Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló francia-baskír-tibeti-burját mongol-ujgur-eszkimo népmesék

Francia népmese

A három csibe

 

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót! Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.

A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent.

- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.

- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!

 

Baskir népmese

Nyulam-bulam lakomája

 

Egy kisfiút elküldtek a szülei a faluba, hogy hívja meg vendégségbe ezt meg ezt az asszonyt, azt meg azt az embert. Olyan sok nevet mondtak neki, hogy a kisfiú bizony elfelejtette, ahogy a kapun kilépett. Szégyellt visszamenni és újra megkérdezni, hanem ezt találta ki:

- Megyek, és meghívom az egész falut. Akkor biztosan köztük lesznek azok is, akiknek a nevét elfelejtettem.

Úgy is tett. Elment minden házba, és meghívott minden élő lelket a faluból. Azok szépen megköszönték, és megígérték, hogy elmennek. A kisfiú hazament, mint aki jól végezte dolgát.

Másnap délelőtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Eljött az egész falu: Asztalhoz ültek, és várták az ebédet.

A szülők megijedtek.

- Mit csináltál, te haszontalan? - szidták a kisfiút. - Hogy vendégeljünk meg ennyi embert?

A fiúcska ekkor bevallotta, hogy ő bizony elfelejtette, kiket akartak meghívni, ezért meghívta az egész falut.

A vendégek pedig várták a lakomát. A kisfiú anyja már az asztalra rakott mindent, amit a kamrában talált, de az bizony a fél fogára sem volt elég a rengeteg embernek!

- Magad csináltad a bajt, most magad segíts rajta! - mondták a szülők a kisfiúnak. Az sírva fakadt, hogy ilyen bajt okozott, de nem tudott segíteni rajta, hát kiment az erdőbe, leült egy fatönkre, és csendesen sírdogált.

Ahogy ott kesereg, szomorkodik, látja ám, hogy a bokorból az a kis nyúl ugrál eléje, amelyiket a télen ő gondozott. A nyulacskát a sas karmaiból mentette ki, egész télen táplálta, nevelte, aztán tavasszal, amikor megerősödött, szabadon bocsátotta.

- Mi a baj; kis gazdám? - kérdezte részvéttel a nyulacska.

A kisfiú elpanaszolta neki, hogy s mint járt.

- Sose búsulj, kis gazdám! - vigasztalta a nyulacska. - Menj most szépen haza, és ne törd a fejedet! Ne félj, jóra fordul minden!

Ezzel eltűnt az erdő mélyén, a kisfiú pedig hazabaktatott. Otthon a vendégek már zúgolódni kezdtek.

- Kár volt összecsődíteni ennyi embert - mondogatták -, ha nem tudnak bennünket megkínálni semmivel!

Közben valaki kinézett az ablakon, és szeme-szája elállt a csodálkozástól! Mindenki felugrott, és az ablakhoz szaladt.

Hát bizony, volt is ott mit nézni!

Az egész utca megtelt az erdő vadjaival. Sorban jöttek a kisfiúék háza felé, és mindegyik hozott valami ajándékot. A medve egy bödön mézet hozott a mancsai között. A farkas friss bárányhúst cipelt. A szarvasok, óvatosan az agancsukra akasztva, tejjel teli vödröket hoztak. Az ürgék és hörcsögök telt zsákokat gurítottak maguk előtt. A mókuskák mogyorót és diót csörgettek a tarisznyájukban. A rókák pedig szép hízott ludakat meg tyúkokat hoztak a fogaik között.

A nyulacska ugyanis elmondta erdei barátainak, hogy a kisfiú milyen jószívű volt hozzá, mire azok rögtön elhatározták, hogy segítenek a bajba jutott fiúcskán. A szülők azt se tudták, hova legyenek csodálkozásukban. Hát még a vendégek!

Három napig ettek-ittak, s még maradt ennivaló egy egész télre. Boldog volt a kisfiú, hogy kisegítette szüleit a bajból!

Így hálálta meg a nyulacska a kisfiú jószívűségét.

 

Burját- mongol mese

A nyúl meg a tavaszi hó

 

Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:

- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.

Azt felelte a nyúl:

- Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!

Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.

- Sajnállak; hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.

Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.

- Mi is lesz velem nélküled? - kesergett tovább a nyúl. - Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled? Aztán gondolt egyet:

- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!

El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat.

Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.

Azt mondta neki az erdő ura:

- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bandát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, és ne itasd már az egereket!

Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.

 

Tibeti mese

A nyúl és az elefánt

 

Élt egyszer a rengetegben egy Vasagyar nevű hatalmas elefánt, számos elefántcsorda vezére. Volt ebben a rengetegben egy tó is, körülötte üregi nyulacskák laktak. Az elefántok minden este levágtattak a tóhoz, hogy megmártsák magukat a vizében. Ezért még nem haragudtak volna a nyuszik, csakhogy az elefántok otromba lépteikkel mindig romba döntötték házacskáikat.

Egy reggel összegyűltek a nyulak tanácskozásra: A legidősebb nyúl; akit Nyuszifülnek hívtak, emelkedett először szólásra:

- Kedves nyulaim-bulaim, ez így nem mehet tovább! Ki kellene találnunk valamit, amivel Vasagyar urat és számos csordáját elűzzük.

Nyuszifül hatalmas szónoklatához hozzászólt, aki csak a nyúlnemzetség tagja volt: Legutolsónak egy kis kajla fülű nyuszi, Lógófül lépett az alkalmi emelvényre.

- Rá kell ijesztenünk az elefántokra! - kezdte beszédét. - Elmegyek követségbe Vasagyarhoz, és elmagyarázom neki, hogy ez a tó mától kezdve Hold urunk birodalmához tartozik, és hogy a nyulak pedig az ő alattvalói, akiket személyes szolgálatára rendelt. Azt hiszem, tervemet siker koronázza, mert ma éppen telehold van.

Valamennyi nyúl és nyuszi örömrivalgásban tört ki, és vállukra vették volna Lógófület, ha őkelme nem tiltakozott volna ellene szerényen, de igen-igen határozottan. Lógófül tehát, amikor az alkony közeledett, elindult egymaga a félelmetes Vasagyarhoz. Minden bátorságát összeszedve rontott neki a félelmetes elefántvezérnek.

- Hej, te gonosz elefánt rivallt rá -, hogyan merészelsz a Hold-tó vizébe belegázolni tisztátalan testeddel?!

Vasagyar meghökkenten nézett a nyuszira.

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? - kérdezte.

- Hogyne mernék! - adta a bankot Lógófül. - Hold urunk üzenteti neked, hogy még ma este kerekedj fel innen egész pereputtyoddal együtt, mert a színedet sem akarja látni többé!

Megijedt ám erre Vasagyar, és ormánya bánatában egész a földig ért.

- Igazán, még ma este el kell mennünk? - köszörülte meg a torkát szipogva. - De jaj neked, ha rá akarsz szedni!

Szép, derűs nyári este volt, s a holdvilág fent tündökölt az égen: Ahogy megérkeztek a tó partjára, Lógófül rámutatott a vízre: :

- Íme, Hold urunk, aki lejött közénk, hogy parancsát teljesítsük. Hajts neki fejet és térdet, és távozz mihamar a vidékről! Legjobb lesz, ha nesztelenül viszed el az irhádat, mert látod, hogy fenséges, urunk gondolataiba mélyedve tűnődik a vízen...

Vasagyar rémülten látta, hogy a nyuszi valóban igazat mondott, és hétrét görnyedve; olyan nesztelenül, ahogy csak tellett tőle, még aznap éjjel eltávozott a vidékről, valamennyi csordájával együtt.

S azóta a nyuszik boldogan élnek abban a rengetegben.

 

Ujgur mese

Süketek városa

 

Volt valahol, a nagy hegyek között, egy város. Arról volt nevezetes, hogy valamennyi lakosa süket volt. Megvoltak különben jól, csak éppen szót érteni nem tudtak egymással.

Egy városbeli embernek egyszer elkószált három kecskéje. Elindult megkeresni őket. Ahogy kiért a mezőre, egy szántogató paraszttal találkozott. Ráköszönt:

- Adjon isten! Nem láttad-e erre a három kecskémet?

Süket volt persze mind a kettő, mint azon a környéken mindenki. Senki se értette, mit mond neki a másik.

- Mit akarsz tőlem? - kiáltotta a paraszt. - Ez a föld az enyém. Egészen addig a fáig, ni! - És egy magas fára mutatott.

Elindult hát arrafelé az ember, a kecskéi után. Meg is találta őket hamarosan. Visszafelé újra megállt a paraszt előtt.

- Köszönöm, testvér, hogy megmutattad, merre szöktek a kecskéim. Hálából neked adom ezt a kis sánta gidát. - És rámutatott a sánta gidára. Megijedt a paraszt:

- Én bizony színét se láttam a kecskéidnek! Ha megsántult, nem én vagyok a vétkes benne!

Kiabáltak, hadonásztak, de csak nem értettek szót egymással. Egyszer csak egy lovasember termett előttük. Megállították: tenne köztük igazságot.

- Az úgy volt - kezdte a kecskék gazdája -, hogy elveszett három kecském. Ez az ember megmutatta, merre szöktek. Hálából neki akarom adni ezt a kis sánta gidát, de úgy látszik, keveselli, a legszebbiket akarja.

A paraszt meg elpanaszolta:

- Szántogatom itt a földemet békességgel. Ez meg idejön, és azt kérdi, meddig enyém ez a föld. Mutatom, hogy addig a fáig. Akkor ez az ember elmegy, visszajön három kecskével, és azt kiabálja, hogy én ütöttem el a gidája lábát. Szállj le a nyeregből, uram, tégy igazságot!

- Azzal megragadta a lova kantárját.

Megmérgesedett a lovas. Most meg az kezdte a kiabálást:

- Ez a ló az enyém! Én neveltem csikó korától! Nem adom!

Addig-addig huzakodtak-civakodtak, míg eszükbe jutott, hogy elmennek a kádihoz, tegyen igazságot az. El is mentek, elbeszélték neki a bajukat, hárman háromféleképpen. Hallgatta a kádi, s azt felelte végül:

- Hát ha mind a hárman azt mondjátok, hogy láttátok az újhold sarlóját, akkor holnap megülhetjük a fiatal hold ünnepét!

A három békétlenkedő összetanakodott:

- Azt mondja a kádi, megbüntet bennünket, ha ki nem békülünk. Akkor bizony jobb, ha nem civakodunk tovább.

Azzal békességben hazaindultak.

 

Eszkimó mese

A holló meg a bagoly

 

Réges-régen együtt élt a holló meg a bagoly. Békén éltek, jó egyetértésben. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben.

A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál.

Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak:

- Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket, csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor minden kizöldül.

- Bizony - mondta a holló -, amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket.

- Fessük be egymást - tanácsolta a bagoly. - Először te engem, aztán én téged.

Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a baglyot, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett, a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát. Körbejárta a követ, és fekete foltocskákat pöttyögetett a bagoly minden egy tollára. Festette, ékesítette, és azt gondolta magában:

"Olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ő is szépre festi az én tollamat."

Sokáig munkálkodott a holló.

Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta magában: "Agyonfáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmutatom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!"

A holló végre az utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra, és azt mondta neki:

- Nézd, milyen szépre festettelek! Most szárítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem!

Úgy tett a bagoly. A szélben megszárítkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan.

A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki:

- Ne oda, a kő mellé! Én másképp festelek téged! Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok!

Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt.

A bagoly meg gyorsan jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett.

- No - mondta a bagoly -, most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed, és nézd meg magad. Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezentúl mindenki télen is, nyáron is!

Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát, és rárivallt a bagolyra:

- Mit csináltál velem?! Koromfekete lettem - most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? Mindenki meglát!

- Hiszen magad akartál szép lenni - mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló!

- Mennyit vesződtem én veled! Te most valóságos szépség vagy! Engem meg? Befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj előlem! Megijedt a bagoly. Messzire elrepült.

Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly.

A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni - fél tőle.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.