Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló spanyol népmesék

2011.11.20

Az oroszlánfejű szamár

 

Élt egyszer valamikor réges-régen egy szamár, még nagyapám öregapjának idejében. Ez a szamár egy vadászboltban szolgált, teherhordó és szaladjide-szaladjoda volt egyben. Mindezért csupán néhány rosszul meghegyezett zabszemet és egy csomó ütlegelést kapott fizetségül. Keserves, mostoha sorsa volt bizony szegénynek.

Esténként, amikor a munkát abbahagyhatta végre, hátrament az istálló mögé a kertbe, és egy almafának nekidőlve keservesen zokogott mostoha sorsán. A legnagyobb bánata az volt, hogy a gyerekek is kicsúfolták, valahányszor találkoztak vele az utcán, szamárfüleket mutattak neki, és gúnyosan iáztak előtte.

Történt azonban egy nap, hogy a gazdája elutazott oroszlánvadászatra, Afrikába. A szamár, amíg oda volt a gazdája, unalmában egyszer besétált a boltba, ahová eddig még sohase merészkedett be. Hanem szeme-szája is tátva maradt a csodálkozástól, mert volt ám ott látnivaló, amennyi csak belefért a szemébe! Garmadákban álltak a vadászfegyverek a sarokban, a falakon meg különféle szarvasagancsok, vaddisznófejek lógtak, a padlót jegesmedve, mosómedve bundák borították, s volt ott többek között egy oroszlánforma valami is. Amikor megpillantotta barátunk, ugyancsak megijedt tőle, de az oroszlán meg se moccant, rá se hederített a szamárra, így hát közelebb merészkedett hozzá. S látta ám, hogy nem is igazi oroszlán, csak a bőre lapult ott, a fejével együtt kiterítve a földön.

- Mi történne, ha kicsit belebújnék? - nézte tűnődve. - Roppant kíváncsi vagyok, hogy állna nekem ez az oroszlánjelmez!

Egy pillanat alatt belebújt az oroszlánbőrbe. Tükröt nem talált sehol az üzletben, így hát kisétált a ház elé, mert volt ott egy térdig érő kis tó, annak a tükrében akarta megnézni magát, hogy hogyan is mutatna, ha történetesen oroszlánként látta volna meg a napvilágot.

Ahogy kidugta az orrát az üzletből, néhány ismerős gyerekbe botlott. De azok, ahelyett hogy iáztak volna, mint máskor, hanyatt-homlok rohantak el előle, kétségbeesetten kiáltozva segítségért.

- Vajon mi történhetett, hogy megijedtek tőlem még azok is, akik eddig gúnyoltak? - morfondírozott magában.

S ahogy tovább ballagott, mindenfelé rémülten vágtattak be a házakba az emberek, úgyhogy szegény szánni való szamarunk is elveszítette a fejét, és ő maga is rémült, vad trappolásba kezdett. Igen ám, de ahogy ügetett, anélkül hogy észrevette volna, lecsúszott a hátáról az oroszlánbőr, és mindenki láthatta, hogy nem oroszlán ő, hanem csak egy közönséges szamár.

És az emberek, éppen azok, akik nem sokkal azelőtt úgy megrémültek tőle, botokkal kezdték hajkurászni, és a gyerekek megint szamárfület mutattak neki.

Teherhordás közben időnként még ma is tűnődve csóválja szegény szánni való szamarunk nagy busa fejét, mert nem fér a kobakjába sehogy se, ami történt vele. Hogy egy oroszlánbőrbe bújt szamártól mért ijed meg mindenki, és hogy ugyan miért nem fél ugyanattól a szamártól senki sem, ha véletlenül nincsen rajta oroszlánbőr, ami eltakarja?

 

Sárkány a rózsabokorban

 

Volt egyszer egy király, annak három leánya. Egyszer a király messzi útra indult egy városba. Megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. A legnagyobb lány ruhát kívánt. A középső köpönyeget. A legkisebb lány meg azt mondta

- Édesapám, arra kérném, hozzon nekem egy szép rózsát.

Útra kelt a király, és elért a nagy városba. Mikor hazaindult, megvette a ruhát meg a köpenyt a két nagyobbik lánynak. De rózsát, akárhogy is keresett, egyet se talált. Hát rózsa nélkül indult hazafelé.

Hazamenet egy kert mellett vitt az útja. A kert telis-tele volt virágzó rózsabokorral. A király arca felderült. "No, végre mégis meglesz a kislányom rózsája!" Leszállt a lováról, hogy leszakítson egy rózsaszálat. A temérdek rózsa közül kiválasztotta a legszebbiket. De alighogy levágta, előbújt a bokorból egy sárkány, és rárivallt:

- Ki engedte meg, hogy lemessed ezt a rózsát?!

- Ide figyelj - válaszolt a király -, király vagyok, van három lányom. Utazásról térek haza, mindenik lányomnak vinnék valamit. A két idősebb ruhát meg köpenyt kívánt, megvettem a városban. De a legkisebbik egy rózsát kért tőlem. A városban rózsát nem találtam. Hát bizony, beléptem ebbe a kertbe, hogy leszakasszak egyet.

- Jól van -,felelte a sárkány. - Viheted a rózsát, de holnap ide jöjj a legkisebb lányoddal. Mert ha nem, az életeddel játszol.

Hazament a király. Szétosztotta az ajándékokat a lányainak, aztán nagy búsan visszavonult a szobájába. Bement hozzá a legkisebb lánya.

- Édesapám, miért olyan szomorú? A király csak sóhajtott:

- Ó, édes leányom, ha tudnád, milyen nagy bajban vagyok!

- Mi nyomja a szívét, édesapám?

- No, hát ide hallgass, édes lányom: a városban nem találtam egy szál rózsát sem. A te rózsádra hazajövet egy kertben leltem. Hát amikor a rózsát lenyisszantom, előbújik egy sárkány, és megparancsolja, hogy holnap vigyelek hozzá.

A királylány felnevetett.

- Sose búsuljon ezen, édesapám, elmegyek én a sárkányhoz! Másnap reggel megnyergeltet a király két lovat, és útra kelnek.

Meg is érkeznek a rózsakerthez, de nem találnak ott egy lelket se. A kertben megpillantanak egy kastélyt, belépnek. A kastély üres, kihalt. Nincs benne senki. A középső teremben egy terített asztal áll, megrakva finom ételekkel. Leültek, ettek. Mikor jóllaktak, visszamentek a kertbe, sétálgattak, de most sem találkoztak egy lélekkel se.

Estefelé ismét bementek az ebédlőterembe. Az asztal újra csak tele a legjobb, legízletesebb ételekkel.

Leszállt az éj, benyitottak néhány szobába. Az egyikben vetett ágyat találtak. Bementek, lepihentek. Közben sehol egy teremtett lélek. Másnap reggel már várta őket a reggeli. Falatozás után az apa a lányához fordult:

- No, édes lányom, nekem most el kell mennem. Téged itt, hagylak - ezzel el is ment. A lány meg ott maradt, és félelmében keservesen sírva fakadt; nem tudta, mi lesz vele.

Megint csak kiment a kertbe. Amint így bolyongott, egyszerre csak előtte áll a sárkány.

- Ne félj tőlem, királylány - mondta -, légy a feleségem. Add szavadat, hogy eljössz hozzám feleségül!

A leányka először vonakodott, de végre is beleegyezett. Erre a sárkány asztalhoz vezette. Láthatatlan kezek szolgáltak fel nekik. Akárcsak délután az uzsonnánál és este a vacsoránál. Vacsora után kinyílt a királylány hálószobájának ajtaja. Bement, és lefeküdt aludni.

Másnap reggel, ahogy felkelt, hát ki vár rá az ebédlőteremben, mint egy gyönyörű herceg. A lány az első pillanatban szólni se tudott a meglepetéstől. Aztán megkérdezte:

- Ki vagy, te ismeretlen?

A herceg megfogta a kezét, és így szólt:

- Én vagyok a te sárkányod. Sárkánnyá varázsoltak, és addig tartott a varázslat, amíg akadt valaki, aki feleségül jön hozzám.

Megölelték, megcsókolták egymást. Most már nem volt más hátra, mint hogy megtartsák a lakodalmat.

Boldogan éltek, sok fogolypecsenyét ettek. De nekem nem adtak belőle. Csak egy kis bábut adtak, az is vajból volt.

Mivel éppen nyár volt, az is elolvadt hamar.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.