Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló portugál népmesék

Mese az együgyű emberről

 

Élt egyszer egy asszony, akinek az ura roppant együgyű ember volt.

Ha egyedül hagyta az urát, az együgyű ember hamarosan felfordította az egész házat, ha pedig a piacra küldte, a férfi semmit nem tudott megvenni vagy eladni rendes áron.

Egy szép napon az asszony megint elküldte urát a piacra, hogy adjon el egy vég vásznat, de mielőtt útnak eresztette volna, még a lelkére kötötte:

- Olyan embernek vagy asszonynak ne add el a portékádat, aki sokat locsog, mert az csak be akar csapni téged.

A férfi kiment hát a piacra, de ott mindenki nagyon sokat beszélt, úgyhogy bárki kérte a portékáját, mindig csak azt mondta:

- Neked nem adom, mert túl sokat beszélsz.

Így persze nem sikerült eladni a vásznat. Megindult hát vele hazafelé, s útközben egy kápolnához ért. Be is tért oda, hogy elmondjon egy imát a faragott szent előtt. Ahogy ott imádkozik, egyszerre ünnepi harangszót hall odakintről. Felpattant, otthagyta a földön a portékáját, és kiment, hogy lássa az ünnepséget.

Mire visszatért, valaki ellopta a vég vásznat. Odafordult hát a faragott emberhez, és így szólt:

- Ohó, már értem, te vetted meg a portékámat, csak nem akartál kijönni érte a piacra, restellted a fáradtságot! No, akkor hát add meg az árát is!

A faragott szent azonban csak állt mozdulatlanul, és nem adta oda neki a pénzt. Az ember lassacskán dühbe jött, végül pedig nekitámadt a szentnek, és az öklével akkorát csapott rá, hogy letaszította az oltárról.

Ebben a pillanatban a szent lábához rakott alamizsnából legurult öt fillér az együgyű ember elé.

- Jól van, így már becsületesen megfizetted a vásznat - mondotta az ember elégedetten, felszedte a filléreket, otthagyta a faragott szentet a földön, és indult tovább, hazafelé.

Amikor hazaért, elmesélte a feleségének az egész történetet, és odaadta neki az öt fillért.

Később egyszer, mikor megint hetivásár volt, az asszony újra elküldte őt a piacra, hogy vegyen két tucat varrótűt. Az ember elment a piacra, aztán hazajött, de nem szólt egy szót sem.

- Hoztál tűt? - kérdezte a felesége-

- Tűt? - mondta az ember. - Vagy úgy, igaz is...Vettem tűt a piacon, de tudod, hazafelé jövet találkoztam egy ökrös szekérrel, amin trágyát vittek. Az ökrök megcsökönyösödtek, én meg segítettem tolni a szekeret: de nem bírtam a szekeret is tolni, meg a tűket is tartani: bedobtam hát mind a kocsiba: később pedig nem tudtam megtalálni a tűket a trágya között.

- Ó, a jó isten áldjon meg, te szerencsétlen! Bolond vagy, hogy a trágyába dobtad a tűket? Az ilyesmit az ember beletűzi a dolmányába.

- Igaz, igaz, jól mondod - legközelebb majd így csinálom.

Ezután nemsokára elküldte őt a felesége a kovácshoz, hogy hozza haza a járomszögeket. Az együgyű ember el is hozta a kovácstól az ökrök jármába való szögeket, de úgy hozta, hogy valamennyit beletűzdelte a dolmányába, és egészen szétszaggatta velük a ruháját.

- Ó, te szerencsétlen, megbolondultál? Hát így szétszaggattad a ruhádat?

- Igen, hát hogyan hoztam volna haza máskülönben a járomszögeket?

- Még ezt kérded? Hát egy batyuba kellett volna beleraknod, és a válladra venned.

- Igaz, igaz, jól mondod - legközelebb majd így csinálom.

Egyszer aztán a felesége elküldte őt a vásárra, hogy vegyen egy malacot. Az együgyű ember meg is vette a malacot: aztán megragadta a nyakánál fogva, és a vállára vette, így vitte haza. Mire hazaért vele, a malac megfulladt.

Ahogy a felesége meglátta, felkiáltott:

- Jaj, mit csináltál már megint, az isten áldjon meg! Megfojtottad a malacot, te boldogtalan!

- De hát hogyan kellett volna hazahoznom?

- Még ezt sem tudod? Kötőféken kellett volna vezetned, és bottal hajtanod.

- Igaz, igaz, jól mondod. Legközelebb majd így csinálom.

Egyszer aztán azért küldte el a felesége a hetivásárra, hogy vegyen egy korsót. Az együgyű ember megvette a korsót, kötőféket kötött a korsó nyakára, és húzni kezdte maga után a földön. Mire hazaért, a korsónak híre-hamva se volt, csak a füle fityegett a kötélen, ennyi maradt meg belőle. Ahogy az asszony meglátta a korsó fülét, felkiáltott:

- Istenem, istenem, sírba viszel engem, te együgyű ember! Többet nem küldelek el a hetivásárra.

- Persze, persze, igazad van. Eredj csak te inkább, én majd itthon maradok.

Így hát a legközelebbi hetivásárra az asszony ment el. De mielőtt elindult volna, még ellátta az urát tanácsokkal:

- Ide hallgass, barátom - mondta. - Ügyelj, hogy a kecskék be ne menjenek a kukoricába. Ne menj le a pincébe, és ne nyúlj a hordóhoz, nehogy kifolyasd belőle a bort. Ne nyúlj a köcsögökhöz se, mert abban lúgkő van - mondotta az asszony, holott cukor volt benne -, és ha belekóstolsz, akkor menten meghalsz. Vigyázz nagyon a kotlósra, nehogy valami baja essék.

Az asszony elment a piacra: de alighogy kitette a lábát a házból, az együgyű ura vágott magának egy jókora szelet sonkát, és megsütötte ( persze azért, hogy megegye, szegény bolond!). Aztán lement a pincébe, hogy egy pohár bort hozzon magának, de közben elgurult  a hordó dugója. A dugó helyett bedugta hát a hordót az ujjával, és ott maradt állva.

Ebben a pillanatban beszaladt hozzá a kutyája. Odahívta a kutyát, s farkával bedugaszolta a hordót. No, gondolta magában, most végre nekiláthat a sonkának és a pohár borocskának.

De mielőtt még falatozni kezdett volna, kiabáltak neki odakintről, kihívták, mert a kecskék mind bementek a kukoricába. Sietve leszaladt hát a pincébe, és hívta a kutyáját. A kutya kirohant, otthagyta a hordót, s a bor kezdett szépen kiömleni belőle.

Mire az együgyű ember visszatért, már az egész pince borban úszott, s a bor mind kifolyt. Fogta hát a liszteszsákokat, és sorjában mind kiöntötte a földre, hogy felitassa a liszttel a sok bort, és a felesége ne vegye majd észre a dolgot, ha hazajön. Közben egy róka rászabadult a kotlóstyúkra, és elvitte. Erre már aztán az együgyű ember sírva fakadt.

- Jaj, édes jó istenem! Nincs szerencsém, nincs szerencsém! Most már igazán nem tudom, hogy mitévő legyek!

Odament hát elkeseredésében a cukros köcsöghöz, és megkóstolta, mert azt hitte, hogy méreg van benne, és meg akart halni. De mivel a cukor jó édes volt, nagyon ízlett neki, lassacskán mind megeszegette. Aztán az egyik szekrényben lépes mézet talált: azt is megette, mert úgy képzelte, hogy akkor majd hamarább meghal: márpedig sietős volt neki a halál, mert nem akarta bevárni a feleségét, vagyis inkább az asszony perlekedését, ha majd hazajön.

De lassan-lassan észrevette, hogy eddig még nem halt meg egy szikrát sem. Fogta hát a cséphadarót, és elkezdett hadonászni a levegőben, hogy agyoncsapja magát vele! A cséphadaró azonban kiesett a kezéből, ő meg hanyatt vágódott a szoba másik sarkába.

Végül aztán, miután tapasztalta, hogy még mindig nem halt meg, beleült a kotlós fészkébe, és nekifogott, hogy kiköltse a tojásokat. Itt üldögélt, s szomorúan kotkodácsolt:

- Kot-kot, kot-kot...

Így talált rá a felesége.

- Jaj, te szerencsétlen! - kiáltott fel az asszony.

- Kot-kot, kot-kot...

Nézte az asszony egy darabig, ahogy ott ült, hogy kiköltse a tojásokat, aztán alaposan lehordta, de a végén azt mondta neki:

- Állj már föl onnét, te kedves bolondom!

Aztán mindent megbocsájtott neki, és szent lett a béke közöttük.

Fordította: Ottlik Géza 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.