Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állatokról szóló angol népmesék

A kíváncsi Nyuszi- Muszi

 

Nyuszi- Muszi alig volt néhány hetes, s máris nagyon szeretett kérdezősködni.

- Miért lakunk a mezőn? - szerette volna tudni. - És miért éppen ebben a lyukban? Miért van ilyen furcsa farkincám? - kérdezgette lépten-nyomon.

- Egyszer még elvisz a kíváncsiság! - figyelmeztette az apja.

S testvérei megtoldották: de el ám!

Egy reggel Nyúl apó így szólt:

- Ma ne bújj ki a lyukból, fiacskám. Emberek járkálnak odakint.

- Mik azok az emberek? - kérdezte Nyuszi- Muszi.

Kidugta az orrát, kukucskált. De abban a pillanatban különös szorítást érzett: valaki megragadta a fülénél fogva, s felemelte a levegőbe.

- Remek ajándék a fiacskámnak! - örvendezett az ember. Nyuszi- Muszit betette a zsebébe, s boldogan indult vele az autóbusz felé.

A zsebben nagyon sötét volt, s Nyuszi- Muszi most már nagyon bánta, hogy a lyukból embert látni kidugta a fejét. De a kíváncsiskodás most sem hagyta nyugton.

"Mi történik most velem?" - kérdezgette folyton magában.

Az ember meg felszállt egy autóbuszra, s nemsokára haza is érkezett. Hipp-hopp felszaladt a lépcsőn, s egyszer csak ott állt a fia előtt.

- Hoztam neked valamit - mondta a kisfiúnak, aki ott ült a földön.

Mikor Nyuszi- Muszit letette elébe, a fiúcska nagy szemet meresztett, s azt kérdezte:

- Szól, ha megnyomom? - s mindjárt alaposan meg is nyomkodta Nyuszi- Muszi hasát.

Se Nyuszi- Muszi kiugrott a kezéből, s usgyi, a nyitott ajtón át be a fáskamrába! A fáskamra sarkában talált egy lyukat, s oda gyorsan beugrott. Ment, ment, egyre beljebb, be a sötétbe, míg végre biztonságban érezte magát. De kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, s ezt kérdezte magától:"Vajon ki lakott ebben a lyukban azelőtt?"

Az ember utána szaladt, s éppen akkor ért a fáskamrába, mikor Nyuszi- Muszi fehér farkincája eltűnt a lyukban. Megállt a lyuk előtt, találgatta magában, milyen mély ez a lyuk, s hogyan tudná onnan kicsalogatni a nyuszit.

- Megvan! - szólt végre. - Káposztalevelet hozok, s odateszem a lyuk elé.

Kiment a kertbe, s nemsokára friss káposztalevéllel tért vissza.

Nyuszi- Muszi ez alatt egyre beljebb kotorta magát a lyukban, s igen jól érezte magát. Egyszer csak ínycsiklandozó illat csapta meg az orrát, s a gyomra is megkordult. Elindult a szag után, ment, ment, egyre kijjebb, s már ott is volt a lyuk nyílásánál. Olyan mohón esett neki a káposztalevélnek, s olyan csúnyán habzsolt, hogy a mamája bizony kétségbeesett volna, ha látja. Éppen befejezte a lakmározást, s törölgette bajszát, mikor hirtelen fény csapott be az ajtónyíláson.

- Jaj nekem! - rettent meg Nyuszi- Muszi, és gyorsan beugrott a lyukba.

Nyuszi- Muszi villámgyorsan kúszott befelé, s mikor már jó mélyen volt, azt gondolta magában: "Többé ki sem bújok innen!"

Az éjszakát benn töltötte, jó meleg vackot csinált magának, de reggelre megint megkordult a gyomra.

Akkor meg ezt gondolta: "Éhen pusztulok. Mégis megnézem inkább, maradt-e még valami a káposztalevélből."

Azzal kidugta a fejét, meglátta a káposztalevelet, s már éppen utána kapott, mikor észrevette az embert. Ijedtében visszaugrott a lyukba.

- Megint éhesen maradtam - mondta bosszankodva, s jó mélyen bemászott az odúba. Most bezzeg ismét fogadkozott, hogy soha többé ki nem dugja az orrát onnan.

De az ember okosabb volt. Ismerte ő a kis nyuszikat. A káposztalevelet most nem a lyuk elé tette, hanem a fáskamra küszöbére. És leste a nyulat.

Nyuszi- Muszi gyomra akkorát kordult reggel felé, hogy csak úgy visszhangzott belé a fáskamra.

"Lesz, ami lesz - gondolta megint -, mégsem halhatok itt éhen."

S azzal elszántan előbújt a lyukból. Körülnézett. Hát a szép káposztalevél ott mosolygott a küszöbön. Nyuszi- Muszi ugrott egyet, ugrott kettőt, a küszöböm termett, s nagy éhesen nekiesett a zsenge káposztalevélnek.

Az ember ott leskelődött a kulcslyuknál.

"Most megfogom" - gondolta magában, s kinyitotta az ajtót.

De Nyuszi- Muszi abban a pillanatban otthagyta a káposztalevelet, s az ember lába között kiugrott a kertbe, onnan ki az utcára, s futott, futott, ahogy bírta. Most már tudta, hova juttatta őt a kíváncsisága. Keservesen kezdett sírni a mamája után.

Az ember éppen akkor ért oda. De már a rendőr is észrevette a kis riadt jószágot. Nyuszi- Muszi tettette magát, hogy nincs is ott, picire összezsugorodott, de az ember csak felvette, hiába kapálózott a kezében.

- A mezőről hoztam a kisfiamnak - magyarázta a rendőrnek -, de szegényke nagyon vad, nem akarom tovább kínozni. Inkább visszaviszem.

S Nyuszi- Muszi újra bekerült az ember sötét zsebébe. Megint utazhatott az autóbuszon jó darabig, míg végre le nem tették a zöld fűre, ott a mezőn.

Nyuszi-Muszi nagyot bukfencezett örömében, s rohant, egyenesen haza.

- No, te buksi! - kiáltott az apja. - Nem megmondtam, hogy elvisz a kíváncsiság?!

- Nem tudom ki vitt el, lehet, hogy Kíváncsiság a neve, de annyi biztos, hogy szörnyű sötét volt a zsebében - mondta megnyugodva Nyuszi- Muszi.

Fordította: Jékely Zoltán

 

Kicsi mese

 

Az erdőben a bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. "Mit csináljak így magamban - búslakodott -, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok". Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokor árnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik és megkérdezte:

- Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?

- Unatkozunk - mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hárman unatkoztak. Aztán egyszer csak megszólalt az első kicsi medve:

- Építhetnénk házikót!

- Építsünk! - mondta a második kicsi medve.

- Szép, nagy házat építsünk! - mondta a harmadik kicsi medve.

És ekkor az begy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az első kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fűrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat: aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erővel fölépített egy takaros házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok-sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fűteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyűjteni télire. Az egyik kicsi medve összegyűjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.

- Mi most unatkozunk? - kérdezte az egyik kicsi medve.

- Igen, mi most unatkozunk - mondta a második kicsi medve.

- Bizony, nagyon unatkozunk - brummogott a harmadik kicsi medve.

- Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? - töprengett az egyik kicsi medve.

- Nem is tudom, mitévők lehetnénk - mondta a második kicsi medve.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:

- Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk!

Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros házikót az erdő közepén. A házikó az óta magányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unatkozó, csacsi medve.

Fordította: T. Aszódi Éva

 

Mese az eltévedt kisverébről

 

A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje. Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott repülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.

- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip- csirip!

- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa.

A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:

- Melengetnél-e a szárnyad alatt?

- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... -mondta a galamb.

A kisveréb továbbugrált.

Találkozott a bagollyal.

- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.

- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip- csirip!

- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.

Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.

- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip- csirip!

A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.