Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Charles Baudelaire

Ki árnyak után kész szaladni, mindig rosszul jár, amiért nem tudott a helyén maradni.

 

Egy rózsaszín kék titkos alkonyatban

kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,

mint búcsúterhes hosszú zokogás;

 

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,

s kövér gyom burjánzik buján.

 

Mély, bűvös bájjal részegítve jár át

a múlt, ha a jelenben éledő!

 

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,

s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!

De az Ember elé remény reményre csillan

s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

  

Ne hagyd az álmok jussát,

szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!

 

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,

gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!

Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;

alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

 

Az Emberiség Koponyáján

a Szerelem ül,

fenn trónol, vigyorral a száján

és szemtelenül.

 

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!

 

A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül.

 

Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül,

a púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt,

hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül

jótetteid terítsd az út szőnyegeként.

 

Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.

 

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

 

Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,

mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,

s olykor párfőmösen vegyül ő is a bálba,

s az őrület közé iróniája csap!

 

És mint a lemenő nap a sarki pokolban,

vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

 

Nedves az ajkam, és érett a tudományra,

az antik Tudatot fojtani céda ágyba,

győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:

vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.

 

A szerelem félreértés, a teljesség beteljesíthetetlen igénye.

 

s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,

s a párás tükröt, elhalt lobogást

hű kézzel és ragyogva megújítja.

 

A képzelet a valóság királynője.

 

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,

vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki

gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné

s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

 

Sohasem menthető, hogy valaki gonosz, de valami érdem van benne, ha az ember tudja, hogy az; és a legjóvátehetetlenebb bűn: butaságból tenni rosszat.

 

Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.

 

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek

oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;

s mint koldus éteti öntestén férgeit,

mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek. charles-baudelaire-1.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.