Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló görög népmesék

Miért nem tudnak beszélni a halak?

 

Valamikor, a régebbnél is régebbi időben, minden állat tudott beszélni. Még a halak is.

A macska nyávogott, a kutya ugatott, az oroszlán bőgött, az elefánt trombitált, a majmok makogtak, a madarak énekeltek, a méhek dönögtek, a tücskök cirpeltek... S körülöttük az egész világ versenyt zengett velük - az erdők zúgtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak, a szelek süvöltöztek.

Akárcsak ma.

Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsikában. S méghozzá nem is akárhogyan!

Mivel a víz alatt laktak, olyan átható, erős hangja volt valamennyinek, hogy a patakok, folyók, tavak, tengerek mélyéről is meg lehessen érteni a szavukat.

Csak hát - ez lett a vesztük. Ez az átható, erős hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan ordítozást, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogását, a hullámok dübörgését is elnyomta az üvöltözésük.

De ez még semmi!

Az örökös kiabálástól egyre nagyobb, egyre csúfabb lett a szájuk - s a végén már senki se állt velük szóba. Ez ugyan elkeserítette őket, de csak annál makacsabbak lettek.

S egy nap elhatározták, hogy összeülnek tanácskozni.

Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben - s még estére se jutottak semmire. Leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok - de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefeküdni.

S fölöttük ott ragyogott az arannyal teleszórt égbolt!

Akkor láttak először csillagokat, s mindjárt meg is irigyelték őket.

- Milyen gyönyörű ruhájuk van! - zúgolódtak. - S rajtunk egy csepp arany, egy csepp ezüst sincs!

Az éjszaka tündére éppen ott úszott el a vizek felett, és meghallotta a halak zúgolódását.

Nagyon megharagudott.

"Hát jó - gondolta - legyen úgy, ahogy akarjátok!" És így szólt a halakhoz:

- Kaptok ti is csillogó ruhát, aranyat, ezüstöt, a szivárvány minden színét - ha cserébe odaadjátok a hangotokat!

S a halak beleegyeztek.

Azóta ragyog-villog úgy a halak pikkelye, de némán kell viselniük azt a gyönyörű ruhát. S mikor az egész világ hangosan örül, hogy él, az ő hangjuk hiányzik a nagy muzsikából.

 

A farkas meg a szamár

 

Egyszer a szamár kint legelészett a parlagon, s észrevette, hogy a farkas gonosz szándékkal közeledik fejéje. Menekülés lehetetlennek látszott, a védekezés meg reménytelennek.

 „Többet ésszel, mint erővel” - gondolta a szamár, és így szólt a farkashoz:

- Jó, hogy jössz, már régóta mindenütt kereslek! Fontos üzenetet hoztam a számodra a faluból: községi bírónak akarnak megválasztani téged!

- Igaz ez? - hitetlenkedett a farkas, de látszott rajta, hogy nagyon érdekli a dolog.

- Annyira igaz, hogy a falu népe megfenyegetett, agyonvernek ha nélküled megyek vissza, mert ők csak egy magadfajta hatalmas erős farkast akarnak elöljárójuknak!

A farkas nem gyanakodott tovább, hanem felpattant a szamár hátára s még sürgette, sarkantyúzta is, hogy minél előbb beérjenek a faluba. Égett a vágytól, hogy mielőbb beiktassák új méltóságába.

Mikor a falubeliek meglátták a szamárháton lovagoló farkast, furkósbottal, cséphadaróval rohanták meg, és úgy agyba-főbe verték, hogy csak nagy keservesen tudott egérutat nyerni, megmenekülni. Lógott a nyelve, mire sikerült megszabadulni üldözőitől, s egy márványsziklán kipihenhette magát. Itt sokáig gondolkodott, de csodálatosképpen nem az emberekre haragudott. Az önvád mardosta és a szégyen égette, végül is így kiáltott fel égre meresztett szemmel:

- Apám se volt községi bíró, nagyapám se volt elöljáró, mi az ördögnek akartam én mindenáron az lenni? Megérdemelném, hogy egy erős ember szétverje a buta fejemet és szíjat hasítson a hátamból!

Egy vadász éppen akkor kapaszkodott fel a sziklára, meghallotta ezt a beszédet, s puskatussal akkorát ütött a farkas fejére, hogy abban a minutumban kilehelte gonosz lelkét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.