszottak. Az egyikkel meg is akart barátkozni. De ahogy közel ment hozzá, a boltból kidugtak egy seprűnyelet s úgy orron ütötték vele, hogy eljajdította magát:

- Brrr, de barátságtalan nép lakik ebben a városban!

Dél felé megéhezett. Elment a kedve, amikor arra gondolt, hogy otthon a kis gazda keresi már azóta a vízbe mártott jó kenyérhajával. De hirtelen nekividámodott, mert valami henteskirakat elé ért. Olyan kolbászok mosolyogtak felé, amilyenről a tanyán még csak nem is álmodott.

- Hopp, hupp egye meg a kenyérhajat a pulyka, nekem jó a kolbász is - azzal nekiugrott a kirakat üvegének.

Bele is ütötte a fejét, hogy csak úgy koccant. S még rá se ért gondolkodni, hogy mi történt, már akkor cirógatta a bundáját egy fehérkötényes ember egy hajló nádpálcával.

- Nézd, milyen tolakodók ezek a csavargó tanyai kutyák!

Talpas úgy elszaladt, hogy meg se állt a hetedik utcáig. Alig lihegett már, a nyelve lógott, a lába reszketett. Majd elepedt egy ital vízért, de a városban nincsenek olyan tócsák, mint odakint, azon az áldott tanyán. Csak legalább pihenhetne egy kicsit. De valahány inasgyerek meglátja, mind megkergeti. Hej, micsoda heverés esnék most otthon a szalmás istállóban! Estefelé kiért a Tiszához. Erre már nagy csend volt, házak nincsenek, hó borított mindent. Talpas szinte azt gondolta, kint van a tanyán. Kapta magát, elnyújtózott a hóban, ráfektette nagy buksi fejét a két első lábára. Elaludt s álmában otthon járt a tanyán. Kergette a verebeket, sütkérezett a ház napos oldalán s várta, hogy mikor szólítja vacsorához Janika, a kis gazdája.

- Talpas, Talpas, gyere ide, öreg kutyám! Talpas, kedves Talpas! - csengett egy örvendező gyerekhang a holdfényes éjszakában. Talpas fölneszelt a hívogatásra, körülnézett nagy álmosan. Most hitte még csak igazán, hogy álmodik. Egy nagy jégtáblán találta magát, amely közel a parthoz csendesen úszogatott lefelé a Tiszán. A parton pedig ott állt Janika, a kis gazda, a kezében meleg cipó, a száján hívogató szó: - Ugorj ki, öreg Talpas! Hol bujdokoltál egész nap?

Talpas egyszerre tisztában volt vele, mi történt. Mikor kimenekült a városból, észre se vette, hogy a Tisza jegén vackolt meg magának a hóban. Addig, míg aludt, megindult vele a jég s hazavitte a tanyára. Jaj, csakhogy itthon van még egyszer! Álmában se megy többet a városba, inkább megosztozik a fehér pulykával az uraságban. Hanem az a fehérkötényes városi ember vigyázzon magára, hogy valahogy erre a tájékra ne kerüljön, mert bizonyosan megemlegeti a napot, mikor a

Talpassal találkozik.

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

ZÖRGŐ ÉS GÖRGŐ

 

Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve: zörgött minden csontja, mint dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni. Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Minden nap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A húsát

odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a szeméből az álmot. A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé. Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.

- Eh, eh - tűnődött Görgő -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni. Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt zörög az ól tetején.

- Mit csinálsz ott, cimbora?

- Vacsorázok, cimbora.

- Jó hosszú az asztalod!

- De rövid a vacsorám!

- Mi jóban dúskálódsz, Zörgő?

- Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.

- Ej ha, de jól megy a sorod - vigyorgott Görgő.

- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgő s leugrott az utolsó falattal Görgőhöz -, nesze, részed legyen benne neked is. Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörülgette a száját a pázsithoz.

- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.

- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgő s úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig Nekeresden görgött. Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgő a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.

- Mi lelt pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól.

- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál.

- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő s úgy bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.

- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg. Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.

- No még egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod! Zörgő csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe telt bele, míg el bírta nevetni magát.

- Minek örülsz olyan nagyon szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította.

- Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam. Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában s Zörgő talpra ugrott.

- Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit súgni.

- Súgjad no, cimborám - hegyezte a fülét Görgő.

- Azt tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogyha megtudja, beáll helyetted kutyának.

Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti vendégetek!

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

SÓLYOM VITÉZ

 

Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy kegyetlen éhes. Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinege-pecsenyét is kidobta az ablakon.

- Ki vele, ki, ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.

Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron, mikor erdőn, mezőn terített asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki sehol. Csak az eső kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekinget ki. Pedig a nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája. Megilleti az az ilyen nagyhatalmú vitézt. Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már mégiscsak jobb olyan

kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki úton-útfélen jut egy kis alamizsnához.

- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kívánni az éjszakai nyugodalmat - sóhajtott Sólyom vitéz.

Előbb azonban rendbeszedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús csizmáját föl se kell húzni, mert azt ő le se veti soha. Éles kardját is mindig magával hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak. Csak éppen a pettyes fehér mellényt, meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát. Röpül is, mint a nyíl, az erdő fái mind megcsóválják bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja őket kifelé nagy leereszkedéssel:

- Ki-ki-ki! ki-ki-ki!

Az egerek azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik odabent is. Sehogy se szeretnek az ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz kénytelen a tanyák közt szerencsét próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert puskával kívánnak neki jó napot, ha észreveszik. Most azonban nagy a szerencséje. Kis csirkék csipognak a tanyaudvaron a kotlós körül s nem őrzi őket más, csak egy kócos bunda a kút mellett. A bunda pedig nem valami goromba állat. Sólyom vitéz merészen zuhan le az udvarra, mint valami kődarab s huss! éppen a kotlós tyúk mellett vágódik le.

- Kot-kot-kot, ott, ott, ott! - rikácsolja el magát a kotlós s a kócos bunda mellé csalogatja a csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:

- Csip-csip-csip, csip-csip-csip!

- Magam is azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a kardját Sólyom vitéz s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a kútkerítésben.

Az ám, csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is rázkódott, de még fel is ugrott.

- Ki-ki-ki? - sikoltotta el magát Sólyom vitéz.

- Hogy én ki vagyok? brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér kutya vagyok, brrrbrrr. Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod. S csakugyan olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy Sólyom vitéz egyszerre elfelejtette az éhséget. Ment volna már vissza ebéd nélkül is, csakhogy a sarkantyús csizmája beleakadt a Fillér kócos bundájába. Mentül jobban kapálódzott, annál jobban belekeveredett s nem volt már se holt, se eleven, mikor a Fillér szárnyánál fogva lerántotta magáról s nagy mancsait rátette a fehér mellényre:

- Ki-ki-ki-ki - rikácsolta tehetetlenül:

- Szó sincs róla - mormogott Fillér barátságosan - inkább be-be-be!

Azzal kirázta Sólyom vitézből, ami kis élet volt még benne s vitte be a foga közt a tanyába s letette a gazda lába elé. Az pedig szeretettel simogatta meg a kócos bundát:

- Nini, sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a béredet. Mától fogva nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

MINDENFÉLE MESTEREK

 

Bolondos álmom volt tegnap délután a kertben, ahogy a kis cseresznyefánk alatt szunyókáltam a padon. Azt álmodtam, hogy rubin cseresznye termett a kis cseresznyefán, arany alma az almafán, húszkoronás bankókat levelezett a szőlővenyige.

- Ejnye - mondom -, mit csináljak én ezzel a töméntelen kinccsel? Zsákba rakom, vállamra veszem, keresek egy kacsalábon forgó várat, azt megveszem Pankának meg Vilmának, legalább akkor ott tarthatják a bababálat, nem az íróasztalomon. Már ki is nyújtottam a kezem egy suhogós-ropogós levélbankóért, mikor egyszerre csak a homlokomhoz ütődik valami. Kinyitom a szemem: hát egy nagyobbacska bogár esik le rólam. Aranyoszöld ruhája csillogott-villogott a napfényben s olyan peckesen szedegette a lábát a homokban, hogy én mindjárt azt gondoltam magamban:

- No, ez bizonyosan a bogár-generális.

Már éppen be akartam neki mutatkozni, mikor egyszer csak hosszúkás fekete bogárkát látok az út szélén. De úgy hányta ám a bukfencet, hogy nincs az a pojáca, aki jobban értene hozzá. Addig-addig ügyeskedett, hogy egyszer csak a feje búbjára pottyant a peckes generálisnak. Kotródott is ám le róla nagy engedelemkéréssel:

- Ne tessék megijedni, nem ütöttem meg magam. Bocsánatot is kérek, hogy a fejére ugrottam uraságodnak. Nem rosszakaratból tettem, hanem nekem már az a természetem. Pattanóbogárnak hív Tolna-Baranya. A bogár-generális megtapogatta a feje búbját s egy kicsit kelletlenül válaszolt:

- Igazán nagyon örülök a szerencsének. Én az aranyos virágbogár vagyok. Ismernek engem Iregtől Ürögig. Én vagyok az, aki még virágjában meg szoktam enni a gyümölcsöt, hogy a gazdámnak ne legyen vele vesződsége.

- Hiszen akkor mi szögről-végről atyafiak is vagyunk - vetett örömében díszbukfencet a pattanó-bogár. - Uraságod megeszi a virágot, én meg megeszem a gyökeret. Azon élek egész famíliástól. Mindjárt át is hívom a testvéreimet a búzaföldről. Vagyunk vagy háromszázan. Tudom, megörül a gazda a nagy tisztességnek. Már éppen mondani akartam, mennyire örülök, amikor új vendéget láttam a fűben. Lencseszemnél nem nagyobb, ragyogó kék bogárkát. Feje lehorgasztva, lába összehúzva, egész testecskéje megmeredve.

- Ohó, hiszen ez a trafikos szomszéd! - pattogtatta vígan a nyakát a pattanó-bogár - ez ám csak a derék legény! Nincs az a dohánygyár, ahol olyan szépen sodornák a szivart, mint ahogy ő összesodorja a falevelet. Aztán olyan furfangos szerzet őkegyelme, hogy egyszerre holtnak tetteti magát, ha veszedelmet orront. Hallja, szomszéd, ne bolondozzék kend, itt nincs veszedelem. A trafikos szomszéd kihúzta magát s csak most látszott meg rajta, milyen szép legény. Az orra hosszabb volt, mint az egész teste s nem is a kezével fogott kezet, hanem az ormányával.

- Híréből rég ismerem - hízelgett a virágbogár -, de még munka közben nem volt szerencsém látni. A levélsodró bogár egyszeribe megmutatta, mit tud. Egykettőre fönt termett egy meggyfácskán, hegyes orrát belefúrta egy szép nagy levélbe s olyan szivart sodort belőle, mint a parancsolat. Ő aztán visszapottyant a barátaihoz, hanem a levél nem sodródott vissza. Úgy maradt összegöngyölve, nap így nem éri, levegő nem élteti, pár nap múlva leszárad az ágról.

- Hát ez így megy, szomszéd - büszkélkedett a trafikos -, s úgy látom, itt érdemes egy gyárat berendezni.

- Ármányos kis ormányosa - gondoltam magamban -, ez a leggonoszabb valamennyi közt. Pedig az még csak ezután jött. A lugasszőlő kihajló vesszejéből nagyfejű, piszkos-fekete bogár zuhant a három közé negyediknek. Egy a széle, hossza, vastagsága. Formátlan jószág, két csattogó ollóval.

- Nini, hisz ez meg Csajkó sógor, a szőlőszabó - örvendezett a pattanó-bogár. - Neki az a mestersége, hogy tőben lenyesegeti a szőlőhajtásokat. Mondhatom, ügyes mester. Ahová ő beteszi a lábát, ott nem isznak mustot abban az esztendőben. De már ennek fele se tréfa - gondoltam magamban s kinyitottam szép csendesen a kertajtót.

- Pipikém, pipikém! - szólítottam be a kendermagos kis jércét s megmutattam neki a mindenféle mestereket.

- Kotty-kotty! - mondta röviden a jércike s úgy bekapta a trafikost, mintha ott se lett volna. Utána küldte a pattanóbogarat is, meg a virágbogarat is. Csajkó szabót hagyta utoljára, mert az volt a legnagyobb falat.

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

CSUPASZEM, A VILÁGJÁRÓ

 

Aki vízparton járt valamikor, mindenki látta már Csupaszem békát, a  papucsosmestert. Nyakba vetett zöld kötényéről, munkára termett keze-lábáról könnyű fölismerni ezt a jóravaló mesterembert. De legkönnyebben a szeméről, mert ahhoz fogható nagy szem nem kerülközik több a nádasban. Hozzá még Csupaszem mester nem is az arcán hordozta a szemit, mint más istenteremtése, hanem a feje tetején. Büszke is rá az öreg papucsosmester, hogy ő a feje tetejével lát.

- Ebből is kitetszik, hogy valami előkelő nemzetség ez a miénk - mondja estendén a

Csupaszem-porontyoknak, mikor jó étvággyal elfogyasztották a szúnyográntottát.

- Elég baj az nekünk - kuncog az egyik kis Csupaszem -, hogy mink a fejünk tetején látunk.

- Miért, mért? - kérdi az öreg Csupaszem.

- Mert így nem tehetünk a fejünkre kalapot - nevette el magát a poronty.

De sietett is ám elkotródni az iszapba, hogy hirtelenében kalapot ne mérjen a fejére a gyékénybuzogánnyal az öreg Csupaszem. Mert semmit se utál jobban az öreg papucsos, mint a kalapos mesterséget. Azt mondja, hogy csak olyan éhenkórász népeknek való, mint a gémek, akik még tollat is tűznek a süvegük mellé. Szabad fővel jár az igazi vízbéli nemes, de papucsban, hogy meg ne szúrja a talpát a sulyomtövis. Lapulevélből szabja Csupaszem a papucsot s míg ő ott szorgoskodik a vízparton, Csupaszem anyó a sás közt keveri a délebédhez való rántást. Ki-kiszól a konyhából a papucsos műhelybe:

- Mit varrsz, mit varrsz?

- Papucso-cso-cso-cso-cso-csot, papucso-cso-cso-cso-csot - dúdolgatja vissza a mester.

- Szép mesterség is ez annak, aki nem tud egyebet - zümmögi a feje felett az aranyos szárnyú szitakötő.

- Hát te mit tudsz? - kérdezi Csupaszem.

- Szitát kötögetni, vásárokra járni, repkedni, szállni, világot látni.

- Világot látni? Ugyan mit látsz te többet, mint én, te éhendongó?

- Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.

- Minek ez a nagy tudomány egy hitvány szitakötőnek? Tán szolgabíró akarsz lenni Tápén?

- Utcu tolla, motolla: kinek arra mi gondja! Hanem tudod mit, mester? Ha szolgabíró leszek, megveszem a szemedet ablaknak a megyeházára. Úgy se veszed semmi hasznát.

- Kapjon el a béka! - vartyogott haragosan Csupaszem s csakugyan utána kapott a szitakötőnek. Hanem az már akkor a másik parton vallatta a virágos kákát, mit álmodott az éjszaka?

- Szerencséd, hogy elhordtad az irhád, mert majd megmutattam volna, hogy hasznát tudom venni a szememnek - dörmögött utána Csupaszem mester. Hanem azért a szitakötő beszédje mégis szöget ütött a fejébe. Szó, ami szó, mégiscsak illendő volna egyszer körülnézni a világban az ilyen magaformájú előkelő személynek. Akkor lenne még csak nagy tisztessége a nádasban Csupaszem papucsosnak! Még tán a bíbic is ővele varratná az ünneplő papucsát! Se szó, se beszéd tovább, Csupaszem elhajította a kaptafát, fölgyűrte a zöld kötőjét s akkorát ugrott föl a dombra, hogy szinte puffant.

- Hová, hová? - kiáltotta utána kétségbeesetten Csupaszem anyó.

- Megyek világot látni.

Bokrok, virágok nevetve csóválták meg a fejüket, mikor meghallották, hogy mi járatban van az öreg Csupaszem. Még a napocska is elnevette magát az égen: lett is Csupaszemnek olyan melege, hogy mire felére kapaszkodott a dombnak, már a nyelve is lógott.

- Hová, hová, Csupaszem bácsi? - kérdezte tőle a csigabiga.

- Megyek világot látni - lihegett a szegény Csupaszem -, valamirevaló mesterember nem élhet meg anélkül, hogy körül ne nézzen egy kicsit a világban.

- Ugyan mit lehet rajta nézni?

- Mit-e? Nem a te eszedhez való az, kis öcsém! Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.

- De már azt magam is megnézem - örvendezett a csigabiga -, gyerünk együtt Csupaszembácsi! Csupaszem mestert elfutotta a béka-méreg. Még hozzákötné magát ez a sehonnai vándorlegény, akinek hátán háza, kebelén kenyere. Mérgében úgy nekirugaszkodott, hogy három ugrással fent volt a domb tetején.

- No, nézzük, milyen világ van itt - fohászkodott Csupaszem s fölágaskodott a két hátulsó lábára, hogy jobban körülnézhessen.Nini, a kiskésit neki, hisz itt is csak olyan pocsolya van, mint a másik oldalon! No nézd, itt van még a papucsos műhely is! Lám, lám, hát ott nem az a sásbokor hajladozik, ahol a vacsorára való szúnyog-szalonnát pörkölik! Még az a békateknő is ott úszkál a vízen, amelyikben a kis Csupaszemeket szokta füröszteni az édesanyjuk.

- Hordja el a gólya ezt a világot - csak olyan az, mint a mienk! Hej, de bolonddá tett az a gonosz szitakötő! - sopánkodott az öreg Csupaszem, szép csendesen legurítván magát a lejtőn. Nem érte föl ésszel a jámbor, hogy ő benne volt a hiba. Visszafelé látott, mikor két lábra állt, azért látta a tulajdon maga nádasát. Ilyen veszedelem van abban, ha valaki a feje tetején viseli a szemét. A parton már ott várta az egész családja. Csak úgy rezgett belé a nádas, ahogy az éhes Csupaszemek világlátott apjukat köszöntötték:

- Vár a vacso-cso-cso-csora, vár a vacso-cso-cso-csora!

Az öreg Csupaszem azonban ügyet se vetett a nyájas köszöntésre. Fejest ugrott a vízbe s úgy elbújt a nádtorzsába, hogy gólya legyen, aki megtalálja. Attól félt, hogy megkérdezik tőle a porontyai, elmén-e máskor is világot látni?

  

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

KÉT KIS CSIRKE

 

Tyúk anyónak dolga akadt a veteményes kertjében. Meg kellett nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vad mák? Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem eszi-e a friss porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle árokparton a Tyúkanyó veteményes kertjének: bizony nagy gond azt rendben tartani egy szegény tyúkocskának. Amelyiktek nem hiszi, próbálja meg.

Elég az hozzá, hogy Tyúk anyó útra készülődött s már a napernyőjét is fölnyitotta volna, ha lett volna neki. Csakhogy nem telik ám annak napernyőre, akinek olyan két kis csirkéje van, mint Tyúk anyónak! A Kendermagos meg a Búbos! Az ám, a Kendermagos meg a Búbos! A nagy készülődésben egész megfeledkezett róluk Tyúk anyó. Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak, örömében egész nekipirul a taréja.

- Sárgarépa, karaláb, gyertek elő legalább! - kiált be Tyúk anyó a tormalevelek közé, mert a tormaerdőben szoktak hűsölni a kis árvák.

- Mit-adsz, mit-adsz, mit-adsz? - gurul elő fürgén a tormák közül a Búbos.

- Mit-mit-mit? - segít neki a Kendermagos is.Tyúk anyó kiterjeszti a két szárnyát és szeretettel cirógatja meg a kis csirkéit:

- Minden szépet, minden jót, gyönge búzát, zöld borsót, csak jók legyetek addig, míg Tyúk anyó odajár. Kút felé ne menjetek, kányától őrizkedjetek, macska elől meneküljetek, egymással ne veszekedjetek. Búbosom, te öregebb vagy, mint a Kendermagoska: neked legyen több eszed. Amelyiktek veszekszik, annak hátrakötöm a sarkát. Evvel Tyúk anyó kicsusszant a kapu alatt, a két kis csirke pedig úgy megijedt, hogy azt se tudták, melyikük a Kendermagos, melyikük a Búbos.

- Ugye, Búboska, rossz lehet az, mikor a csirkének hátrakötik a sarkát? - tűnődött Kendermagos. Búboska szólni se tudott ijedtében, csak a bóbitája reszketett, hanem aztán eszébe jutott, hogy ő az öregebb s fölbátorította a testvérkéjét:

- De ha össze nem veszünk, nem kötik ám hátra a sarkunkat!

Nagyfejű veréb illegette magát a bodzabokor levelei közt, ezt már nem állhatta meg szó nélkül:

- Az lenne már a nagy csuda, nem látott még olyat Buda: minden csirke méregduda – csiripelt le a kis csirkékre. A két kis csirkének nem is kellett egyéb. Egyszerre elfelejtették, hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a tollukat s visszasipítottak a nagyfejű verébre:

- Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba!

Nagyfejű veréb úgy elszégyellte magát erre a csúfolódásra, hogy mindjárt elrepült, meg se állt a másik bodzabokorig, onnan töltötte rájuk a mérgét:

- Csirke csipog, csipi, csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!

- Tőlem járhat a kereplője - mondta Búbos a Kendermagosnak - én tudom, hogy nem veszek veled össze!

- Én nem veszek össze! - meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos - még ha te összevesznél is!

- De én nem veszek össze, mert én öregebb vagyok - bizonyította Búbos.

- Azért is én nem veszek össze! - kötözködött a kis Kendermagos.

Búbos fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék s elsipította magát:

- Koty, koty, koty, koty, koty, koty, csirkéim, hol vagytok? - kérdezte ijedten, ahogy az udvaron körülnézett.

- Itt, itt, itt, itt, itt, itt - csipogott keservesen a Búbos meg a Kendermagos.

Tyúk anyó ijedten futott a vályúhoz:

- Hát ti, haszontalan csirkék, hogy kerültök a vízbe?

- Fürdöttünk, anyóka - szepegte a Búbos.

- Melegünk volt, anyóka - tódította a Kendermagos.

Tyúk anyó mindjárt a szárnya alá szedte ázott kicsinyeit s nem győzte őket pirongatni, míg eléjük szórta a friss füvecskét:

- Szégyelljétek magatokat, csúnya porontyok. Jóravaló csirke nem megy vízbe. Libának való az ilyen ostoba mulatság.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.