Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló horvát népmesék

A medve és a róka

 

Kibújt a róka az odújából. Üres volt a hasa, elindult hát vadászni. Útközben találkozott a medvével. Megszólította:

- Hová, merre, bátyámuram?

- Csak ide, ebbe a faluba. Meghívtak, hogy én vezessem a kólót.

- Veled tarthatok?

- Ha van kedved - egyezett bele a medve.

Amint megérkeztek, szépen, illendőképpen fogadták és jóltartották őket. De sem a róka, sem a medve nem lakott jól istenigazából, bementek hát a konyhába, maradékot keresni. A háziasszony meg a szolgálólányok észrevették őket, fejszére, hasábfára kaptak, és kikergették a faluból a rókát is, a medvét is. Szaladtak, futottak is eszeveszetten, hátra se mertek nézni, egyre azt hitték, hogy még mindig a nyomukban van a sok asszony, és így alkonyatkor megérkeztek egy másik faluba. Nagy fáradtan letelepedett a medve, és felsóhajtott:

- Jaj, de megéheztem ebben a nagy szaladásban!

- Megéheztél? Hát még én! - mondta a róka. - Tudod mit, menj be a faluba, hozzál egy nyalintás mézet, én majd itt megvárlak.

Szót fogadott a medve, bement a faluba, ellopott egy méhkast, és odavitte a rókának.

- Tudod mit? - szólalt meg a róka. - Nem esszük meg ma, hagyjuk holnapra.

Beleegyezett a medve, miért ne egyezett volna bele. Lefeküdtek, elaludtak. Egy idő múltán a róka felébredt, mert álmában is eszébe jutott a méz. Nagy hangon kiáltozni kezdett:

- Ki az? Mi az?

A nagy kiáltozásra a medve is felriadt:

- Ki kiabál?

- Egy asszonynak fia született - mondta a róka -, és most engem hívnak, legyek a keresztanyja. Mennék is, csak hát nem tudom, mit vigyek ajándékba.

- Hát ott van a kaptár! Vigyél egy kis mézet - mondotta a medve.

Odament a róka a kaptárhoz, teli falta magát mézzel, úgy ment vissza.

- Nos, milyen nevet adtál a gyermeknek? - kíváncsiskodott a medve.

- Milyent? Elneveztem Felsőnek - válaszolta a róka, lefeküdt és elaludt.

Éjfél tájban ismét felébredt, mert most is csak az járt az eszében, hogy maradt még méz a kaptárban. Megint csak kiáltozni kezdett:

- Ki az? Mi az?

A nagy kiáltozás a medvét is felébresztette.

- Mi az már megint? Talán csak nem téged hívnak? - kérdezte.

- De bizony engem! - mondotta a róka. - Egy másik asszonynak is gyereke született, és ismét engem hívnak, hogy legyek a keresztanyja. Csak hát nem tudom, mit vigyek neki ajándékba.

- Vigyél egy kis mézet - javasolta újra a medve.

A róka odament a kaptárhoz, jóllakott mézzel, úgy ment vissza a medvéhez.

- Nos, milyen nevet adtál a gyermeknek? - kérdezte a medve.

- Elneveztem Középsőnek - mondta a róka, azzal lefeküdt és elaludt.

Hajnaltájt ismét felébredt, mert az jutott eszébe, hogy jó volna megenni a maradék mézet is. Akárcsak az előbb, ismét kiáltozni kezdett:

- Ki az? Mi az?

A medve is felébredt, de most már haragosan szólt rá a rókára.

- Már megint téged hívnak?

- Engem hát! Egy harmadik asszonynak is fia született, s engem választott a gyerek keresztanyjának. Csak hát...mit gondolsz, elvigyem neki azt a kis mézet?

- Vigyed! - egyezett bele a medve.

A róka odasurrant a kaptárhoz, befalta a maradék mézet is, majd visszament a medvéhez.

- Hát ezt a gyereket hogy nevezted el? - kérdezte a medve.

- Alsónak - vetette oda neki a róka.

Alighogy megvirradt, a medve felébredt. Csak úgy korgott a gyomra az éhségtől. Megparancsolta a rókának, hozza elő a méhkast. A róka elment és hozta az üres kaptárt. A medve, mikor észrevette, hogy egy csöpp méz nem sok, de annyi sincs a kaptárban, ráförmedt a rókára:

- Hová lett a méz a kaptárból?

- Miért engem kérdezel? Magad is tudod - hangzott a róka válasza.

- Te etted meg!

- Hogy mondhatsz ilyet, hiszen nem is láttad! Én nem ettem meg, biztosan te faltad föl! - ellenkezett a róka.

Összevesztek.

Megmérgesedett a medve, s már azon volt, hogy széttépje a rókát, de a róka megszólalt:

- Gyere csak velem! Van itt egy igazlátó szerszám, az majd megmondja, ki ette meg a mézet.

Elvezette a róka a medvét egy csapdához, amit már jó előbb észrevett, és így szólt hozzá:

- Tedd rá a mancsodat az igazlátó szerszámra, és esküdj meg, hogy nem te etted meg a mézet.

- Esküdj előbb te! - mondotta a medve.

A róka fölemelte a jobb lábát, és nagy óvatosan megérintette vele a csapda vasát.

- Nem én ettem meg a mézet, esküszöm! Fusson ki mind a két szemem, ha én ettem meg!

Ezután a medve emelte föl a mancsát, és rátette a csapdára:

- Nem én ettem meg a mézet, esküszöm! Fusson ki mind a két szemem, ha én ettem meg! - mondotta, és azzal jó nagyot vágott a csapdára. Ráütött, aztán el akarta húzni a lábát, de nem bírta, mert a csapda megfogta.

Amikor a róka látta, hogy járt a medve, futásnak eredt. Szaladás közben kiáltott vissza:

- Hej, medvém, medvém, nagy a fejed, akkora mint a hordó, csak éppen ész nincs benne!

 

A pórul járt farkas

 

Megéhezett a farkas, elindult hát, hogy ennivalót keressen magának. Bejárt hegyet, völgyet, végül is eljutott egy kis rétre. Egy fehér szőrű, ösztövér kutya ténfergett ottan.

A farkas már messziről rákiáltott:

- Hallod-e te, fehér szőrű kutya, én bizony megeszlek!

Megijedt a kutya és kérésre fogta a dolgot.

- Nem bánom én, bátyám, ha meg is eszel, de előbb engedj haza, hogy megcsókolhassam kicsi fiaimat, hat kölykömet! Mire megvirrad, újra itt leszek! Akkor aztán fölfalhatsz kedvedre.

Megesett a farkas szíve a kutyán, hazaengedte hát, hadd búcsúzzon el a kölykeitől.

Másnap virradóra a farkas száját nyalogatva nézett, nézegetett abba az irányba, amerre a fehér szőrű kutya elment. Nézegetett, várakozott, de hiába, a fehér szőrű kutyának se híre, se hamva. Elmúlt a dél is, elunta már a farkas a várakozást, és szentül hitte, hogy a fehér szőrű kutya megfeledkezett róla. Elindult hát, hogy figyelmeztesse, miben állapodtak meg. Amikor aztán egy patakhoz érkezett, és meglátta a fehér szőrű kutyát, rákiáltott. A kutya meg visszafelelt:

- Tegnap kellett volna igyekezned, bátyám, tegnap kellett volna megenned engem, de te csak egyezkedtél, s most hiába vicsorgatod a fogadat ott a patak túlsó partján! Mert az én bőröm csak akkor lesz a tied, ha a tűz egyesül a vízzel és te feleségül veszed a bárányt.

Látta a farkas, hogy rászedték, mondta hát nagy mérgesen:

- Nem is hiszek én többé egy kutyának sem! - csóválta a fejét és továbbment.

Így jutott el egy másik rétre. Egy szamár legelt ott.

A farkas odafutott hozzá, és rámordult:

- Ej, szamár komám, a fehér szőrű kutya becsapott, de te nem jársz túl az eszemen! Soha többé nem egyezkedek, nem akarom tudni, mi a becsület.

Amikor a szamár látta, hogy az élete forog kockán, megijedt, és még a füle botja is rezgett, amikor megkérdezte:

- Hát, komám, éppen engem akarsz megenni?

- Bizony éppen abban a járatban vagyok! Nem lakodalomra jöttem, hanem falni! - kiáltotta a farkas.

A szamár meg mondta tovább a magáét:

- Öreg vagyok én ahhoz, hogy megegyél, rágós már az én húsom. Hanem tudod mit, eredj csak a hátam mögé, nézz meg jól, s ha ekkor is fűlik hozzám a fogad, hát egyél meg.

A farkas szót fogadott, megkerülte a szamarat, és a fara mögé állva meg akarta nézni, jó húsban van-e, amikor a szamár akkorát rúgott rajta, hogy az ordas majd kiadta a lelkét. Félholtan terült el a földön, a szamár meg a nyaka közé szedte a lábát, csak úgy porzott utána az út.

Amikor a farkas magához tért, észrevette, hogy a szamár két fogát kirúgta.

Mitévő lehetett, ment, mendegélt tovább, hogy megtöltse a bendőjét. De keményen föltette magában, hogy akármit is talál, nem egyezkedik, tüstént belemar. Nem kellett messze mennie, egy másik réten két kost látott, javában öklelőztek.

A farkas már messziről rájuk kiáltott:

- Éppen titeket kereslek, szerencsétlen flótások! Meg is tanítalak benneteket kesztyűbe dudálni!

Így felelt neki a két kos:

- Jól teszed, ha megeszel bennünket, hiszen csak ketten vagyunk, mégsem tudunk megférni egymással. De hallgass csak ide, farkas koma! Nem félünk mi a haláltól, azt tehetsz velünk, amit akarsz. El nem menekülhetünk, meg hát azt is látjuk, hogy beesett a horpaszod a nagy éhségtől, legjobb lesz hát, ha mind a ketten a szádba ugrunk, így legalább elvered az éhségedet.

Elcsodálkozott a farkas a válaszon, s meg is kérdezte a két kost, ugyan hogyan gondolják, hogy mind a ketten egyszerre a szájába ugorjanak.

A két kos így felelt:

- Te csak tátsd ki a szádat és emeld fel a farkadat. Egyikünk elölről, a másikunk hátulról ugrik majd beléd.

Éhes volt a farkas, már a szeme is szikrázott a nagy éhségtől, kitátotta hát a száját és fölemelte a farkát.

A két kos meg jó messziről nekirugaszkodott a farkasnak! Egyik a fejét, a másik a farkát öklelte meg, de olyan erővel, hogy a farkas embermagasságnyira a levegőbe repült. A két kos meg nagy bánatot színlelve sajnálkozott fölötte, hogy - lám - véletlenül kiverték a fogát és eltörték a gerincét.

Mire a farkas magához tért, a két kos elszelelt. Nagy nehezen föltápászkodott az ordas, és átkozta magát, azt a bolond fejét, hogy hallgatott a kosokra, s a végén ilyen kegyetlenül elbántak vele.

Ismét útnak egyengette lábát a szegény farkas, hogy másutt próbáljon szerencsét. Nem kellett messzire mennie, talált egy szürke lovat, amelynek a hátát kegyetlenül feltörte a nyereg, annyira, hogy a gazdája elkergette, éljen magában, ahogy tud, amíg bír. Amint a farkas meglátta a szürke lovat, már messziről feléje üvöltött:

- Jó, hogy rád találtam! Te leszel a vacsorám! Ne is próbálj félrevezetni, mint azok a bitangok, akikkel becsülettel szóba álltam, ők meg rútul becsaptak, összevissza vertek. Enyém vagy, és punktum!

Csendes szóval felelt neki a ló:

- Ne félj, farkas koma, ha be is csapott mindenki, én becsületes leszek. Mert hát, komám, hogy igazat szóljak elegem van már nekem az életből. Beteg vagyok, éhes is, szomjas is, már a gazdám is levette rólam a kezét. Tied vagyok, de tudd meg, egyszerre nem falhatsz föl, ugorj hát a hátamra, falatozzál a sebemből, s amennyit megeszel, az a tied. Én akkor is élve maradok, te meg, ha megéhezel eljössz hozzám, és eszel tovább.

A farkas beleegyezett, és felugrott a ló hátára. A szürke meg neki a szaladásnak! Futott, vágtatott a szélnél is sebesebben, és egykettőre ott volt a városban. A farkas le akart ugrani a ló hátáról, de a nagy száguldásban nem volt rá se módja, se ideje. Mikor a városbeli nép észrevette őket, kiáltozni kezdtek:

- Farkas lovagol a szürkén! - és kinek mi akadt a keze ügyébe, azzal verte el a port a farkason. Szegény ordas alig vitte el az irháját.

Elment a kedve a farkasnak a zsákmányolástól, visszaoldalgott hát az erdőbe, s így szólt:

- Tökfej vagy te, farkas koma, nem való neked hús, jó lesz neked a korhadt bükkfa is, ha ennyire rá hagytad magad szedni. Tanulj legalább most a magad kárán, mert látod, nagy ára volt a jóságodnak!

Ment, mendegélt az erdőben. Útközben nagy vihar szakadt rá, verte az eső, a jég.

Egy keresztúthoz ért, s ott állt egy odvas hársfa. Mi mást tehetett, bemászott az odúba, s elfészkelődött fejjel kifelé, farokkal befelé. Ahogy így kuporgott, eszébe jutott  a sok szenvedés, amin keresztülment, és így morfondírozott magában:

- Hej, istenem, de sokat is vergődtem! Most már csak az hiányzik, hogy valaki levágja a farkamat, kettéhasítsa a fejemet.

Meghallotta ezt egy pásztor, aki maga is a hársfa odvába bújt a vihar elől, megragadta hát az ordas farkát, és baltájával kettéhasította a fejét.

El is szállt az élet a farkasból.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.