Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móra Ferenc: A kéményseprő zsiráfok 1

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A KECSKECSŐSZ

 

Medveországban történt:

Egy ember azt mondta a feleségének:

- Te asszony, nagy a hiba!

- Ugyan már mi volna?

- Hát az, hogy a farkas pusztítja a kecskét.

- Ej no, apjok, arról pedig tenni kell! Eszeljen ki kelmed valamit.

- Kieszeltem már.

- Hadd lám, mi az?

- Farkasvermet ások és a koma majd beleesik.

- Jó lesz biz az apjok! De ássa kelmed még ma, azzal is kevesebb kecske vész el. Az ember kiment az erdőre és kezdett egy igen nagy vermet ásni. Nagy zajjal, sóhajtozással folyt a nehéz munka. Felverte vele a mackót álmából.

- Már csak megnézem - dörmögte magában Mackó úr - ki mer ilyen iszonytató nagy lármát csapni? Kibújt a barlangjából, odacammogott az emberhez és így köszöntötte:

- Jó reggelt, szomszéd, mi dologban fáradsz?

- Farkasvermet ások.

- Ugyan ugye? Talán van valami féltős jószágod?

- Volt kilenc szép kecském, megdézsmálta a farkas, csak hat maradt közülök. Ezt a hat gyönyörű kecskét szeretném megmenteni és a komát ebbe a verembe ejteni.

- Hát csak ásd, szomszéd, ásd - dörmögte a Mackó s tovább akart menni, de egyszerre csak megfordult, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe.

- Hé szomszéd, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: nem olyan együgyű ám a farkas, hogy a veremnek szaladjon.

- Nem? Hát akkor hogy essék bele?

- Már azt nem tudom. De jobb lesz más valamit kitalálni. Én gondoltam egyet. Mivel úgyis abban a járatban vagyok, hogy szolgálatot keresek, fogadj meg engem csősznek, meglásd, túljárok én a farkas eszén!

- Mondasz valamit, Mackó! Igaz biz az! Te erősebb vagy a farkasnál, megbirkózol vele és legyőzöd. Nem bánom, állj be hozzám csősznek, három nap az esztendő!

- Áll az alku. Fogadom, hogy három nap múlva nem lesz ezen a tájon semmi keresnivalója a farkasnak.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy a farkas nem eszi meg a kecskéidet.

- Úgy már értem. Csak jól vigyázz!

A jó ember nagyon örült a szerencsés véletlennek, amely őt Mackó szomszédnak útjába ejtette és mint aki dolgát jól intézte, széles kedvvel ballagott hazafelé.

Otthon a felesége kérdezte:

- Nos, meg van ásva a verem?

- Meg bizony! Olyat még nem evett a koma!

- Hm. Aztán bele fog-e esni?

- Bele az mindenestől - dicsekedett a gazda nagy fenyen.

A nagyszerű alkut nem akarta feleségének elárulni, meglepetésnek tartogatta számára. Másnap szólt az asszony:

- Jó lenne kitekinteni a farkasverem felé és megszámlálni a kecskéket, nem hiányzik-e vagy egy?

- Ráérünk arra holnap is - volt a rövid felelet.

Másnap újra nógatta a felesége, hogy nézzen a kecskék után.

- Ráérünk arra holnap is - volt újra a felelet.

Harmadnap megint csak nem állhatta az asszony, hogy meg ne szólítsa az urát.

- Bízd csak rám, nem lesz ott semmi hiba, hiszen csőszt fogadtam a kecskék mellé! – kevélykedett az ember.

- Csőszt? Ugyan mifélét?

- Hát Mackó szomszédot!

- Mackót? Megbolondultál? Mit fizetsz neki?

- Mit fizetek? Ej, arról nem is beszéltünk, egészen elfelejtkeztem róla.

- Szerencsétlen emberfia! Mért nem mondtad ezt nekem előbb? No, hiszen üthetjük már bottal a nyomát a hat szép kecskének! - szörnyülködött az asszony.

- Hagyd el, anyjok, jobban tudom én azt, mint te.

Ezzel kiballagott az erdő szélére és még jókor érkezett, mert Mackó szomszéd épp akkor szedte-vette magát, hogy barlangja felé a sűrűbe osonjon.

- Hová, hová édes csőszöm?

- Megyek pihenni.

- Hát csak nagy dolgot adott az a gonosz farkas? - kellemeskedett az ember.

- A farkas nem adott éppen olyan nagy dolgot, hanem a kecskék egészen kifárasztottak.

- Ugye fürge, virgonc állatok, sokat lótnak, futnak?

- Már nem.

- Hová tetted őket?

- Megettem. Abba fáradtam bele.

- Megetted? Azért fogadtalak fel csősznek?

- Hát nem azt ígértem én neked, hogy három nap múlva nem lesz a farkasnak ezen a tájon semmi keresnivalója s hogy nem ő eszi meg a kecskéidet. Elég baj ez nekem, hogy akár kellett, akár nem, három nap alatt megettem hat kecskét.

A szegény ember csak vakarta a füle tövét és három napig nem merte magát mutatni otthon. Harmadnap azután a felesége jött utána keresni, mert attól félt, hogy őt is megvacsorálta a furfangos szomszéd ráadásul.

 

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A MEDVE

 

Mit szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tőletek:

- Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?

Bizonyosan azt mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak, hogy ilyen furcsákat kérdez. Már hogy tudna táncolni a medve, mikor tánciskolába se szokott járni? Nem ám mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a mártogatóst, hogy akár táncmesternek beállhatott volna. Még akkor mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás. Ha román ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt, haza vitte az ölében s odagurította a gyerekei közé: - Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást! A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.

Olyan dolga volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei méznek a legfrissét, kenyérnek a legpuháját mindig ő kapta s bizonyára nagyon megijedt volna, ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni. Inkább megtanult bukfencet hányni, két lábon állni, dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.

Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a gazdája:

- No, elég régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret keresni is.

Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a végét a kezébe vette s nekiindultak az országnak. Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a gazdája kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett, hogy alig bírta. Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó: - Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam. Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a piacról a fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal, a zsebünk kaláccsal, a szívünk örömmel,

szaladtunk ki a piacra, mint kis csikók a gyepre.

- Ki látja meg leghamarább a medvét?

Én láttam meg leghamarább, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda nagy állat volt, ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett. Pedig az is nagy szál ember volt, erős, izmos válla, mint a medvéjének. Annál cinegébb kis legény volt a fia, aki a dobot verte, füstös képű, kócos hajú kis gyerek.

- Járjad, medve, járjad! - biztattuk a mackót.

Az szegény járta is, ahogy tőle telt, csak úgy döngött bele a föld. Hanem ahogy legjobban tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban, elveti magát a földön, félrehajtja az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét s liheg ám, de úgy, hogy majd elsodor bennünket a szele.

- Talpra, héj! - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett, mintha nem hallana. Csak pislogott szelíden az apró fekete szemével, mintha azt akarta volna mondani:

- Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!

De a medvés ember most már megharagudott. Rántott akkorákat a láncon, hogy beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét csóválta meg egy kicsit:

- Ugyan gazdám, hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?

De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára: - Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!

Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában, azzal szokták buzdítani a mackót, mikor táncolhatnékja nem volt. De a gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét: - Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!

De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott. Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát s kikapta az ostort a gyerek kezéből. De ütni már nem érkezett vele, mert a mackó egyszerre talpra ugrott, mikor megérezte, hogy megtágult a lánca. Fölágaskodott, kivicsorította rettentő fogait s akkorát bömbölt, hogy belereszketett a piac. Bezzeg szétugráltunk mi, ahányan voltunk, annyifelé. Ki fára mászott, ki kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva, hogy kit eszik meg a medve. Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon egy üres fabódé, abba cammogott be, ahogy kibömbölte magát. Hanem ott aztán úgy megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni. Az egyik lábát végignyújtotta a falon, mint mikor a macska a körmét élesíti s úgy kiszakított belőle egy szál deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé, mint valami ablakon.

- Gyere ki, öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda, de a medve ügyet se vetett rá. Kínálta fügével, gyenge kukoricával, de az se ért semmit. A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet; attól elkezdett prüszkölni, hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha mertük volna.

A gazdán már megint erőt vett a harag. Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte szeges végű bottal döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen nagyon jól esett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte, a másik oldalára fordult s rázogatta a kócos bundáját:

- Ezt is cirógasd meg, gazdám!

A gazda most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét tölteni. Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:

- Te vagy az oka mindennek, te haszontalan! Ha idejében ideadod az ostort, nem eresztem ki a kezemből a láncot. Most már tartsd a hátadat a cimborád helyett!

A gyerek elsikoltotta magát, de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó előbújt a bódéból. Nem állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette. Odakocogott a gyerekhez, hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s dörmögött is neki valamit.

Bizonyosan azt, hogy: - Ne félj, míg engem látsz!

Aztán odacammogott a gazdához s leguggolt előtte békítő morgással. A gazda pedig

megveregette a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel, mint most.

De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk. S ami virág, ami kalács, ami krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte össze, meg a medvéje. A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát, ez meg nagy mancsát rátette kis pajtása vállára s néha-néha ráhunyorított kis fekete szemével:

- Legyen a tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.

 

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

A HATRONGYOSI KAKASOK

 

Egyszer a hatrongyosi bíró kakasa, ahogy a szemétdombon kipirgél-kapargál, talál egy fületlen gombot. Nosza fölugrik vele az ól tetejére s elrikkantja magát hét határ hallatára: Kukuriku Kelemen! Mit leltem a szemeten!

Hatrongyosi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.

- Mutasd csak, kis kakas, mid van neked?

- Nem tudom én, hogy micsoda, de mégse adom oda - feleselt a hatrongyosi bíró kakasa s beugrott a sövény közé. Utána Kelemen s a hatrongyosi bíró fia úgy megbúbozta a hatrongyosi bíró kakasát, hogy egyszeribe eleresztette szegény feje a fületlen gombot.

- Kukuriku, Kelemen: ezt már el nem szenvedem. Megbántottad a kakast, majd megbánod még te azt! - sivalkodott a kis kakas s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait: Hatrongyosi kakasok, gyorsan ide szálljatok!

Nem telt bele egy kukurintásnyi idő, már akkor ott voltak a hatrongyosi kakasok. Öreg bíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa - több kakas nem volt Hatrongyoson. Mit tanácskoztak, mit nem, azt a sárga cserebogár, amelyik arra repült, jobban meg tudná mondani, ha a hatrongyosi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a sárga cserebogarat. Elég az hozzá, hogy arra repült egy cinege s odaszólt a kakasgyűléshez:

Hatrongyosi kakasok,

Mi az újság nálatok?

- Kicsi falu, nagy a torony, bosszút állunk Hatrongyoson - felelték a kakasok.

- Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy - csúfolódott a cinege.

- A fele se tréfa ennek - meresztgették a taréjukat a hatrongyosi kakasok. - Nem kel föl többet a nap Hatrongyoson, mert nem kukorékolnak neki a hatrongyosi kakasok.

- Hatrongyosi kakasok, jaj de nagyon okosok! - nevetett a cinege tovább repülve. A hatrongyosi kakasok pedig elmentek aludni, hanem előbb keményen megrázták egymásnak a taréját. Kakas tesz fogadást, huncut, ki nem állja - annyit jelent ez kakasnyelven. Bizony még javában húzták a bőrt a fagyon a hatrongyosiak, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:

Kukuriku, virradóra,

Éjfél után három óra.

Egyszerre talpon volt egész Hatrongyos s mérgében majd lenyelte a fejét a hatrongyosi bíró kakasa. - Ez a kakasbecsület? Ki a faluból a kántorék kakasával!

Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig a hatrongyosi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik több kakasszó Hatrongyoson. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.

Hát, uramfia, a fél szemét még ki se nyitja másnap a harangozó kakasa, mikor már rágyújtott a nótára:

Kukuriku, emberek,

Hajnallik már, keljetek!

Bizony az lett a vége, hogy a harangozó kakasát is elüldözték Hatrongyosról, mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, hogy ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öreg bíró kakasa.

Kisbíró kakasa állta is a fogadást másnap hajnalig, hanem akkor már nem bírt magával:

Kukuriku, kelj, kelj,

Piros hajnal, serkenj!

Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.

- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! - sipított a kisbíró kakasa s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma se állt meg. Nem maradt már egyéb kakas Hatrongyoson, csak az öreg bíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurítsa magát valahogy. Jaj neked, Kelemen, megfizetsz a fületlen gombért! Jaj neked, Hatrongyos, sose látod többet a szép piros hajnalt, nincs, aki felköltse! Néz-néz a sötétségbe a hatrongyosi bíró kakasa: hát egyszer csak megpirul ám az ég alja s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik:

- Tudom én az időt kakasszó nélkül is.

- Kukuriku, ilyen szégyen többet engem sose érjen! - rikkantotta el magát az utolsó hatrongyosi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.

Azóta Hatrongyoson nincsen kakas s a hatrongyosi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.

 

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

MESE A KIS GIDÓRÓL

 

Hol volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú madár dalolt. Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról. Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes cukrocskájának. Varrt neki szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke is, a rigó is szívesen hallgatta.

Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:

Zöld erdőben, sík mezőben

Lakik egy madár.

Kék a lába, zöld a szárnya,

Jaj, de szépen jár!

Édesanyja, az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta; ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.

- Me-e-e! - szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagy te, édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!

- Me-e-e, rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd be jól az ajtót, be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és elvisz a barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem, hízelgő szavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd. Elment az öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszél be kívülről:

Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,

Rózsafán született kedves kicsi kecském!

Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!

Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.

De a kis gidó nem hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót. A nagyfogú farkas a fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:

Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,

Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!

Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,

Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.

Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébe csengett az édesanyja intése. A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csak visszatér:

Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,

Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!

Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,

Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.

Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nem nyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig. A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: „Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a szavát.” Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette. Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem találta a bokrok közt.

- Bum, bum, koma, jó napot!

- szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta vissza a köszöntést, mert nyikkanni se tudott már. Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette. A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:

- Éljen soká a gidó!

Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak, az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.

 

MÓRA FERENC

/A kéményseprő zsiráfok/

SÜNDISZNÓCSKA LOVAGOL

 

Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.

Azt kérdi az egyik cinege:

- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?

Azt mondja rá a másik:

- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.

Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.

- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat! Cinege húgom nem ijedt meg:

- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.

- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.

Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:

- Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?

- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.

- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.

- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni? Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.

- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.

Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.

- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni? Sündisznócska elvisította magát:

- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?

- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.

- Jaj, Mackó bácsi!

- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.

- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét! Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba.

De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:

- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?

- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára! A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:

- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.

- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!

Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.

- Mehetünk már, Mackó bácsi!

Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.

- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?

- Jól tennéd, öcsikém!

Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.

- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.

Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.

- Nini, jön a sündisznócska medveháton!

- Hogy adod a lovad, sündisznócska?

- Medvelónak párja nincs!

- Gyi hő, gyi hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!

A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.