Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar népmesék 2

A kismalac és a farkas

 

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

- Nem eresztelek bíz én, mert megeszel.

- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

- Ugyan kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malac beeresztette azt is.

De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

- Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is: de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön hátul befelé, egyenesen abba menjen be.

Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.

A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen, segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott fára mászni.

Nagy sokára az után elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

- Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy nem látták többet.

A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, felé se mertek menni a háza tájának a farkasok!

 

A kiváncsi kisbéka

 

A börzsönyi hegyek között, a sûrû erdõ szélén, egy piros tetõs házban élt három kislány. A piros tetõs ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt.

Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.

A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetû volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.

Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.

- Mi ez? Mi ez? - brekegett a három kicsi.

- Aludttej - mondta békamama. - Leengedték, hogy jó hideg legyen.

- Késobb majd felhúzzák? - Kérdezte Kvak.

- Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.

- Utazzunk fel az aludttejjel! - kiáltotta Kvik és Kvak.

- Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! - szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.

Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellos közepén. Könnyû lábacskájuk alig hagyott nyomott az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta õket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.

A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:

- Kisbékák, gyönyörû kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!

- Befõttesüvegbe rakjuk mind a kettõt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ja jó idõ jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! - mondta a legnagyobb kislány.

Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy õk mindörökre bezárva éljenek? Idõjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?

Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút huvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! - az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik és Kvak hazatért az öreg kút hûs mélyére.

A három kislány csalódottan bámult utánuk.

- Gyáva békák! - mondta a legnagyobb kislány.

- Talán a mamájuk hívta õket haza - vélekedett a középsõ.

- Vagy a testvérkéjük - így gondolta a harmadik.

 

A veréb- páva

 

Egy veréb olyan szeretett volna lenni, mint a páva. Mennyire irigyelte a hatalmas madár büszke járását, magasan tartott fejét, széttárt farktollainak óriáskerekét! “Ilyen szeretnék lenni én is – határozta el magában. – Akkor majd biztosan csodálni fog mindenki!” Kinyújtotta a nyakát, jól teleszívta a tüdejét, hogy soványka mellkasa felduzzadt, farktollait széttárta, és megpróbált olyan elõkelõen lépdelni, ahogyan a pávától látta. Így tipegett föl-alá, és fölöttébb büszkének érezte magát. Mikor egy ideig így páváskodott, érezni kezdte, hogy a szokatlan tartás nehezére esik. Fájt a nyaka, sajgott a lába, de a legnagyobb baja az volt, hogy a többi madár, a felfuvalkodott feketerigó, az örökké tollászkodó kanári, de még az oktondi kacsa is mind kinevették a veréb-pávát. A veréb hamarosan megelégelte a dolgot. “Nem tetszik nekem a páváskodás, torkig vagyok az egésszel. Mostantól megint veréb módjára fogok viselkedni.” De mikor megpróbált újra veréb módjára járni, nem sikerült neki, Ahelyett, hogy lépkedett volna, mint azelõtt, egyszerre szökdécselni kezdett, és sehogy máshogy nem ment neki többé! Így tanultak meg a verebek ugrálni.

 

A szürke ló

 

Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

- Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

- Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.

- Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.

- Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.

- Már hogy volna - feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam - mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.

- Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

- Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott. Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:

- De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.

- Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van - mondja az öreg róka, azzal maga ment ki.

Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.

- Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:

- Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

- Hát csak úgy - felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére - a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

- Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt - vitte egyenesen a gazdájához.

- No, gazdám, hoztam magamnak társat.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna. Forrás: M.E.K

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.