Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vavyan Fable szép képes idézetek 2

2010.11.27

 

Az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom.

 

A kapcsolatunk nem maradt a leírt módon sivár, hanem észveszejtő szerelemmé nőtt! Ha most tényleg itt a vége, akkor is multi- gazdaggá tett! Olyan érzéseket ismerhettem meg általa, melyek létezését a tündérmeséknek se hittem el! Ezt nem vehetjük vissza egymástól.

 

Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba.

 

A felelősség- nem- vállalás és- hárítás mára össznépi élettevékenységgé vált.

 

Csodálatos képessége volt, hogy adott helyzetben sosem azt nézte, mit mondanak neki, mi történik vele, hanem mindig kristálytisztán átlátta a dolgokat, a lényegüket. Ezért nem is idegesítették fel az éles helyzetek, kívülállóként tudta átélni azokat, jellegzetes száraz iróniával reagálva a kihívásokra.

 

Ha egymás mellett töltenénk az életet, arra kérnélek, fogadd el, ha tudod: én nem akarok megszállottan küzdeni az idő múlása ellen. Nem becsvágyam, hogy hetvenévesen is ránctalan legyek. Azt kérném tőled: ha szeretsz, engedd nekem, hogy méltósággal járhassam végig az életem.

 

A közeledben akartam lenni. A testközeledben. Jó lett volna veled reggelizni, fürdeni, ágyba bújni. Melletted ébredni. Igazad van: ez tényleg hajszálra olyan, mint a spangli függés.

 

Egyél tehén szart! Hatmilliárd légy nem tévedhet! Nos, ugyanezt ábrázolják a nézettségi mutatók is.

 

Természetes információéhünkben vajon észrevesszük-e, mit nézünk nap mint nap, főként étkezéseink közepette? Szörnyethalt, meggyilkolt, felrobbant, megfulladt, agyonütött, szétroncsolt, szitává lőtt fele barátaink ránk nem tartozóan személyes tetemeit bámulva falatozunk. Már nem is érezzük, hogy leskelődünk, illetéktelenek vagyunk. Műkedvelő halottkémmé tettek bennünket. Na persze, mi nemigen ellenkeztünk. Csók a médiának.

 

Ne lopj! A kormány rühelli a konkurenciát!

 

Ha valami sérelem vagy baj éri, a fájdalmat félre kell tenni néhány napra, akár az esti lapot, olvasatlan. S mire egy hét múlva odanéz, másként látja már, miként a múlt heti újság hírei és szenzációi is elavulnak pár óra alatt. Szinte magától kikristályosodik minden.

 

Minden tele van veled: az illatoddal, a lényeddel, az érzékiségeddel. Nem tudlak nem bámulni. Érinteni szeretnélek.

 

Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra. Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba, s ez olyan, mintha időről időre- láncra vernék az embert.

 

A zenével mindent el lehet mondani. Persze, fül kell hozzá. Épp úgy, mint a társművészetekhez. E jelképes fül nélkül csak egyetlen dolog marad ki az ember életéből: a katarzis. Ha egy zenemű, kép, olvasmány vagy bármi felkavar és feszültséget kelt az emberben, az ember máris gazdagabb lett. Megérintette a művészet.

 

Nem olvasott a lélek gyógyításáról? Van-e különb orvosság, mint az emberi szó?

 

Már nem szeretlek, de még mindig veled küszködöm. Ezen az éghajlaton ritka az ilyen kemény tél, mint az idei. Mikor láttál utoljára havat? Hát ilyen vagy nekem. Te voltál a nem tipikus nő. Hány ilyen jut egy férfi életére? Egy? Kettő? Nem marasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az.

 

Az élet szép. Viszonylag.

 

Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk, de ezen elvek hirdetői vajon miért hiszik, hogy ettől pokolian okosak? Mindenesetre az álláspont kényelmes: én tudom ám, hogy mitől döcög a szekér, és nekem ez untig elég is. Majd éppen én szedegetem fel a göröngyöket az útból? Fenét, még áthajthat rajtam az ostoba kocsi.

 

Elkeserítő, tériszonyos, dekadens korban élünk!

 

Elkerülte figyelmedet a hír, hogy divatba jött a szerelem? Mostantól kezdve nem szégyenletesek az emberi érzelmek, talán még az sem ciki, ha olykor boldog az ember. Az értékek válságát felváltotta az értéktelenség válsága, hála az égnek.

 

A baljós vésztartalék-állapot. E tragikus tünet együttes a végsőkig kimerült, ám csak azért-sem alvó gyermekből zubog felszínre, mikor bekapcsol tartalékenergia-rendszere, felfokozva reakcióit, hangerejét, vásottsági hajlamait. Megőrjíti a- bármelykorú- dedet, s az elcsigázza, felőrli környezetét, heves költözködésre ingerelve távolabbi szomszédokat is.

 

Nekem egy szirén legyen nőies. Tőlem nyugodtan vezethet traktort, lehet aikido- bajnok, mord zsaru, patkolókovács vagy tűznyelő, akár még apáca is. Nem ezen múlik. Csak ne sötét gyűlölettel legyen tele az ő szíve.

 

Tudod, amikor még nagyon ifjú voltam, attól rettegtem, hogy jaj, csak középszerű ne legyek! A mostani kultúr nívón inkább ez a szlogen dívik: jaj, még csak középszerű se legyek! Ez az ars poetica sír le az irodalmi, zenei, filmes, satöbbi tevékenység zöméről.

 

Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Épp ezért le kellett lépnem, mielőtt végleg elérzelgősítenél.

 

A világ olyan (is), amilyennek látod. Ki mondta, hol, mikor, és miért? Felületesen szemlélve mennyire nem jelent semmit, s milyen sokat ér, amikor attól félsz, megbolondultál.

 

Az irigy ember élete a legszörnyűbb. Hiszen kénköves, pokolbéli gyűlölet fortyog benne, elsősorban önmaga iránt, s ezt kell átvinnie másokra, hogy kibírja a kínkamrát, amelyben sínylődni kényszerül: önmagát.

 

Nem akarlak annyira szeretni, hogy tökéletessé váljak tőle! Nem akarok megszelídülni, felpuhulni, ellágyulni! Inkább vad maradok, parázs, dühödt, lobbanékony! Nem fogok aforizmákban megnyilatkozni, nem leszek választékos, csiszolt, kifinomult!

 

Arra adom a fejem, hogy kettőnket megoldjam. Most sem sikerül. Sejtelmem sincs, mivel varázsol el nap mint nap. De amíg képes rá - istenem, varázsoljon!

 

Mi sem könnyebb, mint egy jókora hazugsággal azonosulni

 

Az idő tájt-  holtszerelmesen is-  gyanítani kezdtem: bár ez az életre szóló érzelem, a Rejtelmek Könyvében leírt igaz hevület, és valószínűleg kitart halálomig, az egyáltalán nem bizonyos, hogy mi ketten kitartunk egymás mellett, legfeljebb még néhány hónapig. Ugyanis ekkoriban érkeztünk el a válságponthoz. Még nem tudatosítottuk, de már sejtettük: rigolyáink azonosak velünk, nem csupán élet- társaink, és szerintünk semmi keresnivalónk egymás oldalán.

 

Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből.

 

Mindannyiunkban megfelelő aránytalanságban keverednek a férfi és női princípiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nő közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból.

 

Ha éppen közömbösen hagyott az élet, ha egy időre bensőleg is a köznapokhoz szürkültem, női aurám sem ragyogott köröttem: olyankor csupaszon is járkálhattam volna, az eb se pillant rám. Hanem mikor zúgott a vérem, és ruganyosnak éreztem porcikáimat, s szálldosva lépkedtem, és áttündökölt rajtam az életvarázs, megpörgettem magam körül pasasokat, nőket egyaránt. Miként mindenki más, ki épp e kivételes ajándék állapotában leledzik.

 

- Szerencsés ember: nem paranoiás.
- Annál is szerencsésebb: tök hülye.

 

Oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és megannyiszor újrakezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismétli a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne.

 

Ugyan ki dönti el, hol a határa annak, ami még ésszel felérhető? Én döntök saját korlátaim felől? Bizony! És ha nem eszkábálok korlátokat? Akkor szabad maradok.

 

Annyi a beteg elme, hogy hovatovább az egészséges szúr szemet.

 

Nem a rendszer, a társadalom az oka. A pénz. Erről van szó. Minél finomabb valami, annál több pénzért lehet hozzájutni, s a szíve mélyén mindenki ínyenc. Vagy ellenáll, vagy nem. A probléma csakis akkor oldódik meg, ha megvalósul egy emberek nélküli társadalom. Ugyanis, ahol csak két ember is van, az egyik biztos kalmárkodni kezd.

 

Tudod, milyen félelmetes fegyver a testem? Éjszakára mindig kinn hagyom a gardróbban, mert nem mernék benne aludni.

 

Á, nem vagyok én nyakra-főre alkoholista! Úgy vagyok, mint az állat: csak akkor iszok, ha szomjazok.

 

Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem.

 

A vágy nem intellektuális tényező, ez köztudott. Sőt, kifejezetten alkalmas arra, hogy bárkinek eszét vegye.

 

Amíg elkortyolom a kávét, kitart az álomduzzadt nyugalom. Amint kissé ébredezni kezdek, a világ összes nyavalyás gondja megszólít. A rádió földrengésről, szökőárról, tűzfészekről, robbantásokról, merényletekről, csillagháborúról, balesetekről tájékoztat. Az ember már reggel kénytelen azt hinni, hogy ez lesz az utolsó napja.

 

A hitehagyottak, és majdnem mindnyájan azok vagyunk, alig várják, hogy bálványt találjanak és imádhassák. Ha nincs jobb, vagy nincs olcsóbb, készek imádni az összecsukható ruhafogast, a csilingelő Madonnát, a műfogsor- löbbölő automatát. Ne akard velem megetetni, hogy nem adnál pár garast egy amulettért, amelyet elég a nyakadba lógatni ahhoz, hogy minden percben pontosan tudd: boldog vagy boldogtalan vagy-e éppen!?

 

Hála istennek, mindenki az érzelmi életének keríti a legnagyobb feneket. És mégis: volt-e valaha érzéketlenebb az emberiség? A skizó megszállta a Világot.

 

Az állatvédők nem alhatnak. Na de nem alhat e bolygón embervédő, természetvédő, semminő jogvédő sem. Itt már más sem esik, csak jogsérelem és savas eső.

 

Azok az emberek, akik hosszú ideje szeretettel áldott kapcsolatban élnek egymással, eltéphetetlenül összetartoznak. A boldogság nem mázol plakátot, nem püföl üstdobot.

 

Még bizonyosra vett érzelmeink is mily bizonytalanok, annak felismerésétől, hogy ebben nem létezik elég, mert még a végtelennek érzett is fokozható, s noha tegnapelőtt hinni véltem, hogy szerelmesebb aligha lehetek, most itt állok rémülten, a tegnapinál is fájóbb szerelmesen, és azt is sejteni kezdtem, mi jöhet holnap s azután.

 

Valakinek az életszentségét megsérteni ezer módon lehet, mindegyiket utálom és haragszom érte. A nem látható erőszak tömérdek esetét ismerve tudom: az embert szavakkal is irtózatosan rokkanttá lehet alázni.

 

Biztosan érdekes vagy, mint a legtöbb emberi lény, merj hát az lenni, akkor hamarabb és főként: igazán odafigyelnek rád, mint ha nyavalyogsz, érzelmeket zsarolsz.

 

Alighogy elveszett szemem elől, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyképpen magam mellett tartsam őt, ám képe pislákolt, nem vált meggyőzővé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna érzelmeimet, és a merszet sem nélkülöztem, hogy elmondjam. Utánaszámoltam, milyen régen öleltük egymást. Ezer év előtti együttlétünk ízei eláradtak bennem, s villamosszékerővel ráztak meg; e rengéstől egy megapolisz porrá omlott volna. Dühödten kikértem magamnak a szerelmi függést.

 

Egy pasast nem bír felizgatni, melyik bútordarab alatt lappang a hordott zoknija! Tökmindegy neki, hogy pofával lefelé vagy fölfelé teszi-e a fedőt az asztalra! Fel se érhet hozzá a vécépapír problematikája, miszerint annak a faltól kifelé, és nem fordítva kell tekerednie. Egy férfinak a munkájával egyenértékű a családja, és ha valami egy kicsit fontosabb, az a sütemény!

 

Tudod-e, hogy nem a hülyék kérdezgetnek folyton, sokkal inkább a gondolkodók?!

 

A magasabb rendű emlősök mindegyike álmodik, s aki álmodik, játszik is, s aki játszik, az intelligenciáról tesz tanúbizonyságot.

 

Kitört a boldogság. Látom, nem tetszik. Mai napság ez rém ciki. Nem is entellektüel, aki nem fetreng depresszióban.

 

Cseppet sem hiányolom az anyakönyvezett szerelmet. Sosem vágytam háztartásügyi karrierre, nem leszek dinasztiaalapítók utódainak hordozórakétája, és a bébiszitteri ambíciók is hiányoznak belőlem. Gondolom, ezzel minden eddigi eretnekségemet felülmúltam! Ha majd egyszer, netán levetem a pártát, nem azért fogom levetni, mert a társadalom nevű képződmény ezt várja el tőlem, gyereket sem nemzetem és egyházam javára szülnék, valamint azért sem, hogy általa végre megkéressem a kezem, hisz a párta nem fogamzásgátló.

 

Félsz fagylalgatott továbbra is. Nem az enyhe fajta, melytől hátborsódzva lopakodtam éjjelkor a temetőben. E fogvacogtató, dermesztő félelem zsigerig, csontvelőig és még mélyebbig hatott: nem magamért rettegtem, ez volt benne a legijesztőbb.

 

Mostanra a társadalom, mint erkölcsi fék, elkopott: már a szégyen sem visszatartó erő.

 

- Az alkohol nem visz be új jellemvonásokat, csak felerősíti a meglévőket.
- Ugye? Akit meglep valakinek a részeg viselkedése, az józanul se figyelt rá!

 

Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.

 

- Az alkohol nem visz be új jellemvonásokat, csak felerősíti a meglévőket.
- Ugye? Akit meglep valakinek a részeg viselkedése, az józanul se figyelt rá!

 

Valaki a hátam mögé lépett, oly szorosan, hogy éreztem tiszta illatát; testem, lelkem ráismert, hátralesnem sem kellett.

 

Nem is kell nagy fizikum az élethez. Ma már egy gyerek is tudja kezelni a gombot, amitől felrobban egy-két világrész.

 

- Szeretlek. (...)
- Ne hajigálózz rendhagyó igékkel.
- Nem rendhagyó, és nem is hagy rendet. Mindent felborít. De aztán minden a helyére kerül, csak máshová. Szeretlek. Fenekestől felforgatta az életemet. Majdnem elpusztultam tőle való félelmemben. Azután csaknem abba haltam bele, hogy milyen gyönyörű. Szeretlek. Sosem hittem volna, hogy egyszerre élni kezdek, és íme, csoda történt velem. Szeretlek.

 

A röpképtelen ember bárhová eljuthat a képzeletén, és többet - mert másként - lát, mint a legpöpecebb űrszonda.

 

Mindent éreztem és átéreztem, amit valaha is életül képzeltem, és ugyanennek az ellenkezőjét is; egyetlen ölelésünkben szerettem és gyűlöltem, szelíden és vadul; lelkem megáradt, testem elernyedt, gyönyörű őrület ringatott, röpített, s lágyan ejtett el, akár egy pihét.

 

Mondd meg, mit olvasol, és megmondom, ki vagy.

 

Az emberiség még elhaldokolgat egy kicsit. A szörnyű füstjeinkkel, szereinkkel mérgezett, ártó sugarakkal bombázott bolygó nem hal meg, hanem átszervezi az életet, kiiktatja az embert, mint egykoron a mamutot, azután újjáéledve talán megint kockázatos kísérletbe kezd, valamiféle- értelmesnek hitt- teremtményekkel. Az Apokalipszis csupán az ember vége.

 

Ugyanaz a táj valaki más lényének színpompás szövetén át nézve még igézetesebb.

 

Nem féltem többé, tőle s magamtól, megbékéltem a szeretéssel, amely oly elevenné tett, mint semmi más, elszabadultam a rabságból, ahová hajdan bezártam magam, s bár még nem tudtam, hová leszek ezután, mámorított a kitörés.

 

A meghalás mindig hiábavaló. Hát az élés?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.