Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló kínai népmesék

A sárga gólya

 

Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül.

De Mi egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt:

- Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam. Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz!

És elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát. A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt.

- Ezzel a gólyával - mondta Mi - tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled!

Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment. A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal.

A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált.

Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki.

A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjel szaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába.

Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.

 

Az oroszlán és a sakál

 

A régi időkben a havasok lábánál tanyázott az állatok királya, az oroszlán. Ötszáz oroszlán fölött uralkodott.

Telt-múlt az idő, és ő is megöregedett. Beteges lett, lesoványodott, látása meggyöngült. Egyszer, ahogy csapata élén haladt, beleesett egy kiszáradt kútba. Ötszáz alattvalója továbbment, őt otthagyta.

Nem messze a kúttól tanyázott egy sakál. Meghallotta az oroszlánkirály üvöltését, s rá is talált a bajba jutott uralkodóra. Leült a kút mellé, és így gondolkodott:

"Neki köszönhetem, hogy ebben az erdőben lakhattam, békében élhettem, bőven ehettem húst. Most veszélyes kelepcébe került. Hogyan hálálhatnám meg jóságát?"

Nem messze bővizű patak folydogált. A sakál árkot kapart, és a vizét a kútba vezette. Amikor a kút megtelt, az oroszlán könnyűszerrel kimászott belőle.

Ekkor így szólt az erdő istene:

- Mindenkinek, bármilyen erős és bátor is, kell hogy legyen egy barátja. Lám, a kicsi sakál mentette meg a hatalmas oroszlánt!

 

Az aranytojó madár

 

Élt valaha régen egy gazdag ember. Ott csalta a szegényeket, ahol csak tudta, de a jómódúak előtt mélyen meghajolt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya, de mivel még attól is sajnálta a hozományt, egy szegény hegyi lakó favágóhoz adta feleségül. Nagyon-nagyon szegény volt a férj, az asszony se hozott semmit a házhoz, így az esküvő után igen keserves napok köszöntöttek rájuk. Szegénységben telt-múlt az idő, s elérkezett az újév ünnepe, amit minden házban gazdag bőségben ültek meg, csak nekik nem volt semmijük, se rizsük, se tüzelőjük, s a hegyet hó borította. Fáztak, éheztek, s a szegény asszony így szólt a férjéhez:

- Eredj, szerezz egy kis fát, hogy befűtsek, és főzzek valamit, különben megfagyunk, és éhen veszünk.

Elindult az ember fáért. Alig tett néhány lépést, a hóban egy kis madarat pillantott meg. Odaszaladt, óvatosan felemelte, s bevitte a házba. Oly gyöngéden ápolták, hogy a madár lassan-lassan magához tért. De mivel egy falat ennivalójuk sem volt, mindhárman éhesen hajtották álomra a fejüket.

Egyszer csak megszólal a madár:

- Tudjátok meg, hogy én aranymadár vagyok. Láttam, hogy irgalmasak és igaz szívűek vagytok, azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Holnap, mihelyt megvirrad, szerezzetek nekem sonkát. Ahány lat sonkát megeszem, annyi lat aranytojást tojok. Sem többet, sem kevesebbet. De jól megjegyezzétek: hét latnál többet sohasem adhattok egyszerre.

Másnap reggel, amikor felébredtek, nem tudták, álmodták-e a madár szavait vagy csakugyan hallották. De a férj nem soká habozott, hanem felkerekedet elindult az apósához, hogy egy falat sonkát kérjen kölcsön. Csakhogy fukar apósától nem sonkát kapott, hanem szidalmat. De azokat már nem kölcsön, hanem örökbe. Ugyancsak elkeseredett a szegény favágó, de mivel nem tehetett egyebet hazafelé indult. Hanem az anyósa nem nézhette bánatát, s nagy titokban egy darabka sonkát nyújtott neki.

Az ember hazavitte a sonkát, s mindent elmesélt a feleségének, aki keserves sírásra fakadt. A sonkából egy falatot sem ettek, hanem apróra vagdalták, és a madárnak adták. Azután szorongva várták, mi fog történni. S a madár másnap reggel csakugyan aranytojást tojt.

Az aranyat nyomban eladták, az árán sonkát vásároltak, és a madarat mindennap hét lat sonkával megetették. A madár pedig minden reggel hét lat aranytojást tojt.

Így ment ez jó ideig. Végül is az após fülébe jutott az aranytojó madár Több se kellett a fösvény és pénzéhes embernek. Egy reggel komor ábrázattal toppant a kunyhóba, és így szólt:

- Cseréljünk. Minden vagyonomat odaadom a madárért.

De a favágó kereken nemet mondott. Az após haragjában és szégyenében elvörösödött, s kénytelen volt üres kézzel távozni.

Hanem késő este ismét megszólalt a madár. Azt mondta:

- Az én időm lejárt. Hamarosan eltűnök. Ezért vegyetek magatokhoz holnap reggel, és cseréljetek el.

Másnap, mihelyt megvirradt, a favágó kapta a madarat, s futott vele a fösvény apósához. Menten nyélbe ütötték a cserét: a madárért megkapta az após egész vagyonát.

A favágó boldogan tért haza.

De az após még boldogabb volt. A kezét dörzsölte örömében, azt gondolta: "Minél több sonkát adok a madárnak, annál több aranyat ad majd nekem. "Így azután két font sonkát tett a madár elé. Az megette az egész sonkát, de másnap reggel már csak hűlt helyét találták. Odalett az egész vagyon, odalett az aranyat tojó madár is.

És a gazdag após mit tehetett egyebet, odaköltözött a favágóhoz, s nála élt azontúl kegyelemkenyéren.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

budapest

(sefi, 2012.07.22 06:44)

régen, még gyerekkoromban olvastam a sárga gólya mesét, az itt közölthöz képest a tanulság, mint minden kínai mesénél:
"Az öreg emberek úgy mondják, az élet szép dolgaihoz mindenkinek joga van, de ha egy ember próbálja meg kisajátítani, akkor azok örökre eltűnnek."