Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló lengyel népmesék

2011.11.19

A farkas meg a reggelije

 

Messze-messze, valahol Ukrajnában, ahol még ma is csapatostul járnak a farkasok, egyszer egy farkas azt álmodta, hogy nagyon jó reggelit evett. Mikor hajnalban előbújt odújából, nagyot nyújtózkodott, s érezte, hogy csak úgy csikorog a gyomra az éhségtől. Így szólt magában:

"Szép volt az álmom, de még szebb lesz az igazi reggelim! Elindulok, útközben biztosan a számba repül valami jó falat."

El is indult, s nemsokára találkozott egy kecskével és a két kecskegidával. "Ahá, ez lesz az én reggelim!" - gondolta magában. Odament a kecskéhez, és így szólt:

- Hiába minden, megeszlek benneteket. Előbb a két gidát, azután pedig téged, öreg, mert korog a gyomrom éhségemben.

- Megehetsz minket - válaszolt a kecske -, ha nincs más hátra, de azt remélem, megengeded, hogy halálunk előtt imádkozzunk.

- Jól van - egyezett bele a farkas -, imádkozzatok, s azután megeszlek.

A kecske a kicsinyeivel odament az útszéli feszülethez, s mindhárman keserves mekegésbe kezdtek. A farkas nem bírta sokáig, ő is üvölteni kezdett torkaszakadtából.

Nem messze tőlük, a domb túlsó oldalán, pásztor legeltette a nyáját. Mikor a kecskék mekegését és a farkas üvöltését meghallotta, odaküldte a kutyáját. Erős, szilaj, farkasok elleni küzdelemhez szokott állat volt ez: úgy megtépázta és megsebesítette a farkast, hogy az ordas futva menekült előle. Még jó, hogy föl nem falta a dühödt eb.

Közben a kecske a gidáival elmenekült.

Mikor végre fölhagyott a kutya az üldözéssel, a farkas megállt, s ekképpen gondolkozott:" Ez aztán pompás reggeli volt, mondhatom. Milyen ostoba is voltam!"

Továbbindult. Hamarosan szembejött egy koca hét malackával. " Ez aztán jó reggeli lesz!" - gondolta a farkas, és így szólt a kocához:

- Most megeszlek mindnyájatokat, mert úgy gyötör az éhség, hogy valami szörnyű. Előbb téged fallak fel, azután meg a malacaidat.

- Megehetsz, ha akarsz! - válaszolt a koca. - Miért ne? Hiszen az emberek is arra tartanak minket, hogy legyen mit enniök. Miért lennél te rosszabb az embereknél? Különben is, elment a kedvem az élettől, mert nem tudom falánk gyermekeimet táplálni. De halálunk előtt egy kérésünket teljesítened kell.

- Mindent szívesen teljesítek, ha nem akarsz megszökni.

- Szeretném - mondotta a disznó - megkeresztelni a gyermekeimet, mielőtt meghalunk.

A farkas beleegyezett: elmentek a malomhoz, oda, ahol a víz a malomkerékre zuhan. A koca keresztbe fektetett egy deszkát a csurgó alatt, az egyik végére állott, a farkast pedig a deszka másik végére állította. Mikor a keresztelőhöz láttak, a koca gyorsan leugrott  a deszkáról, úgyhogy a farkas a kerékre zuhant, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy alig került ki élve.

Közben a disznó eltűnt a malacokkal együtt.

A farkas tovább indult, s nagyon búslakodott:

"Megint elvitte a reggelimet az ördög. De úgy kell nekem, mért vagyok annyira ostoba."

Továbbvándorolt, s útközben találkozott a kakassal.

"Ahá - szólt magában -, ez lesz az én reggelim. Az igaz, hogy a koca vagy a kecske ízletesebb lett volna, de még mindig jobb a valami, mint a semmi."

- Mindjárt megeszlek téged - közölte a kakassal, mert már napok óta nem ettem, s kegyetlen éhes vagyok.

A kakas késznek mutatkozott arra, hogy a farkasnak reggelit szolgáltasson a saját személyében, csak arra kérte, engedje meg, hogy halála előtt még egy dalt énekeljen.

- Nem lehet - válaszolt a farkas, okulva szomorú tapasztalatain -, mert megszöksz.

- Ha félsz, hogy megszököm, fogd meg a farkamat, míg énekelek.

Ráállott a farkas, s a szájába fogta a kakas farkát: közben a kakas szárnyait verdesve kukorékolni kezdett. De az egyik farktolla olyan kibírhatatlanul kezdte csiklandozni a farkast, hogy az kénytelen-kelletlen nagyot tüsszentett, s egy percre elengedte zsákmányát. A kakas nyomban felrepült a fára, vígan kukorékolt egyet, s kinevette a farkast.

Az ordas rettenetesen elbúsulta magát. "Milyen ostoba is vagyok én!" - gondolta. Mindenki becsapott. Ma már biztosan nem találok se reggelit, se ebédet, se vacsorát, s éhesen mehetek aludni."

Ilyen fájdalmas elmélkedések közepette ment tovább. Egyszer csak találkozott a libával. Rögtön felvidult a szíve, mert a liba szép kövér volt, s fölkiáltott:

- Libuska, te ugyan nem menekülsz előlem! Megeszlek, úgy, ahogy vagy. Végre megérem a reggelimet.

- Megehetsz, farkas - szólott a liba -, nem tiltom meg neked, s haragudni sem fogok érte. Öreg vagyok már, nem tojok, ideje, hogy elérjen a libahalál. De látod, hat hete nem mosakodtam, s ma jöttem ki először az ólból. Engedd meg, hogy megmosakodjam a tóban, sokkal jobban fogok neked ízleni...

- Nem, nem engedem meg - válaszolt a farkas - , mert biztosan megszöksz.

- Foghatod a farkamat - ajánlotta a liba - egész idő alatt, míg mosakszom: akkor biztosan nem tudok megszökni.

A farkas látta, hogy a liba valóban eléggé piszkos, ráállott hát, s együtt elmentek a tóra. A farkas leült a parton, s fogta a liba farkát, az meg csapkodni kezdett a szárnyaival, s a nyakával verte föl a vizet magára. Mikor már félig megmosdott, így szólt:

- Eressz el egy kicsit, hogy mélyebbre merülhessek.

A farkas elengedte, a liba alábukott, s beúszott a tó közepére. Az éhes farkas ott siránkozott a parton:

- Már megint odavan a reggelim. Ó, milyen ostoba vagyok! A legjobb lenne, ha felakasztanám magamat, mert hamarosan éhen halok.

Tovább ment, mendegélt nagy bánatosan, míg végül elért egy rétre. Egy kanca legelt itt csikajával.

"Ez lesz az én reggelim" - gondolta, és odaugrott hozzájuk.

- Egész reggel futkosok a reggelim után - kiáltotta -, s nem bírok fogni semmit! Most végre megeszlek, téged is meg a csikódat is.

- Nincs rá jogod! - válaszolt a kanca. - Nekem írásom van, mely megtiltja, hogy fölfalj engem.

- Rendkívül kíváncsi vagyok - válaszolt a farkas - arra az írásra. Ki tilthatja meg nekem, hogy megegyelek? Talán szíveskednél azt az írást megmutatni.

- Itt van - válaszolt a kanca, s fölemelte az elülső lábát -, csak nézz a patám alá.

A kanca patája frissen volt patkolva. Mikor a farkas a patája alá nézett, akkorát kapott a fejére, hogy elkábult tőle. Mire magához tért, a kanca meg a csikó túl volt már hét határon.

- Ez aztán jó reggeli volt - nyögött a farkas, s reszketett a feje fájdalmában. - Micsoda tökfilkó vagyok, hogy ennyi keserves tapasztalat után a kanca patája alá nézek. Úgy kellett nekem!

Továbbment, s már lélekben kezdett lemondani a reggeliről, mikor egy öreg kos akadt az útjába.

- Megeszlek szőröstül-szarvastul - jelentette ki -, mert kora reggel óta keresek reggelit, s már olyan éhes vagyok, hogy a követ is megrágnám.

- Egyél meg nyugodtan - válaszolt a kos -, úgysincs már kedvem élni. Vén vagyok, nincs semmi örömöm az életből. Legszívesebben magam bemásznék a torkodba.

A farkasnak nagyon megtetszett a dolog. Éppen volt a közelben egy tó, s a part mentén domb emelkedett.

- Állj oda a tó partjára - javasolta a kos a farkasnak -, én fölmászom a dombra, s azután lefutok, hogy éppen a torkodba essem. Tátsd ki a szádat, amennyire csak tudod!

A farkas megállt a tó partján, s eltátotta száját, a kos pedig fölmászott a dombra, s lerohant teljes erejéből. Lendületében úgy felöklelte a farkast, hogy az a tóba repült. Majdhogy bele nem fulladt. Mire kikecmergett a partra, a kos már messze járt.

- Ez aztán jól ellátott reggelivel! - kesergett a farkas. - Aligha van nálam ostobább állat a világon. De úgy kell nekem, úgy kell!

S nehéz szívvel indult vissza az erdőbe. Úgy megvendégelték, hogy elment a kedve a reggelitől.

Leült az erdőben egy fatörzsre, s panaszkodni kezdett:

- Ezek ugyan elbántak velem! Reggeli helyett elagyabugyáltak, s még jó, hogy bele nem fúltam a tóba. Mindennek az én ostobaságom az oka! Nem tudtam, hogy ennyire tökkelütött vagyok. Megérdemelném, hogy levágják a farkamat!

Kívánsága nyomban teljesült.

A fatörzs mögött, ahol a farkas ült, egy korhadt tölgy odvában rejtőzködött egy paraszt, baltával a kezében. Megértette a farkas beszédét, s így szólt magában:

- Megkaphatod, farkas koma, amit kívánsz...

A tenyerébe köpött, megsuhintotta baltáját, s levágta a farkas farkát, éppen a gerince tövében.

A farkas fölvonított fájdalmában, fölpattant, s elmenekült.

- Csak most kaptam meg, amit akartam! - kiáltotta tántorogva. - Ez volt a legjobb reggeli!

Így járt az a farkas, aki jó reggeliről álmodott. Ne higgyen senki abban, amit éjszaka, álmában lát...

Fordította: Kerényi Grácia

Mese a piros kalapos békáról

 

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.

- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...

- Hogy jól mulassunk!

- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballag különleges fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?

- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya.

- Piros a csizmám nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

- Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

- Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat.

"Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk.

- Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!

- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.