Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló lett népmesék

A fecske és a kígyó

 

Réges-régen, a vízözön idején egy óriási bárkán lelt menedéket ember és állat. Egyszer azonban léket kapott a bárka, megrettentek mindahányan, hogy odavesznek, ha gyorsan nem segítenek a bajon. A kígyó felajánlotta, hogy tulajdon testével tömi el a rést, ha a vízözön elmúltával zsákmányul kapja a legédesebb vért.

A bárka utasai ráálltak az alkura. Mikor aztán elmúlt a vízözön, a kígyó követelte a kialkudott fizetséget. Az emberek a szúnyogra bízták, induljon el, s tudja meg, melyik élőlény vére a legédesebb. Röpködött a szúnyog reggeltől estig, belekóstolt ebbe is, abba is, végül úgy találta, hogy az ember vére a legédesebb. Mikor visszafelé röpült, hogy elmondja a kígyónak, amit megtudott, összetalálkozott a fecskével, s az megkérdezte:

- No, melyik vér ízlett legjobban? Melyik a legédesebb?

- Az emberé! - válaszolt a szúnyog. - Megyek is, és elmondom a kígyónak. A fecske azonban szerette az embereket, meg akarta őket menteni a kígyótól, ezért lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy az ne tudjon beszélni.

Mikor aztán a szúnyog visszatért a kígyóhoz, egy árva kukkot sem tudott szólni, egyre csak zümmögött:

- Mzzz...zzzz...

Az ember is, a kígyó is csak csodálkozott, ugyan miféle beszéd ez. S ekkor megszólalt a fecske:

- Én bizony értem, mit akar mondani a szúnyog! Azt mondogatja, hogy a béka vére a legédesebb!

Nagyon megharagudott a kígyó, mert utálta a békahúst, mióta a világ világ. Mérgében a fecske felé sújtott, de elhibázta, s csak a farktollaiból szakított ki egyet-kettőt, de azt a közepéről. Azóta villás a fecske farka, s azóta van úgy, hogy az ember szereti a fecskét, szívesen látja, ha fészket rak háza eresze alatt, s azóta van örök haragban a kígyóval.

 

Az öt kismacska

 

Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! - sóhajtozott az öt kismacska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek - akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így azután nem tudtak ebédet főzni.

Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is!

Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták. Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával...

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát.

Mikor ez is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.

Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.

A pók meg a légy

 

Réges-régen nagyon nehéz volt az ember élete, mert nem tudott tüzet csiholni.

Amint a nap lenyugodott, a földön sötét és hideg lett. Az emberek ugyan tudták, hogy a pokol térségeiben van elég tűz, de oda senki sem merészkedett.

Abban az időben csak egyetlen király uralkodott az egész világon. Akkora hatalma volt, hogy nem csak az emberek fogadtak neki szót, de a vadak és a rovarok is, egyáltalán: a földkerekség minden élőlénye.

Egy nap a király kihirdette, hogy gazdagon megjutalmazza azt, aki leereszkedik a pokolba és tüzet hoz onnan.

Sokan próbálkoztak, de senki sem járt szerencsével: tüzet nem hozott senki.

A király nem csüggedt, tovább biztatott. Összehívta tanácsadóit, és megparancsolta nekik, hogy még csábítóbb jutalmat eszeljenek ki a hős számára, aki tüzet hoz az embereknek.

Sokáig tanácskoztak a tanácsadók, végül is a következőhatározatot hozták: Aki tüzet hoz a földre, olyan jutalomban részesül, hogy odaülhet bármikor bárki asztalához.

Mentek is a követek, és megvitték a hírt nemcsak az embereknek, de a vadaknak, a madaraknak és a rovaroknak is. Újból sokan próbálkoztak a veszélyes úttal, de minden hiába. Abból a mélységes-mélyből senki nem tudott tüzet felhozni.

Tudomást szerzett a hírről a pók is. Azonnal munkához látott: kezdte fonni fonalát, amelyiken majd leereszkedik a pokol térségeibe. Amikor aztán elkészült vele, nem szólt senkinek egy szót sem, hanem útnak indult. Oda is ért szerencsésen a pokolba vezető szakadék széléhez. Fonalát erősen odakötözte egy tölgyfa kiálló gyökeréhez és már ereszkedett is rajta lefelé, egészen a pokol fenekére. Megragadott egy égő zsarátnokot, s már igyekezett is felfelé a fonalon. Szerencsésen fel is jutott a tűzzel a földre.

Bár első osztályú mászó volt a pók, mégis csak nagyon kimerült, míg olyan mélységből fölhozta a tüzet. Amikor aztán felért, érezte, hogy meg kell pihennie, hogy szundítania kell egyet. Letette maga mellé a zsarátnokot, és lehevert. Csakhogy annyira fáradt volt szegény, hogy mélységes álomba zuhant.

Már megvirradt, az emberek már hajtották ki az állatokat a legelőre, de a pók még mindig aludt. A légy is felébredt, zümmögve szálldosott erre-arra. Egyszer csak valami szokatlan szag csapta meg az orrát. Röptében körültekingetett, egyszerre meglátta az alvó pókot, mellette az égő tüzet!

Mindjárt kitalálta, hogy a pók meghozta a pokolból a tüzet. Azt gondolta: Tudja is az ilyen hétalvó, hogyan kell bánni a tűzzel? Addig alszik itt, míg a tűz majd egészen elhamvad. Elviszem inkább én a királynak, engem úgyis jobban megillet a jutalom!

- Itt a tűz, uralkodóm! A pokolból hoztam, életem kockáztatása árán! - mondta büszkén a királynak.

Nagyon megörült a király. Azonnal elrendelte, hogy a légy tiszteletére gazdag vendégséget csapjanak, és még aznap átadott neki egy írást, amelyen ez állt:

"A tűz megszerzése fejében odaülhet ezentúl a légy bármely asztalhoz. Ez a joga örökös!"

A pók csak alkonyatkor ébredt fel. Körülnézett - hová lett a zsarátnoka? Szaladt ide, szaladt oda, kereste, hiába. Mindenki kinevette. Megbolondult tán? Hiszen már mindenki tudja, hogy a tüzet a légy hozta, méghozzá élete kockáztatása árán!

Amikor ezt a pók meghallotta, csakugyan majdnem megzavarodott. Tele torokkal kiabálta:

- A légy tolvaj! A légy tolvaj! Ellopta a tüzemet! Hiszen én hoztam a pokolból a zsarátnokot! Engem illet a királyi jutalom!

Sokan el is hitték a póknak, de hát mit tehettek? Most már késő, hiszen a légy már írást is kapott hőstettéről!

Ez még jobban elkeserítette a pókot. Kifulladva, botladozva érkezett a király elé, hogy elmondja neki, hogyan lopta meg őt a légy.

A légy ott ült a király jobbján, a legelőkelőbb helyen.

- Hazudik a pók, mint a vízfolyás! - mondta. - Talán látta valaki, hogy hozza a tüzet? Senki a világon!

A király igazságot akart köztük teremteni. Felkérte a pókot, hogy terjessze elő bizonyítékait.

A pók azt állította, hogy a fonál, amelyen a pokolba ereszkedett, még bizonyára ott lóg a szakadékban.

Odamentek hát a király szolgái, de bizony a fonalat nem találták. Valószínűleg kigyulladt a zsarátnoktól, amikor a pók felfelé mászott vele.

Nem tudta a pók bebizonyítani az igazát. Hazafelé menet megátkozta a legyet, és bosszút fogadott egész nemzetsége ellen.

Ettol kezdve fonnak a pókok hálót, hogy fogdossák vele a legyeket. És a legyek élnek a jogukkal: odatelepszenek minden asztalhoz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.