Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vavyan Fable szép képes idézetek 1

Vavyan Fable eredeti nevén Molnár Éva, magyar regényíró
1956. március 20- án született

 

Eddig sem voltam közömbös a mellettem ülő közelségétől, de a gondolattól az áramütés állandósul szervezetemben, nem futkározik már a talpamtól ölemig és onnan a fejembe, elárad bennem, feszültséget kelt.

 

Regényeset mesél a csend.

 

Két ember közt a legrövidebb út egy mosoly.

 

Amit hajszolunk, az távolodik.

 

A boldogság az egy olyan különös, felemelő, ritka trallala-érzés

 

A szerelem abszolút keresztényies dolog. Házasság formájában magában foglalja a büntetést is.

 

A skizofréniával sosem vagy egyedül.

 

Nyugodtan lehet nem hinni a fehér és fekete mágiában; ez a fehér és fekete mágiát zavarja a legkevésbé.

 

Az embereket elvarázsolja a tehetség, pláne a zsenialitás. Azt imádják, bálványozzák benne, ami belőlük hiányzik, vagyis a teljességre való lehetőséget, sőt: képességet!

 

A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában.

 

Napi ezerkétszáz tapasztalatom van arról, hogy az emberiség körülbelül eljutott a falig. Világtendencia a kultúrában, hogy kezd felébredni a civilizációból, annak önhittségéből, vakságából, a merev nyakú tudományból és a mély mosóhatású mosóporokból. Ugyanis mindez nem kulcs a világhoz. Röhögtetően szuperspecializálódott minden, egyszerűen képtelenek vagyunk bármit látni, mint egészet, és ez teljes csőd. Körénk záródott egy önmagát végtelennek reklámozó gondolkodásmód. Ezt némely egyszerűbb elmék elementárisabban felfogják, mint a szupergondolkodók, mert ők nem az agyukat karátosítják, hanem éreznek; azt is, hogy arcba hazudják őket. Ha nem szerezzük vissza a teljességlátásunkat, akkor végünk.

 

Nemsokára hazamész, de kisvártatva azon kapod magad, hogy nem leled a helyedet. Valami világűrnyi nagy hiány fog gyötörni. Lesoványodsz, összeaszol. Egy napon rádöbbensz: vissza kell jönnöd. Ha megteszed, ha megérkezel, percek alatt lehiggadsz, megnyugszol. … Itt teljesen kisimulsz. Végül már ujjlenyomatod se lesz.

 

Romantikaigény tekintetében minden nő nimfomán.

 

Nincs is olyan szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Shakespeare kamuzik, egyébként sem ő írta saját darabjait, hanem Dan Brown, bár ez most mellékes, és vele együtt mindenki más hazug, aki a szerelmet létező valaminek tartja. Azt pedig bírósági tárgyalás nélkül, máglyán kéne megégetni, aki igaz szerelemről hablatyol

 

Kitettem egy matricát a hátsó ablakba: női vezető. És ha leparkolok valahol, akkor az utánam érkezők nagy tiszteletet tanúsítanak: a kocsim előtt és mögött legalább ötméternyi légüres teret hagynak.

 

A mindent tudás rém fárasztó lehet, a mindent- jobban- tudás pedig még sokkal jobban nyüstöli az elmét.

 

Vannak szerelmek, melyek emléke a sírig kitart. Na persze, ez nem csak szerelmekre, hanem egyéb sérelmekre is vonatkozik

 

Az emberiség boldogtalan. Úgy, ahogy van.

 

Seregnyi kétségbeesett ember keresgél, nem a mában, hanem a távoli, fészkes múltban-jövőben, csak éppen nem tudják, hogy mit, amiként a jelenükkel sem tudnak mit kezdeni.

 

- Rémes passzban vagyok. Az önbizalmam lement a pincébe.

- Van ez így. Az ember időnként férjhez megy - és akkor mélyen lemegy neki.

 

Az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagos legyél.

 

Az ún. modern ember régen és csaknem tökéletesen elfelejtette, hogy ő társas lény. És most sehogy sem érti, miért olyan sérülékeny.

 

Hajdan az emberek kevésbé irtóztak az elmúlástól, haláltól, és ez kifejezésre jutott a sírkultúrájukban is.

 

Mikortól, mitől lesz az ember felnőtt? Melyik életnapon válik képessé arra, hogy felülemelkedjék önmagán? Egyáltalán remélhet-e ilyen változást?

 

Manapság már minden szar jogdíjas! Aforizmagyűjtemények, ismeretterjesztő könyvek, minden, minden! Halálra szánták a szállóigét! A régi szép idők verselői még halhatatlanná váltak azáltal, hogy soraik átmentek a köznyelvbe (lásd: "Országomat egy lóért!"), mára ennek vége! A szerző és a kiadó hozzájárulása nélkül tilos dúdolni, idézni, használni ama dalokat, gondolatokat, igéket, amelyeket szerzőjük felnyalt, begyűjtött, összeszedett innen-onnan. Ó, igen, a régi méreg! Ha valaki saját kútfőből teremt elő gondolatokat, nem védeti le még a rágondolás jogát is, hiszen - van miből! - bőven buzognak ötletei, és mert ilyeténképpen gazdag, hát adni s nem eladni akar.

 

Könnyű azt szeretni, aki viszontszeret. De nem ez kunszt, hanem hogy azt kedveld, aki utál téged!

 

a persze, a nem létező Mikulás! Biztosan ott szorong mellette a szüzességem is! Ja, és a holtig tartó, lángoló szerelem! Az örök hűség! Az életre szóló barátság! A rendes főnök! Az őszinteség, meg a becsület! Persze még hosszan sorolhatnám a nem létező fogalmakat.

 

A barát az a személy, aki közelről ismer, és mégis szeret téged.

 

Olyan furcsa, ha az ember szerelmes, akkor egy pillantás, egy mozdulat, egy érintés csodával ér fel.

 

Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva.

 

Kertváros: próbálj meg olyasmit tenni, amit szomszédod nem vesz észre, s ha ez sikerül: csodát tettél!

 

Régebben az ember kénytelen volt a saját fejét törni, ha valamilyen problémája támadt. A mai, könnyített világban fánton- fánt mások mondják meg, mit miként tegyél, mi az okosság. Biztos jól van ez így, csak épp azt nem értem, hogy akkor meg miért lettek a népek még sokkal hangyásabbak?

 

Mi a rossebért tart az emberbarátokat, ha azok nem mondják meg a frankót!? Igaz, ehhez előbb önmagamnak kéne bevallanom, mi a gáz.

 

Akármilyen tökéletes vagy is, amilyen persze nem lehetsz, (...), mindig lesz valaki, aki megmondja, hogy ez így nem jó! Nem lehetsz kóser mindenkinek. Nem is lehetsz mindig egyenletesen a zsenialitásod teljében, ugyanis gyarló matériából: emberből vagy.

 

- Mi van az emberekkel? Tévéhipnózis, bio lepedő, varázsinga, paradicsomos fürdő...?! Normálisak?!

- Persze. (…) Végre keresik a kiutat a civilizációs stresszből. Lázasan, túlzásokkal, miként illik. A végén tán még a lelküket is megtalálják

 

Te egy porcukormókus vagy, napozni lehet a szívednél.

 

Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán el jő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.

 

A neurózisosság ma már teljesen szokványos állapot- érveltem. - Akinek semmilyen dili baja nincs, azt szagold meg; az illető valószínűleg halott.

 

Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet.

 

A biztonság gyáván kerül téged.

 

A minap kérkedett előttem egy könyvíró, de énekes, festő, filmes, bár akármi is lehetett volna: ő bizony éberen figyeli az eladási listákat. Reszkessen, aki bevág elé, ő ugyanis különféle álneveken szétfikázza a riválist a netes fórumokon. Egykettőre ő lesz itt a főtoplistás! Te is voltál ember, mondtam neki részvevőn. Ez teljesen lepattogzott róla, mivel impregnálta magát erkölcsi tartás ellen. Mindent összevetve ma is aktuális Juvenalis mondása: nehéz szatírát nem írni.

 

Nem nagy kunszt szemtől szembe szeretni valakit. Szeresd pár ezer kilométernyi messzeségből. Ha erre is képes vagy, akkor már kezded megérdemelni.

  

Az élet legörömtelibb, legszebb, legfurcsább dolgai nem anyagszerűek, nem ragadhatod meg őket a kezeddel. Nem a tapogatható, összerabolható fizikai valóság világába tartoznak. Ők érintenek meg téged, ha megérdemled, vagy ha rászolgáltál. Te csupán a lelkeddel illetheted őket.

 

Hallatlan, milyen cinizmussal öveznek bennünket, szánandó sorsú női lényeket, a reklámhiénák! Beül egy pali a képernyőm kellős közepébe, nyakon ragad egy flakont, és lihegni kezd, micsoda szuper mosogatószert tart a kezében. Ezzel az asszonyember csak mosogat és mosogat és mosogat és mosogat, a kifulladásig. A következő filmen egy teleaggatott szárítókötelet látsz, amely körüléri az Egyenlítőt, szellő habozza rajta a rengeteg lafancot, és kiderül, hogy az ő mosóporukkal csak mosol és mosol és mosol és mosol és mosol és mosol, rogyásig. Azután, nyilván pihentetőül, jön az újabb film, amelyben egy szépséges leány tánclépésben szálldos ház szerte, kéjes őrjöngéssel mosdosva ajtót, ablakot, bútort, padlót, miként Hófehérke. A néző várja, hogy vállára szálljanak a galambok, s hazahömpölyögjenek a hét törpék. A férfiak azt akarják belénk szuggerálni, hogy mi, nők, imádunk robotolni. Nem imádjuk a gályázást! Utáljuk és utáljuk és utáljuk és utáljuk!

 

A válás olyan tragédia, amely egy idő után már gyanúsan hasonlít a megkönnyebbülésre

 

A düh is a szenvedély egyik megnyilvánulási formája, akárcsak a szerelem. Szorult helyzetben az előbbi helyettesíti az utóbbit, habár mindenki tudja, hogy ez nem az igazi. Mindenki tudja: előtte és utána. A dühroham közepette azonban bármi bármivel felcserélhető.

 

- A nők férfiagyvelőt esznek vacsorára.

- Azért soványak.

 

Minél magasabb fokú egy civilizáció, annál többen szorulnak testőrre.

 

Hiszen itt egyfolytában vérfürdőznek az emberek; aki mégsem, az azért jár moziba, azért néz híradót, azért vesz napilapot, hogy kivegye a részét mások ilyetén mulatságaiból, legalább egy-egy felszínes borzongás erejéig. Mai napság a civilizált ember olyannyira zsibbadt mások gyötrelmeire, miként egy állkapocs a szájsebésznél.

 

Nem okos dolog, ha az embertöprengésbe merül, mert legfeljebb elbizonytalanodik, előbbre aligha jut.

 

Olvasni is próbáltam, de képtelenül kevés könyv bírt lekötni. Kifestettem a házat, hatalmas takarításokat csaptam, dühödten gondoztam a kertet, írni tanítottam a papagájodat, beszélni a kutyát, roskadtra dolgoztam magam, még a szabadidőmben is bűnözőket hajkurásztam, gyilkos szigorú kiképzőtáborban nyaraltam, lovagolni és latin táncórákra jártam, még egy rabszolgatartó tamagocsit is beszereztem, és azt boldogságban tartottam, míg meg nem halt, ám semmi, de semmi nem bírt pótolni téged.

 

Az egész Világegyetemben csak egy morzsa vagyok. Nem törekszem több lenni.

 

Próbáltam visszaidézni saját kisgyermek- és kamaszkoromat. Akkoriban jóval kevesebb földi istenséget kreáltunk magunknak, a média is elegánsabban szolgálta ki fétisigényünket. Mégis, valójában most tengődünk totemszegény módon, midőn a planéta minden négyzetméterére jut egy csinált ikon, idol vagy sztár. Éppen ezért oly sírni valóan bálvány híjas a kor, amelyben élünk.

 

Úgy látom, jelenkori életünk hívatlan publikum előtt zajlik. Ez a kukkoló tömeg minden történést zsigeri szinten leszól, kritizál. Ily módon durván megsértik a szabadságomat, az életem megéléséhez, a hibáim elkövetéséhez, az örömeim intimitásához, a tökéletlenséghez való jogomat. Utóbbin azt értem, hogy jogom van nem megfelelni mások elvárásainak. Végtére is itt vannak nekem az enyémek. Szóval az életünk inkább állóvízben röfögés hascsikarással.

 

Senki nem képes arra, hogy kicserélje egy másik lény személyiségét; a legtöbben még önmagunkkal sem boldogulunk. Effélére vállalkozni annyi, mint fejest ugrani egy dúsan lakott kígyóverembe.

 

A Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után!

 

Engem nem dob fel az egysíkú világlátás. Az ember nem ez vagy az, hanem maga a sokféleség.

 

Van egy ősrégi alap értékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárás emberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, "szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyűlölő leszel.

 

Az élet a lélek álma.

 

Rosszul viselem a koromat. Azt, amelyben élek. A legenda szerint Szaisz egyiptomi városban volt egy lepellel letakart kép, és aki az átkos fátylat fellebbentette, többé nem mosolygott. Úgy látom, az emberiség önhibáján belül szaiszi fátylas korszakba jutott.

 

Ha ilyen igazságtalan a földi berendezkedés, miért ne lenne hasonló a mennyei is?

 

Éreztem, hogy lányom vagy fiam születik, és igazam lett!

 

A mai emberek abban hisznek, hogy az élet szakadatlan hejehuja. Rettegünk a konfliktustól, a lelki-fizikai fájdalomtól, a kudarctól, a hullámvölgytől. A tökéletlen külsőtől, az öregedéstől, a haláltól. Mintha az egész életünknek zavartalan állóvízben röfögésnek kéne lennie, has vakarással.

 

Sokan önként mondanak le elemi jogaikról, amikor médiás vagy internetes közönség elé tárulkoznak. (...) Az a céljuk, hogy megmutassák magukat, elismerésre vágyódnak. Többnyire sajnos arra eszmélnek, hogy az arctalan falka prédájává váltak. Részemről továbbra is a személyes kapcsolatokban hiszek.

 

Mindenkinek, aki nagyon valamilyen, büdösül népes az ellentábora.

 

Lobotómiásként se látnám sportnak, amit a hobbi vadölők művelnek. Mióta a vadászat, mint elannyi más passzió, eltömegesedett és iparággá züllött, kiveszett belőle minden tolerálható

KépKép

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:))

(Marianela, 2013.08.09 18:11)

Köszike!!

Re: :))

(mama, 2014.07.01 07:01)

Szívesen és gratulálok Marienela Szerkesztőnek!Üdv:mama

Re: :))

(Evelin, 2015.10.06 08:45)

Szép))EVELIN

mama

(mama, 2013.07.09 06:48)

SZÉÉÉÉP!